Olvass!

KönyvesBlog

Deborah Rodriguez: A kabuli szépségszalon - Egy amerikai asszony csadorban (részlet)

2007. szeptember 14. könyvesblog
A nők nem sokkal reggel nyolc óra előtt érkeztek a szalonba. Bármely más napon ilyenkor még ágyban lennék és szenderegnék tovább. Közben a szomszéd kakasát korholnám, amiért ismét hajnalban keltett. És morognék a zöldségárusokra, akik hajnali háromkor trappoló lovas kocsikkal dübögnek végig az utcán. No meg a helyi mullahra, aki fél ötkor hosszúra nyúló bánatos énekével hívja imára a környék lakóit. De ma van Roshanna eljegyzési ünnepsége, így már felöltözve állok, készen a munkára. Túl vagyok négy cigarettán és két instant kávén, amit magam készítettem, mert a szakácsnő még nem ért be. Ez egyébként jóval nagyobb kihívás, mint azt az ember gondolná, hiszen még a vízforralás sem olyan egyszerű Afganisztánban. Eltartott egy ideig, míg megtanultam. A műveletet mindig azzal kezdem, hogy egy-egy égő gyufát helyezek minden egyes gázrózsa mellé a rozoga gáztűzhelyre, majd elfordítom a gombokat, és gyorsan visszahátrálok, hogy lássam, melyik borul lángba. Majd felteszem a kanna vizet, és imádkozom, hogy a Kabul vizeiben aznap lebegő baktériumok a forrás közben mind elpusztuljanak.
Elsőként az anyós lép a szalonba. Afgán szokásnak megfelelően kezet fogunk, majd háromszor arcon csókoljuk egymást. Roshanna közvetlenül mögötte áll, és úgy fest, mint egy apró, ijedős, kék szellem, akit tetőtől talpig burka borít. Mindössze egy keskeny hálón keresztül lát ki a ruhából. A háló azonban aznap félrecsúszhatott Roshanna orrán, így szegény az ajtófélfának veszi az irányt. Kínosan nevet, és széttárja karjait a libbenő ruha alatt. Két sógornője rögtön ott terem, és átsegíti a küszöbön. Amint beér, Roshanna azonnal letépi magáról a burkát, és hanyagul ráveti az egyik hajszárító bura tetejére.
– Olyan, mintha ismét visszatért volna a talibán – fakad ki Roshanna, mivel nem hordott burkát, mióta a tálibokat kiűzték Kabulból 2001 őszén. Általában saját készítésű ruhákat visel: káprázatos shalwar kameezt vagy szárit, mely az orchidea, barack, zöldcitrom vagy fácánkék valamelyik árnyalatában tündököl. Roshanna azonnal szembetűnő jelenség Kabul szürke, poros utcáin, akár egy színes pillangó a sötét ruhába öltözött nők között. Azonban ma ő is tiszteletben tartotta az eljegyzési és esküvői hagyományokat, és menyasszonyhoz illően burkába öltözve hagyta maga mögött a szülői házat. Hat óra múlva pedig több kiló szemfestékkel, veréb nagyságú műszempillákkal, hatalmas hajkoronával és tündöklő ruhában távozik majd a szalonból. Amerikában általában csak a transzvesztiták néznek ki így, Afganisztánban azonban, számomra máig érthetetlen módon, ez a feltűnő külső a szűz titokzatosságát jelképezi.
A szakácsnő a hölgyek után érkezik, és halkan közli, hogy máris készíti a teát. A fodrászlányaim, Topekai, Baseera és Bahar is betoppannak, és rögtön levetik a fejkendőjüket. Vidámak és cserfesek a lányok, és közösen azon nyomban nekikezdünk a húszéves Roshanna tradicionális afgán menyasszonnyá alakításához. A legtöbb szalonban ez igen költséges mulatság lenne, a menyasszony sminkelése és előkészítése önmagában elérhetni akár a 250 dollárt is, ami egy átlagos afgán félévi keresete. De Roshanna többet jelent nekem egy volt tanítványomnál, ő a legjobb barátnőm, annak ellenére, hogy több mint húsz év van köztünk. Úgy hozta a sors, hogy ő lett az első és egyben legkedvesebb barátnőm Afganisztánban. Nagyon közel áll a szívemhez, így a szalon szolgáltatásait ajándékba kapja.
Azokkal a testrészekkel kezdjük, amelyeket ma este kizárólag Roshanna férje lát majd. Az afgánok hagyományosan irtóznak a testszőrzettől, visszataszítónak és tisztátalannak tartják, így selymesen barna haján és szemöldökén kívül minden mást el kell távolítanunk. Nem maradhat szőr sem a karján, sem a hóna alatt, sem az arcán, még az intim testrészein sem. A testének olyan puhának és szőrtelennek kell lennie, mint egy nyolcéves kislányénak. Roshannát a folyosó végén a gyantázószobába vezetjük – hozzátenném, hogy ez az egyetlen gyantázószoba Afganisztánban – látom rajta, hogy ideges, miközben az ágyra fekszik.
– Megszabadulhattál volna a szőröktől magad is – ugratom, a többiek pedig nevetnek. Sok menyasszony vagy túl szerény, vagy túl félénk ahhoz, hogy kozmetikusnál szőrtelenítsen, és inkább saját maga intézi ezt otthon. Vagy kézzel egyenként húzogatja ki a szálakat, vagy rágógumi segítségével tépi ki a szőrt. Mondanom sem kell, hogy mindkét módszer rendkívül fájdalmas. Ráadásul elég nehéz a brazil fazont – az intim rész teljes szőrtelenítését – egyedül megvalósítani, még akkor is, ha Roshannához hasonlóan azon kiváltságosok közé tartozik az ember, akiknek van otthon nagyméretű tükre.
– Azt biztosra veheted, hogy a vőlegényed is éppígy szenved most – mondja Topekai, és közben kacsint. A lányok kuncognak a vőlegény előtt álló feladaton, és a meztelen testére tett utaláson. Ugyanis a férfinak is el kell távolítania minden szőrt a testéről.
– De neki elég leborotválnia! – nyavalyog Roshanna, majd elpirul és lesüti a szemét. Nem akar leendő anyósa előtt kritikusnak tűnni, főleg nem a vőlegényével kapcsolatban, hiszen még nem is ismerik egymást. Roshanna nem szeretné, ha anyósa kifogásolnivalót találna benne. Amikor újból felnéz, feszengve mosolyog rám.
De az anyós, úgy tűnik, semmit nem hallott a párbeszédből. Egyik lányával kint suttogott az ajtó előtt. S amikor figyelme ismét a gyantázószoba eseményeire terelődik, büszke pillantást vet Roshannára.
Az anyós nem sokkal azután nézte ki Roshannát a fia számára, miután a lány az első évfolyamban elvégezte a szépségszalonom iskoláját 2003 őszén, és megnyitotta saját szalonját. Valójában távoli rokonok voltak, és az asszony egy dauerolásra tért be hozzá. Csodálta ezt a mutatós, merész, találékony lányt, aki azóta támogatta a családját, mióta a tálibok elől Pakisztánba menekültek. Miután találkoztak a szalonban, az anyós egyre többet kérdezősködött a lányról. Tetszett neki, amit hallott.
Roshanna édesapja orvos volt, és családja jómódban élt egészen addig, míg 1998-ban Pakisztánba menekültek. Menekültként az apa nem praktizálhatott – sajnos általában ez a menekültek sorsa, így kénytelen volt cipőpucolásból eltartani családját. Mindezek ellenére szemrebbenés nélkül teljesítette apai kötelességét, és mindenhova elkísérte Roshannát, hogy megóvja. Az anyós – bármennyit is kérdezősködött, semmi botrányosat nem lelt Roshanna múltjában, kivéve talán a hozzám fűződő barátságát. De ez nem szegte kedvét, mivel a külföldi nőkre nem vonatkoznak az afgánokra érvényes szigorú szabályok. Olyan, mintha mi, idegenek, egy teljesen más kaszt lennénk, akik szabadon léphetnek ki és be a férfiak és nők egymástól jól elhatárolt világába. Ha valami megbotránkoztatót cselekszünk, mint például kezet nyújtunk egy férfinak, azt általában elnézik, hiszen nem is vártak tőlünk mást. Az anyósnak talán imponáltam is, és úgy tekintett rám, mint összekötőre a gazdag és hatalmas Amerika felé, merthogy az ő szemükben minden amerikai gazdag. És hozzájuk képest azok is vagyunk, legalábbis a szó materiális értelmében. Az anyós eltökélte, hogy ha törik, ha szakad Roshanna lesz mérnök fiának első felesége, aki egyébként Amszterdamban dolgozott és élt. Ebben nem volt semmi szokatlan. Afganisztánban majdnem minden első házasság előre elrendezett, és általában a fiús anyák feladata a megfelelő feleség kiválasztása. Később a férj választhat második és akár harmadik feleséget is, de az első szeplőtelen bárány legalább annyira az anyós tulajdona, mint a férjé.
Észreveszem, hogy Roshanát egyre inkább feszélyezi anyósa jelenléte, így mindenkit kihívok a gyantázóból.
– Mit szólna egy kis melírhoz? – kérdezem az anyóst. – A lányok a fóliázás mesterei, jobban melíroznak, mint bárki a városban vagy akár New Yorkban.
– Jobban, mint Dubaiban? – kérdezi az anyós.
– Jobban, mint Dubaiban – válaszolom –, és sokkal olcsóbban!
Visszamegyek a nagyterembe, és ellenőrzöm, hogy minden függöny jól be van-e húzva, nehogy véletlenül egy kósza férfitekintet kintről fedetlen női főkre akadjon. Ez olyan vétek lenne, amiért a szalonomat és magát a Kabul Szépségiskolát is bezárhatnák. Gyertyát gyújtok, hogy a plafonvilágítást lekapcsolhassuk. A gyantaolvasztó gép, az arclámpák, a hajszárítók és az egyéb készülékek mind leterhelik a rendszert, és nem akarom, hogy kiégjen egy biztosíték. Felteszek egy karácsonyi CD-t. Ugyan nem alkalomhoz illő, de csak ez van kéznél. Ezután leültetem az anyóst és a többi vendéget a megfelelő székekbe. Egyikük a manikűrasztalnál, a másik a pedikűrösnél, a harmadik pedig a fejmosónál foglal helyet. Meggyőződöm róla, hogy mindenkinek van teája és olvasnivalónak pár özönvíz előtti amerikai magazinja, majd elnézést kérek, és cigarettával a kezemben távozok. Általában nem zavartatom magam és rágyújtok a szalonban is, de Roshanna nyugtalan tekintete aggodalommal tölt el. Egyedül én ismerem Roshanna szörnyűséges titkát, legalábbis egyelőre.

Afganisztánban mind az eljegyzések mind az esküvők pazar eseménynek számítanak. A családok évekig spórolnak, és akár adósságba is verik magukat azért, hogy a nagy alkalom minél ünnepélyesebbre sikerüljön, semmilyen költséget nem kímélve. Annál is inkább így van ez, mivel Afganisztánban a társasági élet szinte nem létező fogalom. Nincsenek éjszakai klubbok, koncertek, nagyon kevés az étterem, és azok, amelyek a tálibok távozása után nyíltak, elsősorban külföldi vendégkörrel rendelkeznek. Van néhány mozi, de elsősorban férfiak látogatják. Ha egy nő moziba megy, mint például én tettem egyszer egy barátom kíséretében, számíthat arra, hogy ő lesz az est fénypontja, és minden turbán forgolódva bámulja majd. Nem is akad olyan találkozóhely, ahol afgán férfiak és nők érintkezhetnének egymással, és ez alól még egy eljegyzés vagy esküvő sem kivétel. Ha nagy a vendégsereg, akkor a férfiak és a nők két különböző emeleten, egymástól elkülönítve mulatnak két külön zenekarral. Ha kevesebb a vendég, akkor pedig egy emeleten vannak ugyan, de függönnyel elválasztva. Mindkét esetben a vendégek kellőképp kiöltözve jelennek meg. Amikor először jártam Kabulban, meglepett, mennyi menyasszonyiruha-üzlet van a városban. Legalább két üzlet található minden utcasarkon. Életnagyságú próbababák sorakoznak az üzletek kirakataiban, akik dölyfösen állnak színpompás, strasszos és tüllbe burkolt ruhakölteményeikben. Olyanok, mint az óriás Barbie babák, csak termetesek és jellegzetes kaukázusi megjelenésük van. Első kabuli utam során úgy találtam vissza a szállodámhoz, hogy memorizáltam a kirakati babákat, mintha azért volnának ott mindenütt, hogy utat mutassanak.
Roshanna szülei tagadólag rázták a fejüket, amikor a vőlegény édesanyja először jött hozzájuk lánykérőbe saját készítésű süteményekkel és import édességekkel megrakva. Pedig az ajánlat kedvükre való volt. Az, hogy nemet mondtak, az a megszokott rituálé része, és azt juttatja kifejezésre, hogy annyira szeretik és becsülik a lányukat, hogy nem tudnák elviselni, ha elhagyná a szülői házat. Valójában ez egy hosszadalmas alkufolyamat kezdete. Az utána következő pár hónapban az apák szakadatlan egyezkedtek a hozomány nagyságáról, arról, hogy hány ruhát csináltat majd a vőlegény családja a menyasszony számára, hogy mennyi kelmét ajándékoznak majd a lányos családnak és hogy milyen értékű arany ékszert kapjon Roshanna a fiú családjától. A lány apja nagyon jó alkut kötött. Tízezer dollárnyi készpénz hozomány jár a lányos családnak, és Roshanna ötezer dollár értékű aranyat kap majd, a legékesebb és legdrágább esküvői kellékeken kívül. Roshannának mindebbe nincs beleszólása. Mint minden első házasságkötés Afganisztánban, ez is kizárólag egy üzleti megállapodás, egy tranzakció, mely két családapa között köttetik. Mindamellett, Roshanna már nagyon szeretett volna férjhez menni. A számos menyasszony közül, akikkel volt szerencsém találkozni Kabulban, ő azon kevesek közé tartozott, aki tényleg alig várta, hogy bekössék a fejét.

Attól a pillanattól kezdve, hogy 2002 tavaszán, a tálibok vereségét követő első tavaszon megismertem Roshannát, nyugtalanított a lány szemében ülő szomorúság. Vajon miért pont az ő bánata érintett meg ennyire, hiszen Kabul tele van keserű történetekkel? Ez egy szomorúsággal átitatott város. Annyi ember van Afganisztánban, aki elvesztette szeretteit a huszonhét évig tartó háborúk során, aki elvesztette városát, családját és az álmait. És amikor már azt hinné az ember, hogy minden rendben van, akkor felrobban egy pokolgép vagy taposóakna, és minden remény szertefoszlik. Miért pont Roshanna történetét éltem át ennyi szomorúság láttán? Azt hiszem, a vidámsága, a belőle áradó melegség, a cserfessége, a színpompás ruhái és a ragyogó mosolya volt hatással rám. Annyira boldog akart lenni, hogy szívszorító volt őt szomorúnak látni.
Pár héttel később mesélni kezdett. Feltűnt nekem, hogy a lány kivirult, valahányszor egy bizonyos fiatalember jelent meg az épületben, ahol ő volt a titkárnő, én pedig önkéntesként dolgoztam egy nonprofit szervezetnél. Eleinte azt hittem, azért szomorú, mert a fiú nem mutatott érdeklődést iránta. Később azonban ugyanazt a ragyogást fedeztem fel a fiú arcán is, ahányszor megpillantotta a lányt a terem másik végéből. Roshannát könnyű volt ugratni.
– Csak nem a fiúd? – súgtam a fülébe, mire ő elpirult és elfordult.
– Nálunk nem szokás szerelemből férjhez menni – felelte egyszer, miután már sokadszorra cukkoltam. – Ahhoz kell hozzámennem, akit a szüleim választanak.
Tisztában voltam azzal, hogy Roshanna és a fiú nem vallhatják be és nem vállalhatják nyíltan érzelmeiket, és lényegében semmit sem tehetnek, mert Kabulban a randevúzás nem létező fogalom. Mégis arra gondoltam, hogy talán a fiú anyja beszélhetne a lány anyjával, és így elrendezhetnének egy szerelmi házasságot. Nagy lelkesedésemben már minden eshetőséget előre kigondoltam, és egyik nap meg is említettem Roshannának, aki azonban félrehívott egy eldugott folyosóra.
– Lehetetlent kívánsz, Debbie – mondta, és szemei megcsillantak a beszűrődő fényben. – Egyszer már el voltam jegyezve valaki mással. A szülei soha nem egyeznének bele, hogy elvegyen.
Nekitámaszkodtam a falnak.
– Miért baj az, hogy egyszer már eljegyeztek? Nem gondolhatod meg magad?
– Ezt te nem érheted – erősködött –, aláírtuk a nika-khatot az eljegyzési partin.
Ez a korábbi meghiúsult házasság még a talibán alatt történt. Roshanna családja rossz körülmények között, egy menekülttáborban élt a határ másik oldalán Pakisztánban. A lány még csak tizenhat éves volt. Gyors észjárásának köszönhetően hamar álláslehetőséget kapott a táborban. Megtanult angolul, valamint a számítógéphez is értett egy kicsit, így titkárnőként elhelyezkedett egy nemzetközi segélyszervezetnél. Hivatalos ügyben gyakran át kellett lépnie a határt Afganisztánba, ahova édesapja minden alkalommal elkísérte.
Kényszerű közelség volt ez egy olyan korszakban, amikor a tálibok még hatalmuk fénykorát élték. Számtalanszor előfordult, hogy elrabolták a hajadon lányokat, és tálib férfiakkal házasságra kényszerítették őket. Ebben az időben sok afgán család szobafogságra ítélte leánygyermekét, mivel attól tartottak, hogy a tálibok esetleg szemet vetnek rájuk. Minden elővigyázatosság ellenére, a helyi szóbeszéd által, vagy épp egy talpnyaló közreműködésével a tálibok mégis gyakran tudomást szereztek egy-egy szépségről. Ilyenkor rátörték a családra az ajtót, a hajadont keresve.
Így Roshanna családja döntés előtt állt. Szükségük volt a lány keresetére, de féltették is egyben, nehogy elrabolják, és egy olyan emberrel kössön életre szóló házasságot, akit szívből gyűlöltek. Mert gyűlölték a tálibokat. Sok más afgán családhoz hasonlóan, kétkedő optimizmussal fogadták a tálibok bevonulását 1996-ban. Érkezésük előtt Kabul feldarabolódott a mudzsaheddin frakcióknak köszönhetően, akik legyőzték az oroszokat, majd egymás ellen fordultak, és véres harcokat vívtak az ország kormányzásáért. Annak dacára, hogy Roshanna szülei nem voltak kimondottan konzervatív muszlimok, azt szerették volna, ha országukban helyre áll a rend, és a tálibok egykor arra szövetkeztek, hogy ezt megvalósítsák. Azonban a tálibok fokozódó kegyetlensége, amivel fenntartani igyekeztek az általuk rendnek minősített helyzetet, elborzasztotta Roshanna szüleit.
Roshanna biztonsága érdekében a szülei azt tették, amit sok afgán család megtett abban az időben. Fejvesztve kerestek a lányuknak egy nemzetségbeli férjet, azt remélve, hogy derék emberhez adják a lányukat, még mielőtt a tálibok értesülnének arról, hogy eladósorban van. Úgy hitték, ez sikerült is, amikor rátaláltak egy Németországban élő nőtlen unokatestvérre. Akkoriban a bőséges kínálat mindenképp a vőlegényjelölteknek kedvezett. Egy lányos család nem engedhette meg magának, hogy hosszas alkuba bocsátkozzon a hozomány, a ruhaneműk és aranygyűrűk mértékéről, hiszen a tálibok bármikor lecsaphattak. Így hát gyors egyezségek köttettek kis hozománnyal. A család azt szerette volna, ha a fiatalok minél előbb egybekelnek, így a vőlegény azon nyomban hazarepült Afganisztánba az eljegyzési partira. Magára az esküvőre Németországban került volna sor pár hónappal később, ezért még az eljegyzés estéjén aláírták a nika-khatot.
A nika-khat egy házassági szerződés, melyet az iszlám törvények szabályai szerint fogalmaznak meg. Ez a szerződés köti össze jogilag a férjet és a feleséget, nem pedig az esküvői szertartás. Rendszerint a nika-khat aláírására jóval az eljegyzés után kerül sor, és így a vőlegény családjának elég ideje marad arra, hogy különböző forrásokból összegyűjtse a hozományra-, ruhákra- és esküvőrevalót. Roshanna szülei a kevésbé járt utat választották, és azáltal, hogy aláírták a szerződést az eljegyzés napján, egyben beleegyeztek abba, hogy lányuk hivatalosan is hozzámenjen a vőlegényhez még az esküvő előtt. A fiú családja ragaszkodott ehhez, mert attól tartottak, hogy Roshanna esetleg meggondolja magát azt követően, hogy fiuk visszatér Németországba. És abban is mindenki egyetértett, hogy Roshannának könnyebb lesz emigrálnia, ha már jogilag is házasok. De néhány napon belül az újdonsült férj eltűnt, minden előzetes bejelentés nélkül, Roshannát hátrahagyva. A lány összetört, mert úgy érezte, megalázták. A helyzet csak rosszabbodott, amikor két héttel később megtudta, hogy unokatestvére Németországban elvált tőle.
– Annyival könnyebb a férfiaknak – szólt hozzám Roshanna. – Csak annyit kell tanúk előtt háromszor mondaniuk, hogy ’elválok tőled’, és ezzel el is van intézve a dolog. – A vőlegényről kiderült, hogy már volt egy barátnője vagy talán felesége Németországban. Amikor visszatért, ráébredt, hogy szülei akarata ellenére ezzel a másik nővel szeretne élni.
Mire Roshanna a történet végére ért, zokogott, és én átöleltem, mint anya a gyermekét. Még csak rövid ideje éltem Afganisztánban, de az máris világossá vált előttem, hogy a helyzet ennél kilátástalanabb már nem is lehetne egy afgán lány számára. Az afgán emberek ferde szemmel tekintik a válást, és az összeférhetetlenség errefelé nem elegendő magyarázat. Ha egy nőtől elválik a férje, akkor rögtön a nő lesz a hibás. Biztosan lusta volt, pusmogják maguk között, vagy túl makacs, vagy rosszul főzött – de ami a legrosszabb mind közül: már nem volt szűz. Szeretem az afgánokat, de azt meg kell hagyni, hogy sportot űznek a pletykálkodásból. Fodrászként állíthatom, hogy otthon érzem magam a témában. Mi más lehetne a mottóm, minthogy „mi újság, mesélj”. Nincs is annál örömtelibb, mint amikor a szalonban valaki elrebegi féltve őrzött titkát, vagy kibeszéli, ami a lelkét nyomja. Roshanna meghiúsult házasságának híre már biztosan minden teázót és környékbeli kereskedést bejárt. Roshanna is ezt igazolta. Elmesélte, hogy számos afgán férfi, akikkel együtt dolgozott, az elvált státusa miatt szabad prédának tekintette. Minden alkalmat megragadtak, hogy Roshannát akár erővel is sarokba szorítsák és megfogdossák. Tisztességes lánnyal sosem bánnának így. Az édesapja könyörgött, hogy hagyja ott az állását. Így, amikor beavattam terveimbe, hogy visszajönnék Kabulba és nyitnék egy szépségszalont, valamint egy iskolát, Roshanna kapva kapott az alkalmon.
Azon a napon, 2002-ben elszomorított a felismerés, hogy ez a szegény lány valószínűleg sosem lesz többé első feleség. Talán egy idősödő férj második vagy harmadik feleségként nőül veszi majd. Ő is biztos volt ebben, ezért sírdogált folyton-folyvást, amikor ez szóba került.
Legalábbis én azt hittem, ezért sír.
Aztán két évvel később egyszer csak betoppant a szalonba a távoli rokon, és Roshanna sorsa – mintegy varázsütésre – jóra fordult. Akkoriban épp Amerikában voltam, és csak tervezgettem, hogy visszatérek Afganisztánba, amint lehet. Roshannával e-mailen tartottuk a kapcsolatot. Váratlanul a lány leveleinek hangvétele megváltozott, mintha örömódát zengtek volna, amikor kinyitottam őket. Mindig arról álmodott, hogy egyszer majd beházasodik egy jóravaló családba, és gyerekei lesznek. Most úgy tűnt, hogy álmai valóra válnak. Nagyon örültem, hogy végre boldog, és nem firtattam, mi lett az első eljegyzéssel. Kizárt dolognak tűnt, hogy a mérnök családja ne hallott volna róla, hiszen távoli rokonok voltak. Talán más körökben mozogtak. Vagy talán egy haladó szellemiségű családról volt szó, aki nem ítélt el valakit azért, mert az unokatestvére galád módon bemocskolta a hírnevét, amikor csalárdul elhagyta. Talán nem ültek fel a rágalmaknak, és elfogadták Roshannát olyannak, amilyen, egy tökéletes feleségnek, akit minden férfi megirigyelhet. Reméltem, hogy ezt gondolták.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr72146330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.