Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Az önéletrajz mint anakronizmus

2009.07.24. 08:30 anslemoo

Címkék:2009 jelenkor

Veljko Barbieri: Én, Jupiter fia Dioklész

Ford.: Csordás Gábor, Jelenkor, 2009

 

Veljko Barbieri regénye minden nyilvánvaló, és az alábbiakban röviden ki is fejtett hibája ellenére rendelkezik valamiféle megragadhatatlan tulajdonsággal, amely a történelemre (és a mesékre) esetleg különösen fogékony olvasót a szöveg bűvkörébe vonja, kikerülve vagy elleplezve ezzel az elbeszélés komoly buktatóit. Ritkán fordul elő, hogy egy valós történelmi személyiség, ráadásul, korának meghatározó figurája legyen egy szépirodalmi alkotás főszereplője úgy, hogy ez a pozíció a narrátor, vagyis részben az „alkotó” felelősségével jár együtt. Veljko Barbieri szövegének nehézkes címe a nagy római császárt, Diocletianust rejti (görög felmenőinek emléke a görögös Dioklész névváltozat), aki élete alkonyán, az Adriai-tenger partján álló villájában eleveníti fel uralkodásának évtizedeit. Emlékiratai a visszaemlékezéseket alakítják történetekké, az egyes szám első személyű elbeszélés ennek köszönhetően a császári memóriához kötött események pontos felsorolását jelenti, vagyis egy valódi uralkodó valódi életének fiktív megalkotását.

A hitelesség az első probléma. Dioklész élettörténete regény, fikció, a szó mindennapi és hivatalos értelmében egyaránt, a felvállalt narrátori pozíció komolysága emiatt elveszíti valódi funkcióját és többnyire értelmetlenné teszi az auktor hangsúlyos jelenlétét. Teljesen mindegy, hogy milyen technikát alkalmaz a szerző, nem tudja elhitetni az olvasóval a leírtak eredetiségét, ez egyértelmű. Nem iktat be ugyanakkor fiktív szerzőket, nem hivatkozik titkosan fellelt irattárakra, padláson felfedezett papirusztekercsekre, amelyek talán megbontanák a fikció és valóság rideg elválasztását. Kész tényként közli, vagyis a regény anyagával indokolja a császár emlékezetének hitelességét. Én, Dioklész elmesélem az életemet, abban a regényben, amit Barbieri írt. Attól tartok, hogy a jelenlegi (szöveg)környezetben ez a problémamentes elbeszélés legalább annyira anakronisztikus, mint a regényben emlegetett életrajzok, történetek. Különösen izgalmas, amikor Diocletianus császár saját hadjáratainak összegzését olvassa (és idézi), egy olyan elbeszélő tollából, akinek lényegesen nagyobb rálátása van az eseményekre, még akkor is, ha az uralkodó gyakran vitatja a leírtak igazságát. Mintha egy néhány száz évvel később élt történetíróval polemizálna ilyenkor a narrátor. Hasonlóan bántó, amikor Dioklész olyan epizódokat sző a memoárjába, amelyeknek nem volt részese, és amelyek tartalmáról vélhetően nem is szerzett tudomást. Ennek legszebb példája felesége, Prisca és egyik alattvalójának párbeszéde a császár égi és földi dolgairól, ez a dialógus az istenektől származtatott uralkodót mint férjet igyekszik megragadni és így komoly szerepet játszik abban, hogy a szöveg Diocletianust magánemberként is képes ábrázolni. Az ilyen gond nélkül megszövegezett részletek a narráció egészét kérdőjelezik meg, abban az esetben, ha a szerző meg sem próbál rámutatni a történetek megalkotottságára, arra, hogy mindez csupán egy narratíva része.

A közvetlen beszédmód nem alkalmas arra, hogy kizökkentse az olvasót a történelmi díszletek illúziójából, de sajnos arra sem, hogy a szöveg hitelességét bizonyítsa. Az olvasási szokásokat mostanában – a történet és a mesék rehabilitációja ellenére – a kétely és a dörzsölt értelemezői hozzáállás határozza meg, Barbieri regényének narrációja ilyen körülmények között túl könnyűnek, túl egyszerűnek tűnik. Sajnos azonban a történelmi hűség ennél lényegesen komolyabb kérdéseket is felvet. Az talán még megbocsátható, hogy valaki ír egy szimpla életrajzi regényt, a műfaj legegyszerűbb kliséinek felhasználásával, néhány száz év prózai eredményeit figyelmen kívül hagyva, az azonban már egyáltalán nem bocsánatos bűn, hogy szépirodalmi köntösbe bújtat egy történelemkönyvet, elfeledkezve a valóság és fikció különválasztásának kényes módszeréről. Mikor Diocletianus hosszas győzködés után végre ellátogat Rómába, a hordszékéből kiszállva nem a saját impresszióit osztja meg velünk a város kapujában állva, hanem egy precíz helytörténeti leírást rögtönöz. A gladiátorviadalok helyszínén is leginkább az aréna befogadóképessége izgatja, a színes kavalkád helyett, amely a máskor oly érzékeny uralkodó és a római nép ambivalens viszonyát szimbolizálja (vagy megpróbálja szimbolizálni). Természetesen egy következetes ábrázolás elhitetheti az olvasóval, hogy a narrátor/főszereplő a számok és a részletek bűvöletében él, ebben az esetben fel sem tűnne, hogy Diocletianus úgy beszél, mintha egy történelmi lexikont citálna, csakhogy a szöveg egyáltalán nem következetes, így ezek az epizódok azzal, hogy kihullanak a narráció egészéből, magukkal rántják az amúgy elfogadható részeket is.

Fiktív önéletrajznak álcázott történelemkönyv, vagy a korabeli életrajzírók modorában előadott történetek összessége? Barbieri regénye megreked valahol e kettő között, ám ez az átmenetiség ebben esetben egyáltalán nem előnyös, mivel leginkább a két szélső értéktől való különbsége, vagyis a fikciós életrajz és az elbeszélt történelem eszközeinek hiánya határozza meg a szöveget. Mintha az érvényes kérdéseket felvető előadásmód helyett egy modoros ál-elbeszélés keretei közt tudná csupán kifejezni magát a narrátor. Ami azért bosszantó, mert közben számos releváns problémára mutat rá, olyanokra is, amelyek hidat képezhetnének a történeti értelmezés és az olvasás aktuális kérdései közt. Mint például a varázslatos Kelet és a racionálisan terjeszkedő (leigázó) Nyugat ellentéte. Az érzékiségre és misztikumra alapozott olvasatok, amelyekben a nyugati ember kihangsúlyozhatja saját fensőbbségét, a keleti birodalmak létjogosultságát lakóinak (furfangosan) barbár jellegéhez kötötték. Hatalmuk, vallásai szokásaik, hadi szerencséjük egyaránt a Római Birodalom civilizált polgárainak észjárásától különböző gondolkodásmódra vezethető vissza. Diocletianus látványosan szembe megy ezzel az értelmezéssel, amikor Jupiter mellé a perzsa isten, Mithras kultuszát is felveszi – igaz, a regény nem említi a Mithras misztériumvallás császárkori gyökereit –, és az egyiptomi Szfinxet mint őseredeti lényeget úgyszintén magába fogadja. Származása, messzire nyúló gyökerei lehetővé teszik a császár számára, hogy önmagát a nép egységének őrzőjeként és paródiájaként egyaránt ábrázolja. Hiszen azokból, akik mindenáron a színtiszta lényeget akarják elérni, minden „rómaiság” kiveszett, ám a keveredést elfogadó állam erősebb lehet, mint valaha, amennyiben tudomásul veszi, hogy még uralkodója sem „tisztavérű” római patrícius család sarja – igaz, ezt az elfogadásra játszó politikát a véres keresztényüldözések árnyalják valamelyest.

Talán abban rejlett Diocletianus hatalmának titka, hogy képes volt elismerni a birodalom gyengeségét, hogy meglelje annak erejét. Lemondott arról, hogy centralizálja és Róma központi szerepét a végsőkig erőltetve egyetlen személy kezébe adja a birodalmat. Három társuralkodóval együtt létrehozta az ún. tetrarchia rendszerét, amelynek lényege a birodalom felosztásán keresztül a könnyebb és átlátható kormányzás volt., és amikor elérkezettnek látta az időt visszavonult a politikától. A császár vívódásait, személyes harcait remekül érzékelteti Barbieri, ezeken a szöveghelyeken nyoma sincs a történelemkönyv-szemléletnek, akár a keleti misztikum szellemi életre gyakorolt hatásáról, akár a sokszínű birodalom problémáinak globális olvasatáról elmélkedik a narrátor, mindig sikerül valódi regényként hiteles szereplőket teremtenie. Valószínűleg ez teszi nehezen feledhetővé a szöveget, a bosszantó hibák ellenére is. Közel hozza az uralkodót a közönséghez, esendő, minden tekintélye ellenére számos szituációban gyenge és gőgös, mégis bölcs döntéseket hozó, megfontolt császár képét vázolja fel, olyan hatalmasságét, akiben nyomot hagynak a mindennapok kicsinyes problémái, és aki éppen ezért képes megindítani az olvasót.

Ellentmondásos kép alakult ki bennem Veljko Barbieri (első magyarul megjelent) regényéről. Különös, hogy a szöveg szinte szándékosan tartózkodik minden olyan elbeszélő technikától, amely a megalkotottságot, az elbeszélés nehézségeit tematizálná, annak ellenére, hogy a narráció egy valós történelmi személy önéletrajzát imitálja, amely ráadásul félúton van az élőbeszédszerű előadás és a memoár-jellegű lejegyzés között. Másrészt, érthetetlen a történelmi díszletek felnagyítása: az események és helyszínek a szereplők, a cselekmény és a regényszerűség rovására válnak domináns alkotóelemekké, mintha egy történeti munka kliséivel akarná a szerző kiirtani a szépirodalom maradékát is. Mindezek ellenére, Diocletianus alakja hosszú távon is képes lekötni az olvasó figyelmét, az a komplex szimbolika, amely a császár lelki-szellemi életét meghatározza érzékletesen és hitelesen mutatja be egy uralkodó mindennapjait, még akkor is, ha megkérdőjelezhetetlen tényként állítja be az önéletírás érzelmi aspektusait.

21 komment · 2 trackback

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr961199343

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Tormay Cecile 2009.07.26. 11:20:19

Tormay Cecile, a magyar irredenta Nagyasszony, 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta. „Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.” "...

Trackback: Tormay Cecile 2009.07.26. 11:22:05

Tormay Cecile, a magyar irredenta Nagyasszony, 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta. „Csak az emberek dűlnek ki, hitük megmarad másokban, és ez a fő.” "...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Loge · http://bloge.blog.hu/ 2009.07.24. 08:55:36

"Ritkán fordul elő, hogy egy valós történelmi személyiség, ráadásul, korának meghatározó figurája legyen egy szépirodalmi alkotás főszereplője..."

Gárdonyi, Hegedűs Géza, Makkai, Llosa (A kecske ünnepe, s mások is), Quo vadis, Shakespeare szinte összes, stb.

A néhány kiragadott példa alapján ellenkeznék az állítással.

szamárfül/pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2009.07.24. 09:33:32

"a történelemre (és a mesékre) "

ugye nem vagy töris? :)

de ezzel nem tortát akarok a képembe este, csak ezt így egy történész visszautasítaná :)

Enok mester (törölt) 2009.07.24. 09:50:00

@Loge: Tovább Passuth, Kodolányi, Jankovich, Fehér Tibor stb., hogy csak a magyaroknál maradjunk.

Pikszi · http://afeketezongora.blogspot.com/ 2009.07.24. 10:08:50

@szamárfül: Minimum Odo Marquardt óta nem sértődünk meg ilyesmin.:)
Valamint: 'elfeledkezve a valóság és fikció különválasztásának kényes módszeréről' - szövegszerű, pláne narratív forrásokra építve ez (abszolút módon) nem is lehetséges.

Youthanasia · http://kegyeshalal.blogspot.com 2009.07.24. 10:21:34

Az anakronizmus is lehet roppant izgalmas.

Loge · http://bloge.blog.hu/ 2009.07.24. 10:21:50

@Enok mester: persze, csak hirtelen felindulásból ezek ugrottak be az első 15 másodpercben

KálmánG 2009.07.24. 10:22:05

Loge, Enok a hangsúly a mondat folytatásán van..."ha ez a pozíció a narrátor, vagyis részben az „alkotó” felelősségével jár együtt" vagyis az E/1 ritka, bár a mondatba tényleg bele lehet kötni.

Komavary · http://orokorom.freeblog.hu 2009.07.24. 10:38:00

@szamárfül: ez a kiszólás (később átfogalmazva még egyszer szerepel) nem a törisek ellen szól, csak a szokásos zsigeri rettegés a működő narrativától.

szamárfül/pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2009.07.24. 10:50:36

persze h nem ellenük, csak nem bírtam nem megjegyezni. Közbekotty.

Dolgozom az esti tortaszeletemért :)

Loge · http://bloge.blog.hu/ 2009.07.24. 11:07:21

@KálmánG: Iulius Caesar, Marcus Aurelius, Széchenyi, Churchill, s most legutóbb Orbán :D

Youthanasia · http://kegyeshalal.blogspot.com 2009.07.24. 11:26:10

Marosán György: letartóztatásom története megjelent: Pesti utca - 1956 Szerk.:Bindorffer

anslemoo 2009.07.24. 11:26:41

valóban félreérthető volt és köszönöm a javításokat, ám attól tartok, hogy a kiragadott példák éppen a homályosan (gyengén) megfogalmazott mondat állítását támasztják alá: az a kapásból felsorolt néhány mű (és az összes többi, amik ezek után kerülnek még elő) azt hiszem tökéletesen kimeríti a "ritkán" fogalmát;
a történelem és a mesék viszonya is problémás, ezen a fórumon azonban a szigorúan vett szakmaiságtól mindig próbálok tartózkodni, így a narratív identitás, elbeszélt történetiség kérdéskörét nem nagyon akartam belekeverni;
de mindezekben igazatok van, próbálok minél pontosabban fogalmazni, most ennyire sikerült

Loge · http://bloge.blog.hu/ 2009.07.24. 12:56:15

@anslemoo: na, ilyen korrekt választ sem nagyon olvastam még itteni szerzőtől. Köszi.

Youthanasia · http://kegyeshalal.blogspot.com 2009.07.24. 13:26:34

@Loge:
szegényt ne hozd kellemetelen helyzetbe, meg minket se fossz meg attól, hogy netán a későbbiekben is olvashassunk tőle itt recit:-)

avissi 2009.07.24. 15:38:03

Hát senki sem olvasta Móra Ferenc Aranykoporsóját? - úgy látom, nincs említve a fentiekben.

Rob Roy 2009.07.27. 01:41:57

@Enok mester: Sőt Jézus király, ami alighanem mindent visz. :)

Rob Roy 2009.07.27. 01:43:00

@Podruzsik: Sőt imádtam! Olvasta valaki Szántó Györgytől az Aranyágacskát? Fenomenális!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...