Olvass!

KönyvesBlog

Negyedszerre

2013. október 26. barraban

Camilla Lackberg: Vészmadár, ford.: Torma Péter

Animus Kiadó, 2013, 335 oldal, 2797 HUF

Első mondat: „Legjobban a parfümjére emlékezett.”

 

Svédországban 2006-ban jelent meg, mi idén találkozhatunk negyedszer a joviális Patrik Hedström felügyelővel és tűzrőlpattant, kisgyereket nevelő feleségével, Ericával Camilla Lackberg krimisorozatának következő epizódjában. Ismét borzalmas gyilkosság történik Fjallbackában, s a helyi rendőrök Patrikkal az élen versenyt futnak az idővel, hogy elkapják a titokzatos gyilkost. A sötétben lapuló szörnyeteget ezúttal nem elégíti ki pisztolygolyó vagy késszúrás a szívbe: minden alkalommal üvegnyi alkoholt tol le megkötözött áldozatai torkán, hogy szerencsétlenekkel az embertelen mennyiségű szesz végezzen. Valami sötét múltbéli titok lakik itt, semmi kétség: talán a jó öreg bosszú terelgeti elborult elméinket a bizarr módon elkövetett emberölés hepehupás ösvényeire? Lackbergnek mindez nem elég, egy komplett valóságshow-stábot is beleír a történetbe, hogy az egyik áldozat végül a médiagépezet szerencsétlen elkárhozottjai közül kerüljön ki. A műsor gonosz producereinek természetesen nem okoz nagy gondot szereplőiket a nézettség oltárán feláldozni, így a váratlan fordulatnak mindennél jobban örülnek.

 

A Vészmadár felemás érzéseket kelt. A szerző rutinosan hozza a tőle elvárt feszültséget és izgalmat, ezzel nincs is gond. Azt viszont be kell látni, hogy Lackberg sajnos fokozottan ismétli önmagát. A szerkezet – a szokásos flashbackek, a gyilkos agyába való bepillantás, amit a szerző dőlt betűkkel jelez, a zárójelenetben az elmaradhatatlan cliffhanger – már Camilla védjegyévé vált, a negyedik kötetre azért elkelt volna valami frissebb megoldás is. A másik probléma maga Hedström, akit az írónő túl gyakran hord a patyolatba. A felügyelő a Vészmadárban olyannyira az elburjánzó bűn és mocsok felett áll, hogy gondolatban minden gyanúsítottat pépesre ver, aki az ő makulátlan erkölcsénél kicsit lejjebb adja, s ettől a szimpatikusnak szánt karakter kifejezetten idegesítő lesz. A magánéleti mellékszálak is egyre hihetetlenebbek – Anita, Erica labilis húga villámcsapásszerűen gyógyul fel depressziójából s lesz nővére legfőbb támasza a készülő esküvőn, sőt, új szerelemre is talál , a valóságshow-szereplőket felvonultató epizód az elkoptatott médiakritikával és egydimenziós karaktereivel – hiénaproducerek, izomagyú percemberkék, karrierista plázacicák, önpusztító, depressziós fiatal lányok – pedig a Vészmadár leggyengébb láncszeme. Lackberg nagyon felhúzhatta magát egy kései Big Brother-epizódon, ha ilyen megingathatatlanul határozta el, hogy a szálat belevarrja következő művébe, akár passzol a cselekménybe, akár nem. Az egyetlen izgalmasabb valóságshow-karakter a hányatott sorsú Barbie, akinek plasztikázott cicijei mögött lélek, vastag sminkje alatt pedig agy lakozik, meg is ölik szegényt elég hamar. Az olvasó mégis jogosan teszi fel a kérdést: mit keres megannyi BB Évi és VV Anikó ebben a regényben? Miért kell Villalakó „Borderline” Jonna karvagdosásaival és sötét gondolataival annyi oldalon keresztül foglalkozni?

 

A végkifejlet természetesen sokkoló és extrém, akár egy A gyanú árnyékában-epizód, de ugyanolyan kiszámítható is. Ha tíz Agatha Christie-regényt olvastunk, a tizenegyedik megoldására már jó eséllyel hibázunk rá. Az olvasó rejtvényfejtő képességének kifejlesztésére Lackbergnek három regény is elegendő volt. A sok terhelt kapcsolat, az alantas hajlamok, az elmebetegség határán tántorgó szereplők, a kertvárosban rejtező sötét titkok feltérképezhetetlen labirintusa, a „mindenkinek van valami titkolnivalója” Született feleségekre hajazó mottója mára olajozottan működő, bevált szabályokat alkalmazó rendszerbe zárult. Lehet, hogy erről nemcsak Lackberg, hanem a skandináv krimidramaturgia általában tehet. Ha kezünkbe veszünk egy könyvet a borongós északi országok bármelyik krónikásától, nem is számítunk tucatügyre, hétköznapi indítékra, eleve extrém motivációkat és borzalmakat sejtünk a háttérben. A patologikus, az abnormális jelenléte egy skandináv krimiben könnyen megjósolható, az arzenál pedig leszűkül a szokott klisékre (nemi erőszak/incesztus/molesztálás/gyerekverés/gyerekrablás stb.). Ugye jól ismerjük mindet.

 

Lackberg tehát profi módon bonyolítja a bűnözésben a legmocskosabb metropolist is lepipáló kisváros újabb pokoli bűnügyének szálait, de a Vészmadár olvasása közben már nem lúdbőrzött a karom. Lehet, hogy a szerzőnek lassan azt kéne bebizonyítania, hogy íróként tud mást, de legalábbis: máshogy is tud.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr625597067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.