Olvass!

KönyvesBlog

Szvoren Edina: Pertu - részletek [Könyvhét2010]

2010. június 04. könyvesblog

Szvoren Edina: Pertu, elbeszélések, Palatinus, 2010


Elbeszéléseiben Szvoren Edina (1974, Budapest) messzire cipeli a hőseit. Bicikliútra Szászföldön, menekülésszerű vakációra a fjordok közé, vagy a fjordoknál is fagyosabb, képzelt jövőbe. Még a gyerekkor díszletei is idegen tájként hatnak rájuk. De akárhová viszi őket, nem tud szabadulni tőlük: fájdalmas, forró, komikus élményeik a bőrére égnek.

A Pertu a folyóiratok hasábjain már rendkívüli figyelmet keltett szerző első kötete.


Jojka


Házunk remegése ébresztett: sárga markológép harapdálta a páratlan oldal egyik épületét. Párkányomon egymáshoz zörrentek a száradó barackmagok, rezgett az egyszarvút ábrázoló reprodukció üveglapja. Reggelente szokásom volt csipacsomóimat gyufásdobozba rakni, de most kiugrottam az ágyból, és a lángoló elektromos vezeték alá álltam. A láng hamar színét vesztette, elvékonyodott, s nemsokára a falbéli sistergés is abbamaradt. Nyakam megsajdult a fölfelé bambulástól. A sárga munkagép egyébiránt nemcsak a földeletlen villanyvezetéket rázta össze, hanem az állatokat is megzavarta: a felsőbb emeleti macskák a földszintre inaltak, ahol az épület remegése kevésbé volt érezhető, egy udvarunkon rekedt ökörszem pedig cserregve fuldoklott, mintha félrenyelt volna valami bogarat. A rövidzárlat miatt nem használhattam a bojler meleg vizét, így mosdás gyanánt tenyerembe temettem az arcomat. Az ínyemet fogmosás helyett masszíroztam meg, aztán szép pirosra dörzsöltem az orrom hegyét, s a fülcimpámat is alaposan megmarkolásztam. A hűvös cimpák mintha valaki máséi lettek volna, s erről eszembe jutott, hogy álmodtam valakiről, aki valahol északon él – Oslóban, ha Oslo Svédországban volna. Fehérre festett fatornácok rémlettek, aligha az álomból. Tűzhelyem egyetlen működő gázrózsáján kávét főztem, s köz- ben hallgattam az udvaron vinnyogó macskákat. Tejecskét is melegítettem. Lakott a házban egy terrier, de állítólag egy takaros petymeg is – genetta genetta, ahogy mondják. Kávém keserű volt, mert cukrot két hónapja már csak szexuális ellenszolgáltatásért lehetett vásárolni. Kihajtottam egy képes újságot, s úgy látszik, végre hozzászoktam, hogy hiányzik belőle a kék szín. A kép ejtőző unikornist ábrázolt, lábainál gazdagon megrakott gyümölcskosárral. Olvasgattam a betűket, de nem álltak össze a mondatok, mert egyre az elfeledett álomra gondoltam. Hüvelykujjal halásztam ki kávémból a tej fölét, s a számba lógattam, mint egy gyíkot. Újra és újra megremegett a ház. Tenyéraráliám hosszú levelei billegtek, mint a postáskisasszonyok mutatóujja, az egyik levél elsárgultan le is vitorlázott a padlóra. Ha a markológép rákezdte, tudtuk, estig meg sem áll. A páratlan oldalon már csupán ez az egy földszintes épület állt, homlokzatán összehajló gipsz alakok tartottak lombikot. Az épületet gyógyszerraktárnak használták, s most egy hetyke modern épületet szándékoztak a helyére emelni. A házat már hetek óta kóstolgatta a markológép, de az valahogy sosem fogyott el. A homlokzati oldal egyik fele még teljesen érintetlen volt, az eresz alatt szürke betűk sorakoztak, amelyekről a munkások már hónapokkal ezelőtt letördelték az ékezeteket. Nehogy szó érje a ház elejét – kedélyeskedtem.

Becsuktam az újságot, és az üres, fűrészporszagú fiókba csúsz- tattam. Magamra kaptam néhány ruhát, hogy mihamarabb jelenthessem a rövidzárlatot. Remegett a födém, fejem fölött lassan ingott a csillár. Vigyázva, hogy a három darabból összekötözött pertli el ne szakadjon, cipőmbe bújtam, zoknimat följebb húzkodtam, és kezembe fogtam a kis jóindulattal szürkének is minősíthető fekete ernyőmet. Egy ideje szürke volt a sugalmazott szín. Valamelyik lakásból átszűrődött a terrier – vagy talán a takaros petymeg – nyüszítése, nyilván nem én voltam az egyetlen, aki homlokát ráncolva hallgatózott. Egyszer megpróbáltam papírra vetni a ház alaprajzát, de aztán lebbencstésztánál is kisebb darabokra téptem, hogy a guberánsok se árulhassanak el. De hát én álmodtam – jutott eszembe a lépcsőn lefelé menet, és megszédültem a sóvárgástól. Fölnyitottam a postaládát, amelyre a nevemet ékezetek nélkül írták föl (azaz kezembe nyomtak egy üvegcse postaláda színű körömlakkot, s én lefestettem az ékezeteket), de aztán gyorsan visszacsuktam, mert kidőlni készültek belőle a különböző élelmiszer-szállítmányok érkezéséről tudósító szórólapok. Szerdán általában kávéport lehetett vásárolni a régi piactéren, pénteken alföldi papucsot, szinte ingyen, vasárnap meg, mert a hétvége a szórakozásé, bakelitlemezeket. Az egyik macska a lábszáramhoz dörgölődzött, és olyan tekintettel nézett rám, hogy ha ember nézne így, bebörtönöznék. Lehajoltam hozzá megsimogatni a bundáját – tudtam pedig, hogy figyelnek –, és erről hirtelen eszembe jutott álmom egy jelenete. Jót fog tenni egy kis séta, gondoltam. Az ernyőt fejem fölé nyitottam. A munka épp szünetelt: a sárga markológép a törmelékkel borított földre támasztotta kanalát, a munkás a hernyótalpon ücsörgött. Kefires pohárból kanalazott valamit, ami kefir biztosan nem lehetett, s közben a lábát lóbálta. Amikor észrevettem, hogy a mun- kás arcbőre átmenetesen sötétülő foltokat visel, elfordítottam a fejem, nehogy megszólítson, s igyekeztem ernyőm takarásába bújni. A lekerekített szegélyű utcasarkon feltartóztatott a forgalom, és türelmesen vártam egy kamionfolyamban kínálkozó résre.

Amikor lehetett, átiszkoltam a túloldalra. A kamionok mind északra tartottak, és fájdalmas arccal néztem utánuk. Némelyik kamionnak halványkék volt a ponyvája, némelyik rendszámtáblán pedig ékezetes betűk sorjáztak. A megrepedezett aszfaltra köptem, és elhatároztam, hogy végére járok az álmomnak. Majd megkérek valakit, öleljen át, hátha arról eszembe jut valami. Az ügyfélszolgálaton már sokan várakoztak – úgy látszik, nem csak nálam égtek ki a vezetékek. Puha szőnyegek tompították a zajokat, fényesre csiszolt márványfelületek ígértek gördülékeny ügyintézést. Összecsuktam az ernyőt, sorszámot húztam, s elfogadtam a felkínált ülőhelyet. A fekete karos fotel jólesően támasztotta a derekamat. Körülnéztem. Voltak, akik a postáskisasszonyok kérlelhetetlenségéről beszélgettek, két kisgyerek pedig arról tanakodott, vajon férfi vagyok-e, vagy nő. Nem volt merszük nyíltan megkérdezni. Amikor megdörzsöltem a szemem, kemény, kopogós csipacsomók hullottak az ölembe. Később szürke ruhás felügyelő lépett hozzám: lehajolva arra figyelmeztetett, hogy nem szabad ernyőt vinnem az ügyféltérbe.
Könyökömnél fogva segített föl a mély karosszékből, majd az ernyőtartóhoz vezetett, mint egy gyengén látót. Megvárta, hogy ernyőmet a többi közé csúsztassam – mindnek lefelé állt a szarva –, aztán elfordult. Hálás voltam neki, hogy nem tette szóvá ernyőm színét. Sorra kerültem. Aktáimat kis kezű ügyintéző tologatta a hideg márványpulton. Míg a gép dolgozott, volt alkalom egymásra mosolyognunk. Fölemlegetett latin szólásaimat a kisasszony ismerni látszott, némelyiket ritmusra bólogatva fejezte be. Kiderült, hogy meg kell újítani adataimat. Az elém tolt vízjeles papíron egyszarvú ült hátsó lábain, s nekem éppen a homlokára kellett ráírnom a választ arra a kérdésre, hogy van-e gyermekem. S ha nincs, tervezek-e. Láttam, hogy a kisasszony átfutja válaszaimat, mielőtt a papirost az iratrendezőbe sorolná. Fogalmam sincs, miről juthatott ekkor eszembe, hogy abban az álomban lapp nő arcára gömbölyítettem a tenyerem. Azután a kisasszony rám emelte szemét, könnyű kacsóját az enyémre lebbentette, s azzal biztatott, hogy komoly esélyem van az áramszolgáltatás mihamarabbi visszaállítására. Amikor már úgy hittem, végeztünk, ő görszékét hátratolta, fölállt, és zsabójával babrálva azt mondta: megbocsássak a tapintatlan kérdésért, de van-e nekem elegendő cukrom. Zavaromat sehogy sem tudtam elrejteni. Biccentettem, sarkon fordultam. Kellemetlenül visszhangzó léptekkel hazasiettem. A kamionsofőrök – kurvának nézhettek – ezúttal kegyesek voltak lassítani, megállni. Feszesre fújt, duzzadó kerekük láttán elfogott a mélabú.

A sárga kotrógép újra dolgozott, s mivel nem volt ki elől fedezéket keresnem, csak otthon vehettem észre, hogy szabálytalan színű ernyőmet az ügyfélszolgálaton felejtettem. De hát én álmot láttam, álmot. Odahaza első dolgom volt a nagyszótárat föllapozni. A hideg kávétól ideges lettem. A lappok szócikke üres volt, csak egy unikornissá stilizált nyíl utasított tovább a nagyszótár utolsó kötetére, amely azonban évek óta nem volt kapható. Az ajtómon karmok kaparásztak, fölálltam megnézni, mi az. Kitártam az ajtót, s beosont egy foltos bundás állat, alighanem a petymeg. Körül sem nézve a szobámba iramodott, hosszú farkával a szekrények alá sodorta porcicáimat, és a lakás egyetlen karosszéke alá telepedett. Mellső mancsait pedáns párhuzamossággal maga elé helyezte, világos gyűrűkkel tagolt puha farkát a teste köré kanyarította, és engem nézett. Nézzél csak, nézzél, genetta genetta. Még mindig pihegett a lépcsőmászástól vagy az ijedségtől. Egy-egy erősebb rezgésre hasítékká szűkült pupillával az ablak felé fordult, és, mint egykori énektanárom, a fültövét mozgatta. Nem volt a petymeg tekintetében semmi ellenséges, mégsem szerettem volna kipróbálni, hogy sunyin az Achilles-inamba harap-e, ha a fotelbe ülök. Nagyszótáramat az asztalhoz vonszoltam, és minden különösebb terv nélkül lapozgatni kezdtem. Már nem hiányzott az ábécérend. A takaros petymeget, úgy láttam, egyre kevésbé zavarja a száradó barackmagok zizegése. Kávémba nyaltam. A szótár elővigyázatosságból külön közölte az illusztrációkat és az illusztrációkhoz tartozó magyarázó szövegeket, de az egyik fénykép az álombéli lapp nőre emlékeztetett. ...Zöld villamoson ültünk, és a lapp nő – a lappok mind kis növésűek – a lábát lóbálta. Előrehajoltam? A lapp nőnek halzsírral ápolt, hibátlan bőre volt, és engedte, hogy tenyeremet az arcára gömbölyítsem. Kissé még talán a fejét is félrehajtotta közben. A szótár egyik oldalán fehérre festett fatornácot láttam, s mind többre emlékeztem az álomból. A lapp nő azt kérdezte, férfi vagyok-e, vagy nő, s miután válaszoltam, arra kért, nyomjam meg a jelzőgombot, mert le szeretne szállni a korcsolyapályáknál, de a gomb túl magasan van. Teljesítettem a kérését, ő pedig leszállt, és elkorcsolyázott. Ablaktábláim ekkor megrezzentek a laza, foghíjas gittben.

A petymeg fölkapta fejét, s vádlón nézett rám, mintha azt mondaná: nem ezt ígértem. Félretoltam a szótárat, fölálltam, és az ablakon kinézve megállapítottam, hogy a sárga markológép véletlenül az egykori gyógyszerraktár mögött álló épületbe mart, és a leomló falrész mögött most egy rajtakapott férfi az orrlukából rántja elő a mutatóujját. Lehajoltam a rémült petymeghez – lengett a csillár –, és a szemközti ház erkélyén állók szeme láttára fölborzolódott bundájába túrtam. Fölkapcsoltam a fotel melletti állólámpát, de még mindig nem volt áram. Különös, hogy éppen ebben a pillanatban csöngettek. Az ajtóban szürke selyemruhás nő állt, mint egy villanypózna. Magas sarkú cipője kopogására kinéztek a folyosóra szomszédaim, csaholni kezdett a terrier. Rossz az arcmemóriám, mégis fölismertem, hogy az ügyfélszolgálati kisasszony az. Utólagos engedelmemmel elhozta az ernyőmet, amit az esernyőtartóban felejtettem. Ezt már sötét előszobámban mondta. Nem mertem megkérdezni, miről ismerte föl az ernyőmet, mert miután az ernyőt villámhárítójával lefelé egy sarokba támasztotta, fürkészve rám nézett. És honnan tudja, hol lakom? Csak most lettem rá figyelmes, hogy nincs a kisasszonynál sem táska, sem kardigán, sem valami dosszié a vércsoportjáról, vagy arról, hogy milyen nyelveket beszél. Beenged? Bólintottam. A szürke ruhás nő leplezetlen kíváncsisággal forgatta a fejét, megnézte a képeket a falon, az egyszarvút ábrázoló reprodukció láttán szemöldökét szögletes ívbe emelte, ujjbegyét végighúzta az egyik barackmag barázdás felszínén. Rokonoktól kapta? – kérdezte. Igen, büszkélkedtem. Megállt a nagyszótár fölött, belelapozott. Engedélyt kért, hogy a fiókot is kinyissa, de miután széttártam a kezem – csak tessék –, már nem érdekelte. Leült a fotelbe, azután én attól rettegtem, hogy a petymeg látogatóm vádlijába harap. Az asztalnál ültem, a hibás kárpitú széken.

Látogatóm pillantása olykor kikönyökölt ingemre, olykor viharvert papucsomra csúszott. Ön gyűjtő? – kérdezte. Fejcsóválásomra csak azért is előhúzott zsebéből egy miniatúrát. Elvárta, hogy fölálljak, és kezéből szemléljem a szüzet, akinek ölében bárány méretű unikornis gömbölyödött. A haloványsárga ruha fedetlenül hagyta a szűz vállát, a temérdek haj a kép hátterében kúszónövényként folytatódott. A vérengzésekben kifáradt egyszarvú kezesnek mutatta magát, enyhén elnyílt vérfoltos szája sírásra állt. Aztán a látogató értésemre adta, hogy visszaülhetek. Beszélgetésünk nem korlátozódott az ékezetekre, a postás kisasszonyok teljhatalmára vagy a szembetegségekre. Mindketten ismertünk embereket, akik egyszer látott arcokra még másnap is képesek emlékezni. Mindketten beszéltünk nyelveket. Mindketten szerettük a labdajátékokat. Szerettük a bálnazsírból készült arckrémeket. S legfőképp, a kisasszony értett hozzá, hogyan kell kipuhatolni álmokat, melyekre maga az álmodó sem emlékszik. A lapp nők jojkát énekelnek – tájékoztatott. Fölvont szemöldöke a déli gyalogoshídra hasonlított. Sötétedik – jegyezte meg a selyemruhás nő, s ez kijózanított. Zörögtek a megdicsért barackmagok meg az egyszarvút ábrázoló reprodukció üvege, lengett a csillár. Alig mertem a fotel alatt kuporgó petymegre nézni. Úgy járt az állat szeme, mint az írógép kocsija. Félt a genetta genetta, s ettől én is félni kezdtem. Féltem, hogy harapni fog, s hogy éles metszőfogával átszakítja a nő nejlonharisnyáját. Csak hallgattam, amikor a szürke ruhás nő azt mondta, hogy a főnökei néha kiszámíthatatlanok. Van, hogy hetekig, sőt hónapokig sem kapcsolják vissza az áramot. Pedig sötétedik, hangsúlyozta látogatóm. Fölállt – a petymeg kétségbeesetten tisztálkodni kezdett –, meghúzkodta az állólámpa kapcsolózsinórját: semmi. Látja? A nő egyenes derékkal körbejárt, cipője magas sarkával döfködte amúgy sem kifogástalan fényezésű parkettámat. Láthatóan nem volt ellenére, hogy minden lépésre kocsonyaként reszkessen a feneke, s a selymes, kreol bőrrel bevont archús. A nő egyértelművé tette, hogy lenne mód a főnökeit jobb belátásra bírni, de én kedvetlenül néztem magam elé. A petymeg behúzta fülét-farkát, és cinkosan nézett rám. Úgy éreztem, évek óta ismerem. Majd magamhoz édesgetem, gondoltam. Látogatóm eközben az íróasztal körül rótta a köröket. A nő megvesztegetéséhez még az sem csinált kedvet, hogy bizonyos mozdulatokra szerdánként kapható illatszer szabadult ki a szűk ruhaujjból. Soha nem éreztem magam megszelídített unikornisnak, jelentettem ki a lehető legsemlegesebb hangnemben.

Én álmodtam, jutott eszembe. A selyemruhás nő erre fölhagyott a járkálással, és rám emelte nagy, hivatali szemét. Nem érti, miről beszélek, mondta. Jobb tenyerével mindazonáltal kitapintotta a belső zsebében lapuló miniatúrát, összegombolta a zsabós selyemzakót, és az eddigieknél puhább léptekkel az előszobába sietett. Földeltessem az elektromos vezetékeket, tanácsolta. A bejárati ajtó kilincsébe fogódzva azt kérdezte, milyen madár rikácsol az udvaron, meg hogy férfi vagyok-e, vagy nő, aztán végigkopogott a körfolyosón, és eltűnt. Megdörzsöltem a fülem tövét. Hirtelen megrázkódott az egész ház. Először azt hittem, a szür- ke ruhás nő csapta be a kaput. A genetta genetta meredt szemmel húzódott mélyebbre a fotel alatti árnyékban. A barackmagok leestek a párkányról, a csillár hamis ékei nem tudták abbahagyni a himbálózást. Tenyéraráliám kiszakadt a földből. Az ablakhoz léptem. A sárga markológép óriási kanala az egykori gyógyszerraktár homlokzatát ostromolta, az ékezet nélküli neonbetűk egyenként potyogtak le róla. A gipszlombik diribdarabjai elvegyültek a közönséges törmelékkel. A foltos arcú munkás diadalittasan forgatta fejét, amikor a szomszéd ház egyik kéménye a mar- kológép orra elé zúgott. Nehéz nap volt. A fülem mögé nyúlva foszforszagú lett az ujjam vége. A munkás leállította a motort, kirúgta a sárga ajtót, s ülve könnyített magán. Vállára kapta marhagyomorból készült zsákját, majd a déli gyalogoshíd irányában elbandukolt. Jólesett egy nagyot sóhajtanom. Vizet töltöttem egy régebben fiókként használt szögletes tálba, és a fotel alatti árnyékba toltam. A vaksi petymeg ijedten szaglászta a büdös csapvizet. Megdörzsöltem a szemem – odakint világosabb volt, mint a szobában –, ujjamat fölsértették a száraz csipacsomók. Én álmodtam, én álmodtam. A lappok nem érik föl a deli norvégokra méretezett villamosok kapaszkodóit, a jelzőgombokat, a nyilvános telefonkészülékek érmenyílását. Korcsolyát kötnek a talpukra, ha bevásárolni mennek (így egy kicsit magasabbak), s mert az inari lapp nem érti a lulei lappot, végtelenül magányosak. Alig vártam az éjszakát. Legközelebb talán én is leszállok annál a korcsolyapályánál.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr742049914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu