Olvass!

KönyvesBlog

Nagy Gabriella: Nincs épeszű ember, aki egy ilyet meg akarna írni

2013. augusztus 09. Rostás Eni

Nagy Gabriella: Üvegház

Palatinus Kiadó, 2013, 220 oldal, 3200 HUF

A

nagygabi-6489.jpgHa regényének címét beütjük a keresőbe, egészen a tizenhatodik találatig kell legörgetnünk. Még egy Rachel Caine nevű írónő hasonló című könyvét is előrébb rangsorolja az internet, kicsit sem érdekli, hogy abban vámpírok vannak, meg poros kisváros. Pedig az Üvegház fontos írás, kimond mindent, amihez nekünk se szavunk, se bátorságunk. Nagy Gabriellának szerencsére mindkettőből volt elég. Egyedül saját családjától tartotta vissza a könyvet, most azon van, hogy nekik is megmutassa. Kisregényt tervez, egyelőre nem árulja el, hogy miről, de azt ígéri, nem kell újabb tíz évet várnunk rá.

Sírós könyv ez, nehéz megúszni könnyek nélkül. Te sírtál, miközben írtad?

Mindig nagyon kikészültem tőle, a keményebb részek után volt, hogy két-három napig nem tértem magamhoz, de sírni nem sírtam. Amikor írod, az egy egész más állapot.

Az üvegház fullasztó, de hasznos is, mert valami újat teremt. Épp, mint a múlttal való szembenézés. A cím mennyire metaforikus?

Nem akarom meghatározni, magyarázatokat, jelentéseket aggatni rá, nem fontos, hogy számomra mit jelent. Az a lényeg, másokban mit mozgat meg.

A hátsó borítón az áll, élveboncolás. Nem féltél ennyire kiadni magad?

Én egy pillanatig nem éreztem azt, hogy kiadom magam. Ezek olyan történetek, érzések, események, amelyek alapjaikat tekintve az én vagy a családom életéből származnak, de bárki átélhette vagy megtapasztalhatta mindezt. Megpróbáltam a mélyükre menni, igyekezni megérteni, hogy mi történt, összerakni a kockákat. Ilyenkor nincs mentség vagy menekülés. Nincs olyan, hogy ne tegyél oda mindent, odateszed a zsigereidet is, és nincs olyan, hogy biztonságos távolságban megállj, mert különben vagy nem működik a szöveg, vagy megúszod azt, amiért egyáltalán érdemes egy ilyenbe belefogni. Nem a személyes lényem/életem titkait beszéltem ki, azok nem fontosak, hanem a saját eszköztárammal próbáltam szavakba önteni valamit, aminek valódi tétje és súlya van számomra. Épp akkora, mint az életnek. Nem féltem magam a történetekben, nincs miért, azt gondolom, ami elmesélhető, azt el kell mesélni. A titok titok, és az is marad, minden ember feneketlen kút, amelynek – bár próbálhatsz – sosem láthatsz a mélyére.

Sokszor úgy éreztem, hogy túlságosan belelátok az életedbe. Volt egy fal, ami mögé már nem akartam benézni, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. A kíméletlen, sőt néha zavarba ejtő őszinteség ellenére viszont tartottál két lépés távolságot a saját emlékeidtől. Ez tudatos volt?

Nem őszinteség, nem jó szó. Nyitottság inkább talán... Írásban a távolságtartás kötelező. Én, azt hiszem, elmerészkedtem a határokig, de nem tudtam volna szavakat találni, ha nem maradok meg a teljesen vagy valamelyest kívülálló, a dolgokra (elbeszélői önmagamra) hidegen tekintő pozíciójában. A nyelv sokat segít a távolság megteremtésében. Ha megpróbálsz kíméletlenül, nagyon pontosan, minél egyszerűbben fogalmazni, az létrehozza ezt a távolságot. Nem enged bele az átélő szerepébe. Mert ha abba belecsúszol, elhomályosul a látás, csak érzelmek maradnak, mákony, köd, ragadós, folyékony valami, ami nem hagy látni, láttatni pedig végképp nem. Befolyásolt leszel, elkezdesz alkudozni, tekintettel lenni, félni. És azt nem lehet. Pszichológiai tény egyébként, hogy amikor baj ér, a személyiség hirtelen teremt egy duplumot. Egy másik lényt, aki szemlélője az eseménynek, kívül van, nincs ott. Valami ilyesmi az írás is. A duplumom beszél. Maga a tárgy (például a szülők haláláról írni) olykor képes elmozdítani valamennyire ezt a pozíciót. Ez is lényegi kérdés, mert például ez esetben az lenne a totális hazugság, ha egészen távolról szemlélném a történetük. Néha nagyon közel kell menni, de csak annyira, hogy még láss.

Mi volt az a pont, amikor rájöttél, hogy nincs szükséged maszkokra? Amit igazából kérdezni akarok az, hogy miért írtad meg ezt a könyvet?

Erre egyszerű a válasz, én ezt nem akartam. Szerintem nincs épeszű ember, aki egy ilyet meg akar írni. Belesodródtam, aztán kiderült, hogy na, ez az, amit végig kell csinálni, amit nem lehet maszkban, mert hamis lenne, hazug és macher. Ha elkezdtél megkapirgálni valami fontosat, a legvégéig el kell menni. Ez a saját tétem. De jöttek visszajelzések is, hogy mindez nem csak nekem fontos. A konkrét történet az, hogy az egyik nyáron naplót kellett írni a Literában. Épp azon a héten volt anyám születésnapja és apám névnapja, amikor minden évben – így mondom – meglátogatom őket. Vagyis adta magát a téma. Aztán nem sokkal később, a naplóktól függetlenül felkértek egy tárcasorozatra az Élet és Irodalomba. Ezeket a történeteket folytattam, egyértelmű volt, hogy ha már kinyílt, nem lehet visszacsukni az ajtót, megnézek minden szobát, ahová képes vagyok belépni.

Változtattál a szövegeken a könyvhöz?

Van, amin erősen, és ami nem illett bele, azt kihagytam.

Szerinted fel lehet építeni az ént csak abból, ha egymás mellé pakoljuk az emlékeinket?

Ez egy nagyon bonyolult kérdés. A válasz egyrészt nem, másrészt az is érdekes, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy emlék. Az emlék bizonytalan, az, hogy mi történt valójában azzal, akinek a történetét mesélem, már nagyon sok áttét után jut el hozzám. Ő átélte, elmesélte valakinek, az továbbadta, megfogalmazta, átalakította, és a többi. Torzulások végtelen során megy át. De a saját emlékeim is ilyenek. Ahhoz az emlékképhez, ami megmarad, egy érzelmi állapot csatlakozik. Képek, szagok, hangulatok. Az határozza meg az emlékemet, hogy én akkor hogyan éltem át valamit. Ha akkor más érzelmi állapotban vagyok, más marad meg bennem, mást rögzít az agyam, vagyis más lesz az emlék, amit továbbviszek. Ebből megfejteni, hogy mi történt: lehetetlen. Újra kell alkotni.

Mennyire építetted bele a már meglévő emlékbe azokat a hatásokat, amelyek a könyv írása közben értek?

Egy emléket is úgy komponálsz meg, amilyen módon most képes vagy átélni, felfogni, amit jelen helyzetedben jelent számodra. Már akkor beavatkozol abba, ami eredetileg volt, illetve ami a fejedben mint emlék rögzült, amikor mondatokat fogalmazol. Egyszerre több időben zajló történetek kacsoznak egymásba a novellákban, és asszociatív módon kapcsolódnak. Próbáltam olyan dolgokról írni, amelyekhez oda tudtam rendelni régi és frissebb emlékeket is, aztán a szöveg írta magát. Nem vicc. A nyelv tényleg visz magával. Sokszor van, hogy egy konkrét tényt odadobsz egy ütős mondatért. Egy a lényeg, hogy a döntés ne azt jelentse, hogy átlépsz a hazugság vagy a csinálmányok terepére, hanem hogy nem kell – nem lehet, nem érdemes - foggal-körömmel ragaszkodni a konkrét tényekhez, ha az egész szempontjából igazabb, erősebb és hitelesebb a másik megoldás.

Szerinted hogyan fogadják majd az Üvegházat azok az ismerőseid, akik előtt eddig nem volt ennyire nyitott könyv az életed?

Szerinted nyitott könyv? Van egy nyitott könyv, igaz, Üvegház a címe, de az életem, mint ahogy mindenkié, ennél megfejthetetlenebb. Felfedezni való, tágas és meglepő. Minden megélt pillanat újrarendezi a múltat, az emlékeket és magát a személyiséget is. És még van sok – remélem. Az az életem. Hogy hogy fogadják a könyvet, még számomra is kérdés. Az irodalomban nem újdonság, hogy valaki az életéből merít, az izgalmak ott kezdődnek, hogy a személyességnek milyen fokára viszed el, vagy engeded menni a történetet. Mint a színházban, itt is az a fontos, hogy akármeddig elmehetsz, de te nem hullhatsz bele az érzelmekbe, a fájdalomba, a saját eszközeiddel olyat kell mutatnod, amitől a nézőt (ez esetben olvasót) juttatod el ebbe az érzelmi állapotba. Nem neked kell sírni, hanem neki.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr545447237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.