Olvass!

KönyvesBlog

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon - részlet [Könyvhét2010]

2010. június 03. könyvesblog

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon, válogatott és újabb versek, 1976–2009, Magvető, Budapest

1947-ben születtem Budapesten. A Toldy Gimnáziumban érettségiztem, majd az ELTE-n angol-olasz szakot végeztem. Angoltanár és nyelvész lettem, már sok éve a pesti bölcsészkaron tanítok angol nyelvészetet. Később színdarabokat kezdtem fordítani (főleg angolból és főleg Shakespeare-t), ez eléggé elhatalmasodott rajtam. Angolul jól tudok, de sose jutott eszembe, hogy angolul írjak: a magyar sokkal izgalmasabb. Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm. A világról, országról, boldogulásról sokmindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák. Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom (remélem, ő is így érzi). Első versem 35 éves koromban, 1982-ben jelent meg. Eddig hat verseskötetem volt, mind elég vékonyak. A jelen kötet ezek válogatott anyagát tartalmazza, megtoldva egy adag olyan verssel, amelyek kötetben itt jelennek meg először.


SZONETT A KEDVES MEGTALÁLTHOZ

Nem is kívánni most, amit kívántam,
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;

nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?

Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,

bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.


DÉLELŐTTI SÉTA

Míg melletted megyek, eszembe jut,
mit kellett volna akkor mondanom,
mikor tarkód alá szorult karom
és félkézzel kellett zoknit, sarut
leráncigálni; számban összefut

a szó, mért nem beszéltem, én barom,
mikor kezed az egyik oldalon
felhúzta ingem s az övembe nyúlt?
Ha megvárom, míg magadtól hajolsz rám,

ha merem arcodat kezembe venni,
hogy markomat meg kelljen szoknia:

a vállad most nem így koccanna hozzám,
mintha köztünk nem történt volna semmi,
csak marháskodás, biológia.


FÉLTÉRDEN

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr882049834

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.