Olvass!

KönyvesBlog

[ezt olvassuk] Harry Potter és a Halál Ereklyéi (új: 6.fejezet!)

2008. július 07. m.anna
J.K.Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi, Animus Kiadó 2008

Egy csomó irodalmár, meg kritikus, meg „ifjú titán” ismerősöm van, és ha véletlenül szóba kerül, hogy szeretem a Harry Potter-sagát,teljesen hülyének néznek. Együttérzően megveregetik a vállamat, ilyesmi. Általában a fantasyvel és a gyerekirodalommal foglalkozóknak ott van ez a Káin-bélyeg a homlokán, tényleg nem értem, miért, de valószínűnek tartom, hogy ez elég elszigetelt jelenség lehet, ami jellemző Magyarországra (ahol a gyerekirodalmat nem tanítják! egyetemi szinten, illetve ha jól tudom, az ELTÉ-n van egy! szeminárium, és over).

Persze nem akarok ezzel takarózni, nekem a Harry Potter nem szakmai ártalom, hanem őszinte szerelem, én együtt nőttem fel vele. Ha jól emlékszem, 12 éves voltam, amikor nyaralás közben elolvastam az első kettőt, aztán ősszel jelent meg a harmadik, és nekem már a negyedik-ötödik-hatodikra is éveket kellett várnom. A várakozás láza, ha őszinték vagyunk magunkhoz, mi, keményvonalas HP-rajongók, elég sokat hozzátett ahhoz, hogy ez igazán felfokozott szenvedéllyé váljon. Ki kellett tölteni az időt. Társakat kellett találni, valakiket, akikkel az ember beszélhetett erről, akik szintén tíz-hússzor elolvasták a már megjelent könyveket, akik fanficeket írnak, akik rajongói klubokat szerveznek, akik megtanulják fejből a Teszlek süveg énekét, stb. Persze a hetedik könyvig felnőttem, már csak ritkán sírom el magam Sirius halálakor, és ha megkérdeznék, hogy mi a kedvenc könyvem, biztos nem a Harry Pottert mondanám, de amikor a nyáron megtaláltam a neten a kalózfordítást, leültem, és egy ültő helyemben végigolvastam. Meg azóta egy párszor. És akkor most beszéljünk róla egy kicsit.

 

1.fejezet: A Sötét Nagyúr hatalomra jutása


A hetedik Harry Potternek zseniálisnak kell lennie és kész. Rowling egyszerűen nem teheti meg magával, hogy űrt hagy. Azt nyilatkozta, hogy a hét könyv után nem szeretné folytatni a történetet, amit én tökéletesen meg is értek, neki aztán végképp elege lehet a fiúból, cirka 10 évet biztos együtt töltöttek már, és még mennyit fognak. Az meg különösen tetszett, hogy azt állította, nem lesznek új szereplők, én ezt úgy értelmeztem, szépen elvarrogatja a szálakat, és lesz benne valami nagy extraság, valami csak rá jellemző csavar, csak még jobb, mint az eddigiekben. Én személy szerint amúgy arra gondoltam, hogy Neville-ről ki fog derülni, valójában ő a kiválasztott, ezt biztos sokan meg fogják cáfolni a kommentekben, hogy mennyire nem lehetséges, mindegy, volt egy ilyen gondolatom. A másik meg, hogy Piton nem lehet gonosz, az túl egyszerű lenne. (A Harry egy horcrux- Harry nem horcrux teóriák különösebben nem érdekeltek, az valahogy túl egyszerűnek tűnt.)

Az első fejezetben J.K. rögtön be is dob minket a mélyvízbe, Voldemort és sleppje tanácskoznak, Lucius Malfoyék kastélyában, ez tök jó, úgyis sokat gondolkoztam már rajta, milyen lehet. Albínó pávák, fantasztikus, milyen dekadens ez a Malfoy. Piton még mindig a sunyi besúgó szerepében, de azért figyelem, valahogy mégis azt érezni, hogy kettős játékot játszik. Mindenesetre Voldemort hisz neki, ez jó. Talán be fogja csapni, és valójában nem is akarja, hogy elrabolják Harryt, a Nagyúr meg jó nagyot koppan.

A Malfoy család teljesen kiesett a pikszisből, muhaha. Valljuk be, kellett nekünk ennyi elégtétel, hat könyv után, látni Dracot, ahogy fosik a félelemtől. Hát, ő akarta.

És igen, megvan az első gyilkosság, egy pont oda. Én már itt elkezdtem parázni, kit fog Rowling megölni a regény végére a kedvenceim közül, csak azért, hogy meglegyen a kvóta…

2. fejezet – In memoriam


Minden egyes regény elején úgy éreztem, hogy egyre nagyobb kínban van szegény J.K.Rowling, már ami a Privet Drive-os részek megírását illeti. Ha hű akar maradni a szerkezethez, amit felépített magának, hét regényt kell úgy kezdenie, hogy szegény Harry Potter ott csücsül a mugli nagybátyjánál és nagynénjénél, akiket utál, és vágyakozik az iskola után. Ezekbe a fejezetekbe szokta beleépíteni az ismeretterjesztő szöveget azok számára, már ha vannak ilyenek, akik pont ezt a kötetet veszik a kezükbe először, ami idővel egyre viccesebbé vált, mondjuk négy részt zanzásítani. „És Harry Potter, aki különleges, mert varázsló, meg az iskola, meg Voldemort, meg a szülei, stb. stb.” De azért legyen elég izgalmas annak is, ismeri az eddig történteket.

Hát, ez a mostani második fejezet elég soványka, Harry szenved, búskomor, Dumbledore meghalt, rábízva egy olyan feladatot, ami gyakorlatilag teljesíthetetlen, a jelek alapján továbbra is fagyos a hangulat a családban. Az, hogy nem megy vissza a Roxfortba, a maradék biztonságérzetét is elveszi, ami mentora halála után megmaradt.

Apropó, Dumbledore. Már Elphias Doge gyászjelentése is gyanús. Amúgy sem tudunk semmit az igazgató eddigi életéről, ahogy Harry sem. Rita Vitrol cikke pedig végképp kihozza a sodrából őt is, minket is. A hölgy híres arról, hogy elferdíti a dolgokat, de mi van, ha most igazat mond, legalább egy kicsit? Harry persze lojális, mint a legtöbb kamasz, dühösen csapkod, ha ott állna előtte a riporternő, biztos visszaküldené a befőttesüvegbe, ez a legkevesebb.

De az olvasó elgondolkozik. Fantasztikus lenne, ha kiderülne Dumbledore-ról, hogy gonosz. Legalább egy kicsit.

(A felvetett probléma mellett el is sikkad az utolsó nyitva hagyott kérdés, hogy vajon kinek a szeme csillan meg Sirius oda-vissza tükrében?)


3.fejezet: Dursleyék döntenek


Jaj de jó, végre megint Dursleyék. Nehéz elmagyarázni annak, aki nem olvasta, csak filmen látt a Harry Potter sorozatot, milyen egyszerű, mégis élvezetes humora van J.K.R-nek. Harry hozzátartozói a legmuglibb muglik, akiket csak el lehet képzelni: kisszerűek, nyárspolgáriak, ostobák, már-már kétdimenziós, sztereotip figurák, de ez vicces, és kész. Karikatúra-jellegüket végletes testalkatuk is erősíti. (Egyik kedvenc poénom volt, talán a harmadik rész elejéről, amikor Dudley sokallta a hűtőszekrény és tévé közti távolságot, ezért beszereztek neki egy készüléket a konyhába is.)

Vernon bácsi pufog, vádol, acsarkodik, ahogy eddig megszoktuk. Harry elég fáradt ahhoz, hogy kedves és megértő legyen, ezen sincs mit csodálkozni. Néhány héttel Dumbledore halála után én se lennék kíváncsi a nagybátyám pattogására. Dursley aztán persze megszégyenül, úgy tűnik, Dudleyban elindult valami, valami folyamat, spontán sejtképződés az agyban, ilyesmi.

Harry meglepődik, mi is. Megérkezik Dedalus Diggle, az ibolyaszín cilinderes, lelkes kis varázsló- az írónő ragaszkodik a mellékszereplőihez, újra és újra szerepelteti őket, ez az egyik eszköze a kultuszteremtésre. Úgy érezzük, ismerünk lassan mindenkit.

Dudley meghökkentő búcsújelenete sablonos, de egész torokszorító. Égnek a hidak Harry mögött. Lassan, lassan elfogynak a felvezető körök, érezzük, J.K.R. kezd a lényegre térni.

Minden csöndes, senki olyan nem halt meg, szerzett mágikus sérülést, vagy szenvedett kibírhatatlanul, akit különösebben kedvelnénk. Egyelőre. Haha.

4.fejezet: A hét potter

Lehet, hogy későn kapcsolok, vagy J.K.R. próbálta eddig visszafogni magát, de nekem ennél a fejezetnél esett le először, hogy egy ideje bizony nem az olvasónak, hanem a filmnézőnek ír. Az oké, hogy már nem emlékszem az általam kitalált Harry Potterre, de itt ijesztően a babaarcú, egyébként egészen szimpatikus Daniel Radcliffe-ből láttam hetet, nem pedig a regény főhőséből.

Amúgy, jobban belegondolva, meg lehet érteni a dolgot, baromi nehéz lehet úgy befejezni egy könyvsorozatot, hogy tudod, minden, amit leírsz, egy-két éven belül filmvászonra kerül, sőt, ismered és jóban vagy a szereplőkkel, megosztják veled az elképzeléseiket, teóriáikat, stb. De a könyv, az akkor is könyv. Az én fantáziám sokkal jobb, mint egy hadseregnyi CGI-programozó szaktudása együttvéve. És nem biztos, hogy mindig szélesvászonra van szükségem.

Na mindegy. Térjünk vissza a sztorihoz.

Harry egyedül bóklászik a házban, némi elkerülhetetlen, de szerencsére ironikus nosztalgiával nézegeti azt a helyet, ami nekünk a nyári vakációk és az első fejezetek helyszíne. Megérkezik a Rend, a Minisztérium sakkhelyzetbe hozta Harryt, ami valljuk be, ügyes munka. " Harry őszinte sajnálatára kénytelen volt osztani a számára ismeretlen Thicknesse véleményét." :) Szuper. Izgi, vicces, ilyennek is kell lennie.

Kiváló tervet eszeltek ki Harry megmentésére, ő persze hisztériázik egy sort, nos, tőle is ezt vártuk el, mert annak ellenére, hogy hanagylelkűvagyshősilelkű, szóval ennek ellenére, valljuk be, Harry néha meglehetősen ostoba. No de sebaj, meggyőzik. Csupa humor, csupa csillogás ez a fejezet, imádom.

Felszállnak, Halálfalók rontanak rájuk. Valaki köpött. Erre nem számítottak, bár mi tudjuk, hogy Voldemortnak az aljas gonosz áruló Piton mondta el az egészet, de hogy ő honnan tudja... Mindegy, a lényeg most úgyis az akció és a látványos csatajelenetek, a délutáni kék ég előtt lesz sok légi repkedés, meg zöld-piros villogások. Szerintem, bár ez nincs leírva, de valaki (valamelyik Harry) tutira fog fél kézen lógni seprűről, thesztrálról, erről-arról, aztán pedig az az egyszerű, de lélegzetelállító trükkje a leszakadó oldalkocsival (Vingardium Leviosa, haha), na, ez is szépen fog mutatni.

Amúgy okos, megható dolog, hogy Sirius motorján hagyja el Dursleyék házát, és Hagriddal, szinte pont úgy, ahogy idejött, csak éppen most a vadőr nem szorongatja a karjában, és elég tevékenyen részt is vesz az események alakulásában.

Hedvig halála nem különösebben megrázó, na de Voldemort és az az eset a kölcsönpálcával! Tudjuk, hogy lehetetlen kivédenie Voldemort átkát, még az ikermagok segítségével sikerülne úgy ahogy, de erre ugye a gonosz Nagyúr is számított.

Akkor mégis mi történhetett?

Én itt döntöttem el, hogyha J.K.R. az ikermagos dologgal fogja elintézni a végső összecsapást, akkor mondjuk megrugdosom a könyvet, mert ez a megoldás már elég uncsi.
 

5. fejezet: Az elesett harcos

 
 
Vajon a hetedik filmben (illetve a hetedik és nyolcadik filmben) Andromedát is Helena Bonham Carter fogja játszani? Nem mintha akkora szerepe lenne, de egyszerűen imádom azt a nőt. Mindegy, maradjunk a sztorinál. Harry lábadozik, de milyen körülmények között (ilyenkor szeretnék csak igazán varázsló lenni), a foga hipp-hopp visszaragasztva, csontok összeforrasztva, szemüveg megjavítva, szóval semmi gond. Természetesen Hagrid is túlélte a zuhanást Tonksék kerti tavába, hogyne élte volna túl, ő a mi nagy, bumfordi, szőrös kabalafiguránk. Csodával határos módon, no hiszen. Ha JKR megölné, főleg így, az elején, elkeseredett rajongók hada indulna el bosszút állni érte, felfegyverkezve, mondjuk egy virágmintás esernyővel.

Tonkséknál siránkozunk még kicsit Hedvig fölött, megismerjük, milyen az, ha valaki aranyvérű, a jó oldalon áll és nem Sirius, Harryt furdalja kicsit a lelkiismeret, aztán továbbnavigálunk az ideiglenes főhadiszállásra, Weasleyékhez. Itt már tagadhatatlanul nagyobb a feszültség, a hóbagoly-ügy valahogy el is felejtődik, ahogy a többiek nem érkeznek vissza időben. A családjáért aggódó Mrs. Weasleyt látszólag nem villanyozza fel igazán az a hír, hogy nem csak a Halálfaló-brigád, hanem maga a Nagyúr is üldözésbe vette a Főnix Rendjét. Harry közben lelkifurdal.

Befut Lupin és George, utóbbi fületlenül, megint az a híres Sectumsempra-átok, Piton találmánya, és már megint az az áruló, gyilkos, rossz, gonosz tanár. Mondjuk, ha tényleg annyira fekete, akkor nem értem, miért nem ölte meg egyszerűen George-ot, egy Halálfalónak az Adava Kedavra nem lehet bonyolultabb, mint a Lumos, vagy a Leperex, de mindegy. Dráma van.

Lupin, mint mindig, gyorsan kapcsol, azonnal ellenőrzi Harryt, vajon saját maga-e, ugyanis egyértelmű: valaki köpött, lehet, hogy nem szándékosan, de az is lehet, hogy ismét áruló van a soraikban. Megérkezik aztán Hermione és Kingsley, majd Mr. Weasley és Fred is, itt elhangzik a kétségkívül legrosszabb vicc, amivel találkoztam a hét könyvben (fülemüle, jézusmáriám), a kalózfordításomban nem volt megfelelő verzió rá, de ha valakinek van valami épkézláb ötlete, kommenteljen nyugodtan. Ron és Tonks kicsit késnek, Ron pironkodva vallja be, hogy Muriel néni tartotta fel őket, annyira szerencsétlen ez a Ron, egyszerűen nem értem, hogy lehet belé szerelmes Hermione. Meg egyáltalán, most az egész regény arról fog szólni, hogy na, vajon mikor csókolják meg végre egymást? Bár elismerem az írónő briliáns képességeit, de ezt a tinédzserszerelem-dolgot valami hihetetlenül sután ábrázolja. Nem hiszem, hogy ennyire régen volt kamasz.

A dolgok akkor kezdenek ismét izgalmassá válni, amikor Bill és Fleur is megjönnek, Mundungus szökésének, és Rémszem halálának hírével. Az valószínűnek látszott, hogy Fletcher a terv leggyengébb pontja, na de a veterán auror, félistenként tisztelt Mundungus! A gyors tort követően Fleur felteszi a kérdést, ami mindenkinek ott motoszkál a fejében: hogy vajon ki lehetett, aki beszámolt a szöktetési tervről a Nagyúrnak. Épp mielőtt kezdene amolyan Agatha Christie-sen izgalmassá válni a helyzet, Harry hisztizni kezd, közli, hogy ő nem gyanúsít senkit semmivel (he?), egyébként is, fogja magát, most azonnal elhagyja a házat, mert nem akarja, hogy Weasleyék az ő életéért kockáztassák a sajátjukat. Mondja mindezt egy ilyen káprázatos szabadítóakció után.

Komolyan mondom, nem értem Harry logikáját, és remélem ezt JKR se fogná Dumbledore szavaira, meg a szeretet erejére, szerintem ez egyszerűen színtiszta hülyeség. Na de ki mondta, hogy a főhősnek egyszersmind okosnak is kell lennie? Arra ott van Hermione.
 

 

 

6. fejezet: A pizsamás padlásszellem

Szegény hősünket jól magára hagytam, pedig lassan lefutjuk a kötelező köröket, és indulnak az események. Sőt, az Események.

De ne szaladjunk előre. Egyelőre az édes hármas még mindig viszonylagos biztonságban, védőbűbájok mögött ül a fenekén, és türelmetlenül várja Harry születésnapját, és Billék esküvőjét, hogy aztán nekivághassanak a kalandoknak. Annak ellenére, hogy az áldatlan helyzetből tényleg nincs más kiút, mint megtalálni a horcruxokat, és végezni a Nagyúrral, sose értettem Harryék szuicid hajlamait. Vagy csak én amolyan béketűrő Hugrabug-fajta vagyok. Lehet.

Mrs Weasley azonban a jelek szerint egyetért velem abban, hogy a lehetőségekhez képest nem kéne annyira ugrálni. Megpróbálja kipuhatolni a szándékaikat, Harry azonban hősiesen ellenáll a faggatózásnak. Ron mamája ekkor a legokosabbat teszi, amit csak tehet: a közelgő esküvőre hivatkozva elhalmozza őket munkával. Közben azért kiderül egy s más, azon túl is, hogy megtudjuk, Harry szenved Ginny miatt, és ó milyen különös, Ginny is szenved Harry miatt. Bill és Mr. Weasley a Minisztérium állásfoglalásáról beszélnek, ami olyan, mint mindig: semmilyen. Az új miniszter talán okosabb egy fokkal, mint amilyen szegény Caramel volt, de taktikája hasonló. Az a legbiztonságosabb, ha nem vesz tudomást semmiről. A felháborodás általános, és Harry talán most először, önként és dalolva számolna be a Minisztérium előtt arról, hogy és miért használta a Varázspálcáját, ami az iskolán kívül, mint fiatalkorú varázslónak, tilos neki. Amikor végre sikerül időt és helyet találni a csevegésre, és túlestünk újfent Harry bolond lelkifurdalásán, kiderül, hogy igen, Hermione és Ron komolyan gondolják, hogy csatlakoznak hozzá, és nem, ezt már nem lehet visszacsinálni. Azt hiszem, már maga a főhős is unja kicsit, hogy egyfolytában, de tényleg egyfolytában emiatt rinyál, viszont már annyira hozzátartozik az imidzséhez, hogy szinte kihagyhatatlan. Azért az megnyugtató, hogy hamarosan életveszélyben lesznek, és akkor valószínűleg egyszerűen nem lesz ideje sipákolni. Az állandó témán túl beszélgetnek kicsit a horcruxok elpusztításáról is, kiderül megint, hogy Ronnak tetszik Hermione, és az is, hogy Hermione valójában egy vagány csaj, aki könyveket lop az igazgatói irodából, igen, onnan, de a lényeg megint nem ez, mert most se csókolóznak.

Szóval ezekkel a horcruxokkal nem lesz könnyű dolguk, és már eltelt néhányszáz oldal. Ha a kedves olvasó meg tudja állni, hogy ne lapozzon előre, akkor meg kell állapítania, hogy JKR-nek bizony fel kell kötnie a felkötnivalót.

Viszont az is igaz, hogy Voldemortnak nincs lehetősége megúsznia, amit tett, tehát a nagy összecsapásnak mindenképpen meg kell történnie.

A fejezet vége előtt befutnak nászuramék, kevésbé idegesítőek, mint gondoltuk, de hát Fleur pereputtyát is meg kell szeretni egyszer, ahogy a francia szőkeségről is kiderült, hogy valójában szinte Griffendéles szív dobog a kebelében. És igen igen igen, mostmár mindjárt lapozhatunk és jönnek a mindenféle izgalmak. Most már tényleg mindjárt, ha mondom.
 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr56338266

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Könyvespolc 2008.02.23. 14:48:53

J. K. Rowling: Harry Potter és a Halál Ereklyéi A Harry Potter és a Halál Ereklyéi minden tekintetben hozta azt, amit egy hét részt megélt regényfolyamtól vártam. Emlékszem, anno még valamikor 2000 környékén meglepve kérdeztem rá Hurricane barátomtól, hog…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.