Olvass!

KönyvesBlog

Elveszett babák

2013. november 25. .konyvesblog.

Czapáry Veronika: Megszámolt babák

Scolar Kiadó, 2013, 256 oldal, 2338 HUF

Czapáry Veronika második regénye Megszámolt babák címmel jelent meg az ősszel. A kötet a bántalmazott gyerekekre fókuszált történet pszichológiailag is helytálló elbeszélése, amely hitelesen ábrázolja a gyerekmolesztálás traumáját. Ugyanakkor a regény irodalmi szempontból nem tartalmaz sok meglepetést.

Közhelyszámba megy, hogy az írókat a második könyvüktől kezdve érdemes megítélni. Az első kötet még csak bemutatkozás, beköszönés az irodalmi életbe, a második viszont már megmutatja, hova fejlődött, merre folytatható az elkezdett írói út. Czapáry Veronika második regényét is ezzel a kíváncsisággal vettem kezembe: az első fellépés provokativitása után hova fejlődött ez az írói hang, mi a következő állomás.

Czapáry Veronika első kötete 2012-ben jelent meg Anya kacag címmel a Jelenkor Kiadónál. A regény egy fiatal budapesti lány életének egy szakaszát dolgozza fel, vissza-visszatekintve gyermekkorára is. A kötet elsősorban nyers szexualitásábrázolása és annak nyelvezete miatt vált „hírhedtté", és elsősorban ez került az irodalmi beszéd középpontjába is. Az első kötet kritikái többek között azt is a szerző szemére vetették, hogy a két szál, a felnőttkori, a budapesti éjszakában élő, azt habzsoló Viktória története, és az ő gyerekkorát álomszerűen, mellékszálként feldolgozó dőltbetűs szakaszok nem egyenlítik ki egymást, széttartanak. Az írónő, mintegy ezen felbuzdulva, új regényében kizárólag a gyerekszálra koncentrál.

A történet lényegében ugyanaz. Vannak persze fontos különbségek (például az anya megjelenésében és szerepében), az elbeszélő kislány helyzete azonban tulajdonképpen nem változott: egy terrorizált, megfélemlített, a családja és mindenki más által is molesztált, kihasznált gyermek nézőpontja rajzolódik ki mindkét szövegben. Szinte ugyanazok a szörnyűségek, tragédiák történnek az egyes szám első személyű elbeszélővel (akinek a neve most Nikolett, ám ez édes mindegy), számos apró motívum is újból visszatér, ami az előző regényben is szerepelt (például Léna baba, a Kék Nyúl vagy Álmos). A két szöveget mégsem olvashatom egyként, és nem mondhatjuk, hogy a Megszámolt babák az Anya kacag előzményének tekinthető.

Az Anya kacag elbeszélője minden kimondott és elfojtott traumája ellenére rendelkezik egy olyasfajta idő- és öntudattal, ami lehetővé teszi, hogy a végén azt mondhassa, van jövője. Látszólag bármennyire is ismétlődnek vele az események, mégis van egyfajta folyamatjellegük. Viktória folyamatosan hadakozik a múltjával, az abból következő komplexusaival, ezekre mégis aktívan tud reflektálni, amelynek köszönhetően a regény vége mégis csak sugall egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb jövőt.

A Megszámolt babák elbeszélője viszont teljes mértékben beleragadt gyermekkora pillanataiba, amelyek körkörösen, újból és újból visszatérnek a szövegben. Hiába tudjuk, hogy az első fejezetben még csak kisgyerek, és már fiatal felnőtt az utolsóban, a megszólalásmód, az elbeszélt események semmit nem változnak. Érzékelünk valamiféle történetet a háttérben (a kislány a szülőktől a nagyszülőkhöz költözik, egyedül az apjával marad meg a kapcsolata, aki a későbbiekben is molesztálja), ez azonban szinte csak álomszerűen lebegtetve bukkan néha a felszínre. Az elbeszélő végig az abuzált és terrorizált gyermek világában marad, aki számára a lényeges történést az a pár pillanat jelenti, amelyek megrázkódtatásából nem tud kiszakadni. Ebből a szempontból ez a regény sokkal inkább olvasható a családon belüli erőszak és a molesztált gyermek traumaszövegeként, mint az előző szöveg.

Ugyanakkor pont emiatt a „pillanatbaragadtság" és a menthetetlenség érzete miatt nem tudom elképzelni, hogy Nikolett traumáját ugyanúgy fel lehet dolgozni, mint Viktóriáét. Erre jó példa, hogy míg az előző regény befejezése önreflexivitásával valamiféle reményt sugall, a második regény továbbra is önmaga traumatizáltságába ragadva az öngyilkosság lehetőségével zárul. Ezek miatt a történet hasonló vezetése, a motívumok visszatérése hiába ösztönöz a két szöveg együtt olvasására, nem válnak teljes egésszé, de egymás kommentárjává sem. Szétcsúsznak, ahogy az előző regény két külön vezetett szála is.

A második regény hangvételében egységesebb, és jobban egy adott problémára fókuszálva bomlik ki, ami pozitívumnak mondható az előző műhöz képest. Ugyanakkor ez a regény sem menekül meg a túlírtságtól, az olvasónak pedig egy idő után fárasztóvá válhat ugyanazon események folytonos visszatérése. Ezért talán érdemesebb is ezt a könyvet a pszichológia, nem pedig a szépirodalom felől megközelíteni.

Ugyanez vonatkozik a címben emlegetett babák motívumára is. Egy traumatizált gyermek nézőpontjából érthető a hozzájuk való ragaszkodás, a játékok jelentette kiút a mindennapok borzalmából, azonban az olvasó számára mindegyik baba teljesen ugyanolyan, és felcserélhetővé válik. A kislány számára mindig az a baba válik kiemelkedő fontosságúvá, amelyik éppen elveszett, az olvasó számára viszont egyikhez sem kötődik valami olyasfajta jelentés, amely miatt bármelyik is kiemelkedhetne.

Ami miatt tehát én érdemesnek tartom elolvasni Czapáry Veronika regényét, az mindenképp a bántalmazott, traumatizált gyerekeket középpontba állító narráció, amely traumaszövegként is helytáll. A regény nyelvezetét vagy irodalmi technikáit tekintve viszont nem okoz semmiféle meglepetést, és nem egy helyen kifejezetten unalmassá, túlírttá válik.

Szerző: Takács Dóri

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr755616798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.