B+
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája 1-3

Geopen, 2009, 998 oldal, 7500 Ft.

 

Elveszik egy macska, majd kicsit később lelép a feleség is a férfi, Okuda Toru életéből, aki a boldog és nyugalmas munkanélküliek ritka életét éli. A kurblimadár krónikája a könnyed Murakami nagy vállalkozása, hogy egy regényben meséljen az emberi lélekről, a párkapcsolatról és Japán nemzeti teherről. Remek könyv, pedig riasztóan hosszú, sok műfajt, sok történetszálat mozgat, ráadásul főhősünknek sok ideje marad önmagán gondolkodni, majd ha már kicsit összerakta széthullott és megkérdőjelezett személyiségét, akkor már a párkacsolatán is segíteni próbál.

Ezek ellenére a háromkötetes, 988 oldalas regényt szerencsére össze lehet foglalni egy képben: az elhagyott férfi jó mélyre merül egy kútba, miközben önmagába is. Ehhez szüksége van fiatal lányra, aki hajtípusokat számol, jósnőre és ribancra, gonosznak látott szuperokos ellenségre, második világháborús történetre, meg maffiára, de elsősorban egy nőre, aki azzal, hogy lelépett életéből, éppen elég indítékot adott arra, hogy megtudja, ki is ő valójában. Mármint ki a nő, és ki ő. És kik együtt, mert egymást feltételezik.

Murakami Haruki Japánból a nyugati kultúra szűrőjén át értelmezi Japánt, ahogy mondjuk Tarantino keleten keresi a nyugati kérdésekre a magyarázatot, a kulturális ütköztetésben megtalálja a saját értelmezését és identitását. A saját történelem és hagyomány ütköztetése a popkultúrával megadja a kötet hangulatát és lehetőségeit, mivel a kettő közti feszültség felfed sok rejtelmet.

Sok túlhajtott metafora a világ, a benne élők ezen nem is csodálkoznak, legfeljebb az olvasó, aki vagy megtalálja az értelmezői kulcsot ehhez, vagy soha nem fog rákapni a regényeire. Én rákaptam elég korán, mert ez a kelet és nyugat találkozásából gyúrt érzelmes-melankolikus varázsmese magával ragadt. (Murakaminál ezen a ponton mindig kitérnek arra, hogy akkor ez most szépirodalom vagy sem.)

1995-ben jelent meg A kurblimadár krónikája, a Szputnyik, szívecském és a Kafka a tengerparton előtt. Fontos és jó könyv, még ha megalomán is, de hát úgy érezte, van egy kerete, amiben végre beszélhet lélekről, szerelemről, válásról, valamint Japán történelmének feldolgozatlan hagyományával

A figyelem középpontjában egy oblomov, Okuda Toru áll, aki a Japán valóságban jó ideje munkanélküliként él feleségével, míg egy nap elhagyja. Hősünkre jellemző, hogy semmi különös reakciója nincs erre, szinte sejtette, de ha nem, akkor elfogadja, mit veselkedjen neki a sorsnak. A férfi, ha már munkája nincsen abban a férfiközpontú társadalomban, akkor legalább a másik férfival lelépő asszonyt elkezdi keresni. A regény hangulata attól a borzalmas elfojtástól lesz különös, hogy Okuda egyszerűen nem él meg semmit a maga szélsőségében, mintha egyáltalán nem reflektálna a világra.

A történet több fontos szálon kezd el felépülni, például megjelenik két nő, Kanó Málta és Kanó Kréta, akikről nem lehet eldönteni, hogy mesebeli figurák, vagy tényleg csúnyán elbánt velük az eltűnt nő politikus testvére, aki a háttérben némán keveri a szálakat. Felbukkan egy volt katona is, aki elmeséli, hogy az ellenség lekergette egy kút mélyébe, és ahelyett, hogy meghalt volna, mindent átgondolt, megértett és megmenekült. Ezért Okuda is lemászik egy kútba, hogy egyben saját lelkébe is megtegye ugyanezt az utat. Az alámerülésben egy fiatal lány segít neki, persze barátként, meg kicsit vezetőként, miközben a kettőjük közti vonzalmat nem engedik előtérbe.

A párkapcsolati és személyes történetet kisebb, de remek részek szakítják meg, közülük messze kitűnik két világháborús jelenet. Az egyikben egy sikertelen mandzsúriai bevetés végén kell végignéznie az egyik tiszt megnyúzását a később Okuda lakásában felbukkanó katonának, majd egy másikban egy állatkert lakóit kell leöldösniük a teljesen értelmetlen helyzetbe hozott fiatal egyeségnek. A háború értelmetlenségét és kegyetlenségből táplálkozó abszurditását ritkán képesek így megfogni.

Murakami egyik legösszetettebb könyve, ami mindenképpen a jobbak között kell említeni.