Olvass!

KönyvesBlog

[Ezt olvassuk] Doris Lessing: A fű dalol (update: 02.22.14:00)

2008. február 22. .:wendy:.

Olvasónapló sorozatunk második darabjának tárgya a tavalyi Irodalmi Nobel-díjas Doris Lessing első regénye, az 1950-ben kiadott A fű dalol. A választás többek között azért esett Lessingre, mert egyrészt végre hype lett, már nemcsak az angol szakosoknak van sejtelmük arról, hogy ki is ő, másrészről a majd' 60 évvel ezelőtt kiadott regény máig eleven, brilliáns darab. (Salman Rushdie: Sálímár bohócát még mindig olvassuk, jobb oldalt lehet megtalálni azon az érdekes könyvcímlapon. Ahogy majd a Lessinget is.)

Kezdetnek összegyűjtöttem pár hasznos linket, Lessingről fellelhető régi és újabb kritikát, hírt, böngésszen mindenki kedvére, majd kezdjük a közös olvasást.

Kritika regényről itt a KönyvesBlogon
A szerző portréja szintén itt a blogon
Lessingről a Wikipedián
Portré a Magyar Narancsban
Egy 2005-ös Kritika az ÉS-ben

Bárkinek, bármilyen meglátása van a könyvvel kapcsolatban, kommentelje be vagy írjon e-mailt: konyvesblog(kukac)gmail(pont)com. Ha meg valaki nagyon írna ide saját olvasónaplót, azt is megoldjuk.

+[2008. február 22. péntek]

Már egy ideje egy nagyon is egyértelmű írói párhuzamon gondolkozom, ami annyira döbbenetesen egyszerű és magától értetődő, hogy csodálkozom, hogy eddig sehol sem olvastam róla. Nemrég pár mondatban próbáltam összefoglalni valakinek A fű dalol történetét, mire az illető a harmadik mondatom után közbekérdezett, hogy "akkor ez olyan mint a Németh László Iszony?" Megmaradt bennem a kérdés, hiszen valóban meglepő párhuzamok vonhatók a két regény között.

Csupán három év van a két könyv megjelenése között, Németh László javára, az Iszonyt 1947-ben adták ki, míg Lessing könyvét ugye 1950-ben. Mondhatnánk enyhe képzavarral, hogy Németh László előbb írta meg A fű dalolt, és tényleg: nemcsak Lessinget foglalkoztatta Dél-Afrikában az akarata ellenére a házasság ketrecébe zárt, arra fizikailag és lelkileg is alkalmatlan nő sorsa (amiért később Lessinget kikiálották pre-feministának majd feministának), hanem a Magyarországon élő Németh Lászlót is érdekelte a világtól elzárt közösségek élete és az, hogy hány jobb sorsra érdemes nő lehet a pusztai élet unalmába belekényszerítve ilyen-olyan okokból.

Szinte biztos, hogy Lessing nem ismerte Németh művét (bár egyes források szerint ez a legtöbb nyelvre lefordított magyar regény), ezért is érdekes, mennyire egyezik Kárász Nelli és Mary Turner karaktere. Nézzük csak:

„Vannak emberek, akik csak félig azok. Hogy többek vagy kevesebbek, arról nem érdemes vitatkozni. Az emberekben van egy mérték, inkább valami langy, sok testből összefűlt meleg, amelyik azt mondja: mi, emberek ilyenek vagyunk. Én nem voltam ilyen. Annak a riadalomnak volt igaza, Fehérváron, a fényképész előtt: de hisz akkor én nem vagyok normális. Nem, valóban nem voltam az. Hogy miért: ezt nem tudnám megmondani. Az orvosoknak, gondolom, van erre valami elméletük. Hibásak a hormonjaim. De mi hiba volt az én hormonjaimban? Teherbe estem, a szülésem könnyű volt, a tejem sok: az az árapály, amitől az asszonyok asszonynak hiszik magukat, tizenhárom éves koromtól bennem is ott jár. Ők, gondolom, a szépséget is nedvekkel magyarázzák. Hát én a magam módján szép is voltam. S mégis más volt, nem emberi az összetételem. Az apám magános sétái, a Szeréna néni aggszűz lelke: két oldalról is gyűlt bennem a csönd, a holdfény, a riadalom. A testem alkalmas volt mindarra, amire más asszonyé. Sőt, ha hihetek Sanyi összehasonlításának, vonzóbb voltam a legtöbbnél. A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.”  - Németh László, Iszony

 

"Mary semmin sem hökkent meg, senkit sem ítélt el, és soha nem pletykált. Szinte személytelennek látszott, a csip-csup ügyek föltött állónak. Merev modora, tartózkodása megóvta az áskálódástól, feltevésektől. sérthetetlennek tetszett. ebben volt az ereje, de a gyöngesége is, amit ő maga nem tekintett gyengéjének: idegenkedett, sőt szinte irtózott a bizalmas kapcsolatok gondolatától."

"A sors kegyetlensége, hogy éppen rajta köszörülte a nyelvét mindig mindenki, pedig az ő emberszeretete éppen abból az őszinte, mélységes idegenkedésből táplálkozott, amelyet a testi dolgok, a szerelem ls a szenvedély megnyilvánulásai váltottak ki belőle. De ez volt a sorsa, hiába." - Doriss Lessing, A fű dalol


Nelli és Mary természetesen nem teljesen ugyanolyanok, hiszen Nelli nem viszolyog a nemiségtől, mint Mary, csupán férje, Takaró Sanyi érzékisége riasztja, sőt undorodik férje állandó szexuális éhségétől. Nelli eredendően magányos, monogám alkat, akit a csönd, a természet szeretete éltet, az ideális férfi számára csendes, tartózkodó, aki nem akarja kihasználni és megszerezni. Németh László mesterien építi fel a karakterek közötti viszonyrendszereket: Nelli számára az ideális férfi olyan mint az apja, akivel hosszú, néma sétákat lehet tenni a földeken és az erdőben, ezt az eszményképet szerencsétleségére Sanyi öccsében, Imrében fedezi fel, akinek pedig pont egy Nellivel gyökeresen ellentétes feleség jutott: Rózsa olyan mint Sanyi, tűzrőlpattant, az életet szenvedélyesen élő nő.

Maryvel ellentétben Nelli erősebb jellem, sikerül megtalálnia a célját a számára teljesen idegen és borzasztó világban: minél jobb háziasszonnyá akar válni, ebbe fekteti minden energiáját, kislányát tartózkodással szereti, de legalább a gondoskodással elterelheti a figyelmét a férjéről, akitől iszonyodik. Az Iszony pozitív végkicsengésű, mert Nelli Sanyi halálával kiutat talál az őt megfullasztó borzasztó világból és végre kiteljesedhet; ráébred, hogy életének egyetlen igazi anya-tulajdonsága, a másokról való gondoskodás, a cenci kórházban vállalt ápolói feladat által megtalálja lelki békéjét. Ezzel szemben Mary, bár ott van előtte a lehetőség, hogy például a gazdasággal foglalkozzon, hiszen kiderül ért is hozzá, meghátrál és a könnyebb utat választja: nem cselekszik, megadja magát, ami végül a teljes idegösszeomlásba, önmaga feladásába hajszolja.

Következetésként levonhatjuk, hogy Mary élete talán rendeződhetett volna, ha Dick is meghal, mint Sanyi, még mielőtt Mary pszichózisa teljesen el nem fajul, és megszűnik végre a végtelen függés. Ebből következik, hogy Nelli sorsa is hasonlóan alakulhatott volna Maryéhez, ha Sanyival továbbra is kénytelenek ölni egymást. Talán az egyetlen dolog ami miatt, Nellinek mindig egy hajszálnyival nagyobb a szerencséje, hogy neki legalább volt gyereke. Mary is belátta, hogy bár szikrája sincs meg benne az anyai ösztönöknek, az, hogy valakiről folyamatosan gondoskodhat, értelmet adna az életének. Ám mivel még ettől is megfosztja Dick, Mary számára tényleg nincs más kiút, mint a halál. Ezt ismeri fel Moses.


+[2008. február 18. hétfő]

Itt is a beszámoló a csütörtöki (febr. 14.) Irodalmi Centrifuga Lessing-estjéről. Kiderült, a több helyen meghirdetett furcsa infót, miszerint Lessing is ott lesz a beszélgetésen, csak viccnek szánták a szervezők, eljátszották már négy éve Jelinkenél is. Nem tudom nekem az ilyen nem annyira vicces, mint inkább félrevezető. Természetesen várunk minden véleményt, hiszen lehet csak számomra volt az este summázata annyi, hogy a kevesebb néha több:

Az Irodalmi Cenrifuga soron következő "vendégének", a Nobel-díjas Doris Lessing műveinek értelmezésére vállalkoztak a szervezők a Centrál Kávéházban, sajnos a nagy akarásnak nyögés lett a vége: nem nagyon tudtunk meg többet Lessingről, mint az eddigi keveset, viszont újra kiderült, Lessinget olvasni kell.

>>> A beszámoló folytatódik a literán

 

+[2008. február 12. kedd]

Nagyon örülök, hogy megindult a vita a regényről, egyre több érdekes nézőpont jön elő, amint haladunk az olvasásban.

Én  most csak Scala kommentjére reagálnék:


egy korábbi kommenthez, tudhatta Moses, hogy elmennek Turnerék? Én nem vagyok ebben, annyira biztos. Ő talán csak annyit érzékelt, hogy elküldték + mert ott van egy új fehér ember, a gazdatiszt Tony Marston. Ráadásul ha az elhangzottakat vizsgáljuk, a betolakodó új fehér ember küldte el...Mary csak megerősítette egy mondattal.

Úgy érzem, nagyon is leegyszerűsítő gondolkodás, ha azt mondjuk, Moses csak sejtett valamit, az elejtett megjegyzésekből. Hogy ne tudná Moses, hogy azok az emberek, akikkel évek óta együtt él, akik a megélhetését biztosítják, és akikkel közelebbi a kapcsolata, mint bármelyik fehér farmerrel a környéken, és megkockáztatom a világon, csak homályosan sejtené, hogy Turnerék elmennek? Nem hiszem, hogy Moses "csak annyit érzékelt": Moses beszélte az angolt, jobban mint bármelyik addigi szolga, tanult ember volt, többször elhangzik, hogy iskolába járt.

Fontos látni, hogy nem egy tudatlan gépről van szó, ne tekintsünk rá, úgy mint valami állatra, hiszen pont ez a regény egyik kulcsmotívuma: Marynek el kell fogadnia a számára felfoghatatlant: Moses, érző ember, egyenlő vele, és ez az, ami ellenkezik minden ismeretével. A feketék nem embernek tekintése, személyiségük nemhogy lerombolása, de még annak létézésének el sem ismerése tette lehetővé a fehérek számára, hogy uralkodhassanak felettük, használják őket. Mary pszichózisához nagyban hozzájárul, hogy nem képes ezt a hasadásos állapotot elfogadni: érzései vannak valaki iránt (és ráadásul nemcsak negatív, hanem pozitív, sőt erősen szexuális vonzódása is), akit nem szabadna embernek tekintenie.

+[2008. február 4. hétfő]

Még mielőtt továbbmennénk a történetben és az elemzésben, gondoltam örülnétek néhány Lessing-hírnek:

1. Statler hívta fel rá kommentben a figyelmet, hogy a következő Irodalmi Centrifugában Lessingről lesz szó, itt vannak a részletek. UPDATE: A program időpontja megváltozott!! Az új időpont:

Február 14. 19:00 - Centrál Kávéház (Bp, V., Károlyi Mihály u. 9.)
Nobel-díj a nőtudatnak?


Bódis Kriszta és Gordon Agáta sorozatában, az Irodalmi Centrifuga 7. félévének legújabb beszélgetésén a téma a 2007-es irodalmi Nobel-díjas, Doris Lessing lesz. Beszélget: Joó Mária. Olvas: Bánffy Edit.
A szervezők a  következő hívószavakkal zavarják a  vizet: Nobel díj a nőtudatú világértelmezésnek! Ami egy nyelvi rezervátumból látható: A fű dalol, Az ötödik gyermek. Az élet és a mű kiterjedése: egy birodalom határai. Női morál vagy férfi ideológiák.

Várjuk a beszámolókat, kommentben vagy e-mailben is!

2. Lessing a megszokottól eltérően egészségi állapota miatt nem Svédországban, hanem Londonban vette át hivatalosan a Nobel-díjat január 30-án. Beszédében röviden csak ennyit mondott: "A köszönöm nem tudja kifejezni, amit most érzek, most hogy megnyertem a díjak legnagyobbikát. Ez csodálatos. Azt kell mondjan, innen nics tovább."

Lessing így nyilatkozik a Reutersnek az átvételről:

 

 

3. 2008. január 22. este Lessing először szólalt meg hivatalosan a díjazása óta, a londoni Queen Elizabeth Hallban rendezett beszélgetésen kitörő lelkesedés fogadta az írónőt. Pejtók Ágnes Londonban Phd-ző olvasónk ott volt a helyszínen, az ő beszámolója következik: 

Az összes jegy elkelt elővételben. Én is a hátsó sorban kuporgok, pedig már egy héttel korábban foglaltam helyet. És mindez miért? Egy nyolcvanéves pöttöm öregasszonyért. (...) Tagadja, hogy feminista lenne. Vagyis csak annyira az, mint minden nő. Mert nincs abban semmi új és különleges, hogy a két nem máshogy látja a világot. Elméletek helyett ő inkább – saját bevallása szerint is – otthon ült és történeteket talált ki. Ezekért időnként díjakat kapott. Például legutoljára a Nobelt. Ez, a mai a legelső közszereplése azóta. Nagy a színpad, tágas a nézőtér, apró az írónő. De amint beszélni kezd, betölti az egész teret. Ha nem látnám a fehér kontyot, és a barázdált arcot, nem gondolnám, hogy elmúlt már nyolcvan éves is. Amit mond: friss, szellemes, meghökkentő – mondjam, hogy szemtelen? A hangja erős, benne ugyanaz az árnyalatnyi irónia, ami a Lessing-írásokat is fűszerezi. Pedig fája torka – mondja.

Először most készülő regényéből olvas föl. Mert hát az író dolga, hogy írjon, függetlenül attól, hogy hány éves, és milyen elismerésben részesült. A mű az első világháborúról fog szólni, anélkül, hogy a háború expliciten egyetlen jelenetben is megjelenne. A tervek szerint a regény két részből áll majd, két történetet mesél el, melyek szereplői ugyanazok – Lessing szülei, Emily és Alfred – de a történelmi kontextus különböző. Emily és Alfred először egy olyan fiktív világban találkoznak, melyet nem dúl fel a háború, majd – mint a való életben – sorsuk kiteljesedésébe beleszólnak a fegyverek. Az író azt mondja, örömét lelte abban, hogy szüleinek a képzelet birodalmában olyan életet adhatott, amelyben boldogok, amely nem tette őket megkeseredetté. A „mi lett volna ha” gondolattal tovább is lehet játszani, és játszunk is. Ha nincs az első világháború, akkor nincs Hitler, nincs Sztálin, nincs Mussolini, és nincsenek a második világháború borzalmai, a szegénység. De a történelmét senki sem maga választja…

Végül néhány műhelytitok: Lessing szerint az alkotás kulcsszava az „üres tér” („empty space”): mert az íráshoz nem kell más csak az író, és nyugalom (esetleg némi kávé, meg cigaretta, – már akinek lehet). A mű az alkotója bensőjéből fakad, arra kell koncentrálni, nem a külvilágra. De manapság ez egyre nehezebb: az írók személyiségek lettek. Pedig ez félrevezető: az alkotó és a közszereplő nem ugyanaz, és a kettőt nem is kellene összekeverni. Aki most itt ül – mondja Lessing – az nem azonos azzal, aki a könyveket írja. Az a személyiség hozzáférhetetlen, csöndes, nem beszél, hanem ír...


+[2008. január 28. hétfő]

Azoknak, akik még csak most kezdik olvasni a regényt, nem ajánlom a következő néhány részletet, viszont szeretnék kedvezni azoknak is, akik már megosztanák a gondolataikat az első és akár a második fejezetről. Ígérem, nem mondok el mindent, viszont én valósággal faltam az első után a második fejezetet, sodortak Lessing mondatai, fájóan pontos jellemábrázolása lenyűgözött.

Az első fejezetben megismertük a regény két főszereplőjét, de nem a klasszikus lineáris módon, Lessing a végéről kezdte. Lehetne ez is egy szokásos krimi, egy jó Colombo nyomozás, hiszen a végkifejlet adott: Mary Turner meghalt, azt is tudjuk ki ölte meg; ám sokkal érdekesebb a kérdés, hogy miért iszonyodik mindenki ettől az asszonytól és miért tűnik jogosnak a gyilkos tette? És miért hallgat mindenki?

Lessing nem siet a válasszal, az elejént kezdi. Ahhoz, hogy megértsük, miért érez vak dühöt Maryvel szemben mindenki, meg kell ismernünk őt. Régen olvastam ilyen pontos és szívfacsaróan emberi jellemzést; még nem tudok semmit sem jóformán erről a nőről, a második fejezetben csak azt tudom meg, hogyan és miért ment hozzá Dick Turnerhez, de máris értem és átérzem, hogyan lehet egyszerre szánni és megvetni ezt a nőt.

A második fejezet is tele van a fehér telepes - afrikai őslakos ellentétet velőtrázóan pontosan bemutató mondatokkal - Lessing minden mondata ki van centizve, nincsenek felesleges hosszú leírások a fekete Afrikáról, csak a puszta tények, a valóság, amely mint a közhely mondja többet mond minden sallangnál. A rasszizmus átszövi az embereket, természetes, épp ezért nem kerít nagy feneket neki Lessing, hiszen ott van a regény minden mondatában, csakúgy mint a szereplők életében.

Engem mégis Mary jellemzése fogott meg, itt van néhány mondat, amit jó lesz megjegyezni, nemcsak mert döbbenetesen, nyersen szép, hanem mert lefogadom, hasznunkra lesznek még a történet további részeinél. 

Mary gyerekkorának legalapvetőbb színtere a vegyeskereskedés volt:

Alacsony, földszintes épület mindenütt, és úgy van fölosztva szeletekre, mint egy tábla csokoládé: egyik szelete fűszerüzlet, a másik mészárszék, a harmadik kocsma, egyazon hullámlemez tető alatt. Sötéte pácolt magas pultja mögött a polcokon minden van, takonykór elleni kenőcstől a fogkeféig, teljes összevisszaságban. Néhány akasztón rikító színű, olcsó kartonruhák lógnak, alattuk, mondjuk egy halom cipősdoboz vagy üvegtál kozmetikai cikkekkel és édességgel. A szaga is jellegzetes. Firnájszagból, az épülett mögött lévő vágóhíd alvadt vérszagából, száradó bőrszagból, aszaltgyümölcs-szagból, káliszappanszagból keveredik. A pult mögött egy görög, zsidó vagy hindu, akit az egész környezet utál mint idegent és kalmárt. A gyerekei, ha vannak, ott játszanak a zöldség közt, mert a lakószobák az üzletből nyílnak.

 

És Mary képes volt órákig ácsorogni a vegyeskereskedésben, elnézni a ragacsos, színes cukorhalmokat, átfolyatni az ujja közt a fal mellé döntött zsákokban tárolt finom gabonát, a szeme sarkából lesni a kis görög lányt, akivel nem volt szabad játszania, mert az anyja azt mondta a szüleiről, hogy digók. Később, mikor már nagyobbacska lett, újabb jelentést kapott a szemében a vegyeskereskedés: az apja ott ivott.

 

 

Mary számára a nosztalgiával kiejtett "haza" szó Angliát jelentette, pedig szülei mindketten dél-afrikaiak voltak, és sose jártak Angliában.

Hamar megszabadult nyomorúságos gyermekkora emlékeitől és igyekezett nem gondolni többé azokra az évekre, a városban élte a független nők nagyvárosi életét. Sportolt, jó ismerőse volt a fél városnak, partikra járt, önálló keresetéből eltartotta magát. Igaz egy lányegyletben lakott és hát, azért valami mégsem stimmelt vele, bár ez neki egyáltalán nem tűnt fel, számára ez volt a tökéletes élet, és fel lehet-e ezt neki róni egyáltalán?

Az például soha eszébe nem jutott, hogy akármilyen szegény vasúti altiszt az apja, s akármilyen boldogtalan volt az anyja élete szűkös anyagi helyzetük miatt - annyira, hogy halálba is sorvadt miatta -, ő mégiscsak úgy él, semmivel sem rosszabbul, mint a leggazdagabb dél-afrikai családok leányai, azt csinálhat, amit akar, ahhoz mehet feleségül, akihez kedve tartja. lyesmi meg sem fordult a fejében.

 

Élete tulajdonképpen elég különleges élet volt.

 

Haja még mindig kislányosan a válláig ért, kislányosan pasztellszínű ruhát viselt és megőrizte mesterkélten gyermeteg modorát.

 

Szerette mások gyerekeit, de elborzadt a gondolattól, hogy saját gyereke legyen. Az esküvőkön elérzékenyült, de a nemi élettől undorodott: otthon nem lehetett a többiektől félrevonulni. S voltak dolgok, amikre nem akart emlékezni; évek óta gondosan igyekezett elfojtani őket.

 

Azt, hogy hogyan találkoznak Dick Turnerrel már nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy ez volt az egyik legszebben és legérdekesebben megírt banális és sután szánalmas férfi-nő találkozás, amit valaha olvastam.  


[2008. január 22. kedd]

Első körben legyen az a kitűzött cél, hogy mindenki elolvassa péntekig az első fejezetet! Klasszikus 'close reading'-re gondoltam: gyűjtsük a kérdéseket, a kedvenc mondatokat, szókapcsolatokat, amikre felkapjuk a fejünket. Nézzük meg az eredeti szöveget, hasonlítsuk össze a magyar fordítással.

Kezdetnek itt az első részlet, ami megtetszett, mindjárt a harmadik oldalon, érzem, ezt a könyvet nehéz lesz letenni, hiszen itt valami nagyon sötét, félelmetes titok lappang. Nem az a véresen brutális fajta (és most nem arra gondolok, a regény azzal kezdődik, hogy gyilkosság történt), hanem olyan, amely első ránézésre normálisnak, csak egyszerű titoknak látszik, de ha megkapargatjuk valami félelmetesen beteg dolog derül ki, amiben az a legfélelmetesebb, hogy akár velünk is megtörténhet:

 

"Már jóval a gyilkosság előtt félvállról, megvetően beszéltek róluk, ahogy a félresikerült emberekről, törvényenkívüliekről, önsorsrontókról szokás. Turneréket nem szerették, bár szomszédaik közül is kevesen találkoztak velük, jó, ha messziről látták őket. Akkor mégis mit nem szerettek rajtuk?"

 

Haja még mindig kislányosan a válláig ért, kislányosan pasztellszínű ruhát viselt és megőrizte mesterkélten gyermeteg modorát.

 

Szerette mások gyerekeit, de elborzadt a gondolattól, hogy saját gyereke legyen. Az esküvőkön elérzékenyült, de a nemi élettől undorodott: otthon nem lehetett a többiektől félrevonulni. S voltak dolgok, amikre nem akart emlékezni; évek óta gondosan igyekezett elfojtani őket.

 

Azt, hogy hogyan találkoznak Dick Turnerrel már nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy ez volt az egyik legszebben és legérdekesebben megírt banális és sután szánalmas férfi-nő találkozás, amit valaha olvastam.  

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr48299857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.