Korán reggel érkezett a hír, egy barátom hívott, elhunyt Cseh Tamás. Hosszas betegeskedés előzte meg a halálát, 2006-ban derült ki, hogy tüdőrákban szenved, azóta az állapota hol jobb, hol rosszabb volt. Néhány hónapja futott szét a rossz hír, hogy valószínűleg már nincs visszaút.

Nem ért váratlanul, mégis súlyos hiányérzet támadt bennem a halála miatt. Az első szám, amit hallottam tőle, ha nem csal az emlékezetem, az Illegalitásban volt. Vagy talán a Budapest, a Levél nővéremnek 2. albumról, mely a kilencvenes évek elejét ("s most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban, s szőnyeg alól előmásztak az alájasöpörtek") ragadta meg ugyanolyan elementáris erővel, mint a Levél nővéremnek 1. a hatvanas-hetvenes éveket.

Cseh Tamás (és Másik János) előadásában, Bereményi Géza bravúrosan találó szövegein keresztül ismertem meg egy olyan korszakot, amihez semmi közöm nem volt. Nem éltem a hetvenes években, sőt, senkim nem élt a hetvenes évek Magyarországán, mégis úgy ismerem ezt a kort, mint a tenyeremet. Tudom milyen volt a hetvenes években szeretni, megcsalni, házasodni és elválni, ágyrajárni, éhezni, albérletről albértetre élni, patyolatba járni, nőket csempészni a munkásszállásra, igazoltatáson átesni, klottgatyás fiúként kitelepített lányokkal békét kötni, kamaszként felnőtt nőkkel folytatni viszonyt, házibulikon súlyos hibákat elkövetni egytucat másik emberrel.  Tudom, hogy a hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma. Úgy gondolok Bélatelepre, mintha ott töltöttem volna a hatvanas éveket ("emlékszem átmentünk Bélatelepről Révfülöpre egy nyári napon").

Cseh Tamás miatt vannak nosztalgikus érzéseim egy olyan korral kapcsolatban, amit nem tapasztalhattam meg a saját bőrömön. És akkor még nem beszéltünk a Fehér babák takarodójáról, Ács Mariról, Antoine-ról és Desiréről, vagy Viziről és Ecsédiől: egy egész magánkozmosz él Cseh Tamás dalaiban, fel-felbukkanó hősökkel, emberi gyarlósággal és nyomorral, keserédes humorral, egy esszenciális és megfoghatatlan életérzéssel, mely teljesen egyedi és minden Cseh Tamás dalban jelen van. Persze mindez nem csak Cseh Tamás, hanem Bereményi Géza, és például Csengey Dénes munkája is, akivel a szintén nagy erejű Mélyrepülés című albumot készítették.

Nem ismerek még egy olyan előadót, mint Cseh Tamás. Talán Viszockijt, de Viszockij túl messze van, annak ellenére, hogy hellyel-közzel értem is a szövegeit. Cseh Tamás minden alkalommal az életéért küzdött a színpadon, minden egyes kiejtett szónak, hangnak tétje volt, vérre ment, a szó legkomolyabb értelmében. Cseh Tamás minden alkalommal a pokolra ment a színpadon, ezt mindenki láthatta, érezhette, akinek volt szerencséje őt élőben hallgatni.  Bereményi szövegeit tökéletes pontosággal keltette életre, zenésítette meg, alig néhány akkordnyi, minimális gitártudással. Hiába Bereményi zsenialitása, Cseh Tamás súlyosan átérző előadása nélkül nem lennének ezek a szövegek ilyen erősek.

Ma reggel egy régi barátom, akivel hónapok óta nem beszéltem küldött egy mailt, semmi szöveg, sem tárgy, sem köszönés, levelében csak egy link volt, ami az egyik lenti Cseh Tamás számra (Jobbik részem) mutatott. Amit Cseh Tamás csinált, az igazából nem is mérhető, nem ragadható meg ilyen szövegekben.