Olvass!

KönyvesBlog

A Rontás Könyve

2013. január 25. .konyvesblog.


Giovanni Del Ponte

Ventus Libro Kiadó, 300 oldal, 2380 HUF

Van valami különleges bája az olasz szerzők ifjúsági regényeinek. Valami nehezen megmagyarázható, mégis egyértelműen érezhető. Mintha nem gyerekeknek mesélnének, hanem kis felnőtteknek, nem nézik hülyének a kölyköt, sőt furcsán-őszintén, mégis a kisebbek által is befogadható módon mesélnek az Élet valóságáról, jóról és rosszról egyaránt, mindezt a maguk olaszosan könnyed nyugalmával. Ezt a nevelő-szórakoztató vonalat vártam ettől a könyvtől is, ám Giovanni Del Ponte sajnos messze elmaradt ettől.

Láthatatlanok című sorozatának kezdő kötete, A Rontás Könyve olyan mai kiskamaszokról szól, akik különleges képességeik, és szintén ezzel bíró felmenőik miatt a Jó és a Rossz közötti harc színterén találják magukat. A témaválasztás végül is izgalmas, a már-már mágikus képességek beleszövése a történetbe megfelel az aktuális trendeknek, mégis édeskevés mindez, ha a karakterek sekélyesek, az író által kitalált világ pedig nincs az olvasók számára rendesen ábrázolva.

Napjainkban él köztünk – illetve a távoli Amerikában – három olyan 12 éves, akik bár papírforma szerint átlagosak (a pufók és az okostojás kisfiú, kiegészülve a fifikás árva kislánnyal), mégis különlegessé válnak mentális képességeik – pszichokinetika, telepátia, az időutazás képessége… – által. Egy hatvan évvel ezelőtti viszály közepébe csöppennek, melynek résztvevői az ő rokonaik voltak, s úgy tűnik, hogy a Gonosz, aki akkor tevékenykedett, most visszatér, hogy immár valóban átvegye a hatalmat a világ felett.

Nem lenne szerintem ezzel a könyvvel az égvilágon semmi baj, ha nem akart volna Olaszország egyik legnépszerűbb ifjúsági írója mindenáron amerikai könyvet írni. Az ugyanis világosan látszik, hogy Del Ponte úr írói eszköztára könnyűszerrel kiterjed arra is, hogy idomuljon szereplői nemzetiségéhez, az ottani irodalom és kamaszképességek stílusához. Ennek megfelelően a történet tele van sablonokkal, amikkel sokszor maga a szerző sem tud mit kezdeni.

A két nagyobb részre tagolt könyv (Bevezetés és Közjáték) első traktusa ímmel-ámmal bemutatja a szereplőket, jobbára a mai gyerekekre fókuszálva, ami igazán csak azért baj, mert egyrészt ők sincsenek tökéletesen kidolgozva, másrészt a 60 évvel ezelőtti Láthatatlanok kulcsfigurái az eseményeknek. Az ugyanis nem jellemrajz, hogy Doug pufók, sokat eszik, lusta, és félárva, megmaradt szülője pedig sokat dolgozik. (Később rájövünk, hogy nem tud úszni, de ez lényegtelen is, mert a kritikus pillanatban megtanulja azt is két perc alatt.) Nagyjából ilyen vehemenciával tárjuk fel a teljes szereplőgárda tulajdonságait, és mielőtt azt hinné valaki, hogy ez bőven elég egy gyereknek, óva inteném.

A gyerekek sem idióták, érzik egy történetben, hogy kivel lehet azonosulni, ráadásul az általam eddig olvasott olasz szerzők nagy előnye pont az volt, hogy ezt felismerték, és alkalmazták is.

A második részre koncentrálódik a cselekmény, amiről viszont nem kapunk túl sok előzetes információt, így joggal nem értjük, hogy mit miért tesznek a szereplők. Itt üres bábok vannak, akik A-ból B-be haladnak, előre megírt forgatókönyv alapján, ám mi valójában csak a helyszínek változását érzékeljük, a mögöttes motivációkat aligha.

Nem tudunk meg szinte semmit. Kik, illetve mik is valójában a Láthatatlanok? Hogy lettek azzá? Milyen céllal?
Hogyan öröklődnek a mentális képességek? Hogyan vált a főgonosz egyáltalán gonosszá, és a világuralmon túl mit akar kezdeni az erejével?

Számos kérdés, melyre egyre szomjaztam a választ olvasás közben, annak ellenére, hogy két apróbb, mégis számomra kardinális problémán is rágódtam ezzel párhuzamban. Az egyik szemantikai kötözködés. A Bevezetés című rész alatt, bár tudtam, hogy 60 évvel ezelőtti eseményeket követünk, nem tudtam elképzelni magamban a régi bandát. Elméletileg ugyebár nagyjából 72-73 évesnek kell lenniük a könyv szerinti jelenben, leírásuk – bár tartalmazott ősz hajszálakat – félrevezető módon aktív ötvenes korosztálynak ábrázolta őket. (Volt, akit konkrétan küllemre is.) Megzavart, sőt erősen kizökkentett, hogy az életkorokon való agyalást nem tudtam feloldani magamban a hiányos ábrázolás és a pontatlan szóhasználat miatt. Ráadásul, igen huszárosan, a Közjáték című résztől már intenzíven megkezdődött az öregezés, ami meg azért zavart, mert minden átmenet nélkül következett be. A másik problémám pedig a túlzó, irreális cselekedeteket nehezményezi: a kommunikáció totális hiányát unokaöcs és nagybátyja között, a mentális képességek fenntartások nélküli, azonnali elfogadását, vagy épp a már említett úszás tudás villámtempójú kifejlődését.

Sokkal, de sokkal több van ebben a könyvben, mint amit kapott a kivitelezés során, és itt most nem az eszméletlenül hangulatos borítójára gondolok. Egy lebutított verziót kaptunk valamiből, amiből pedig akár nagyszerű dolgok is születhettek volna. Nem értem, hogy Giovanni Del Ponte miért gondolta, hogy ennél többet nem tudna leerőltetni se az ifjúság, se a szüleik torkán. És az nem mentség, hogy A Rontás Könyve egy sorozat első könyve.

Mert ami egynek épp jó volt, biztos nem fog kelleni rendszeresítve.

                                                                                                                                          Szerző: Gretty

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr165012027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.