A
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűkMagvető, Budapest, 222 oldal, 2490 Ft.
Vidám a könyvesblogger élete. Szórja a kritikákat, megmond, közvéleményt alakít, hiszi magát valakinek. Aztán van párszor, hogy szembejön az üvegajtó, és a távolba révedő blogger hatalmasat koppan rajta. Mert - valljuk be- a recenzióírás, kritizálás egy fattyú-szakma. Már ha szakma. Ugyan öncélúnak nem lehet nevezni, de hozzáadott értéket nem hoz létre. Legtöbbször nem az alkotás okozta örömöt érzi a recenzens, hanem egy kis kárörömöt, hogy valakiről úgy istenigazából leszedhette a keresztvizet.
Nagyon ritka az olyan könyvajánló, amit önmagáért is érdemes elolvasni, nem csak azért, hogy segítsen eldönteni, kiadjunk-e egy kötetre háromezer forintot, vagy ne? Ritka - de van. És nem meglepő módon nagyon sokszor írók írják. (Vö. Szerb Antaltól Zalán Tiborig rengeteg példával.)
A Mérgezett hajtűk is ilyen tükröt tartott elém - és szerintem tart mindenki elé, aki recenziókkal foglalkozik. De talán elég az énblogolásból, lássuk a könyvet. Negyvenkét (!) novellán keresztül mesél nekünk Cserna-Szabó írókról, irodalomról, könyvekről, és ezek kapcsán ételről, italról, szerelemről, Európáról, másnaposságról, és úgy egészében a Nagy Büdös Életről. Így jutunk el Hemingwaytől a popsztárrá válás csapdájáig, Szerb Antaltól a sör és a bor lelkekért folytatott háborújáig, Hajnóczytól a Volt egyszer egy Vadnyugatig, de van itt Boccaccio és Garaczi, Csehov és Tömörkény, Don Quijote és Himnusz, kannibálok, nyárspolgárok, képmutatók, elmebetegek és zsenik, tehát nagyjából minden, amit a világirodalom adni tud nekünk.
Mindezt pedig legelsősorban érdekesen. Egy-egy novelláról, könyvről, vagy íróról mindig nagyon sokat és nagyon unalmasan lehet beszélni, de a Mérgezett hajtűk nem áll meg itt, hanem a témához kapcsolódva kalandozik. A kötet első mondata már jelzi is ezt:
"Coitus után minden jószág szomorú - kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is."
És jön szépen az esszé a magyar nyelvről, Szép Ernő életéről, az Ádámcsutkáról és az öregedő férfiakról. Mindezt négy oldalban. És ugyanilyen a többi írás is, mintha a toposz csak egy ürügy lenne, hogy körbejárjuk az embert. Mely toposz természetesen általában egy regény, egy novella, vagy egy író, de van pár kivétel is. Cserna-Szabót gasztrozófusként is ismerhetjük (Levin körút, Jaj a legyőzöttnek), így nem is ő lenne, ha nem csempészne bele a kötetbe egy esszét a lecsóról, egy zseniális leírást Ínyesmester szakácskönyvéről (meg is vettem azon nyomban a feleségemnek), vagy ha Karinthy kapcsán nem mélázna el röviden a kannibalizmus kultúrtörténetéről.
Piacról élünk, ezért röviden ki kell térjek még egy kivételre, az Aki lop, nem szop - a pináról című esszére. Larry Flynthez hasonlóan Cserna-Szabó is felteszi a kérdést, ami a médiával egyidős: mi az obszcén? Tömeggyilkosságot mutatni, vagy pinát? Miért van az, hogy a "gyerekprostitúció" szót szabad kimondani bármikor a tévében, a "baszás" elhangzása után pedig lesújt a "médiainkvizítori morál-gittegylet", az ORTT vasökle?
Mind a negyvenkét írás gondolatmenetét ismertetni értelmetlen lenne, de talán a fentiekből is világos: nem szokványos olvasónaplóról van szó.
Cserna-Szabó nem véletlenül novellista, stílusának -melynek a Félelem és reszketés Nagyhályogon óta nagy rajongója vagyok -ez áll jól. Milyen ez a stílus? Nehéz frappánsan összefoglalni. Okos, de trágár. Szellemes, de mélabús. Bölcs, de nem bölcselkedő. De a Mérgezett hajtűk nem olyan könyv, amit agyon kell elemezni (van egyáltalán ilyen?), olvasni kell, mélázni kell rajta, örülni kell neki. Fel kell tenni a polcra, de figyelni kell rá, hogy szem előtt legyen, mert néha egész biztosan azon kapjuk majd magunkat, hogy leemeljük, felütjük egy véletlenszerű helyen és huszonhetedszerre is elolvasunk belőle egy novellát.
Kötelező.
