Olvass!

KönyvesBlog

Mindenkit megcsalnak az emlékei

2015. január 25. Kiss Orsi

het_konyve1_1_8.JPG

Kazuo Ishigurót harmadik regénye, a Napok romjai tette irodalmi világsztárrá. A Japánban született, de Nagy-Britanniában felnőtt író 1989-ben teljesen megérdemelten kapta meg ezért a könyvéért a Man Booker-díjat, a regény ismertségét pedig nagyban elősegítette a népszerű, de interpretációjában teljesen félrement filmfeldolgozás is. Ishiguro az elmúlt húsz évben néhány dráma- és novellaköteten kívül összesen hét regényt írt (a legutolsó épp idén márciusban jelenik meg angolul), de nem csak ez az oka, hogy minden könyvmegjelenése eseményszámba megy. A lélek sötét oldalára, az emberi természet hibáira talán még senki se mutatott rá olyan gyengéden, ahogyan azt ő teszi könyveiben. Ügyes trükköt játszik olvasóival, akikkel először megkedvelteti a narrátorait, hogy azután fokról fokra feltárja előttük jellemük gyengeségeit. Magyarul legutóbb A dombok halvány képe jelent meg tőle, amely a legeslegelső regénye (angolul 1982-ben jelent meg), és mint ilyen az elsőkötetes szerző esetleges hibái mellett egyértelműen magán viseli a későbbi nagyszerű író kéznyomát is.

Eltökélt vagyok, hogy csak azokat a könyveket írjam meg, melyeket meg kell írnom – mondta egyszer Ishiguro, aki irodalmi névjegyét A dombok halvány képével tette le 1982-ben. Az alig kétszáz oldalas sztori egy Nagy-Britanniában élő japán nő, a passzív, távolságtartó Ecuko visszaemlékezésével indít. Az asszony – férje halála és nagyobbik lánya öngyilkossága után – egyedül él vidéki otthonában. A regény a kisebbik lány, Niki látogatásával indít, amely valóságos emlékcunamit indít be a narrátor Ecukónál. Sorozatos flashbackjein keresztül visszajutunk a világháborús vereség megrázkódtatásából éppen csak kilépő Japánba: Nagaszaki még magán viseli az atombomba pusztításainak nyomait, az emberek azonban igyekeznek megtalálni azt a szűk mezsgyét, melyen végighaladva folytatni tudják életüket. Egy félmondatból megtudjuk, hogy a szigetország még tele van amerikai katonákkal, hiszen Koreában háború tombol, Nagaszakiban azonban „mindazok után, ami történt, a nyugalom és a változás időszakát” élik az emberek.

Kazuo Ishiguro: A dombok halvány képe

Fordította: Todero Anna, Cartaphilus Kiadó, 2014, 200 oldal, 2542 HUF

 

A fiatal és első gyerekét váró Ecuko pasáskodó férjével él egy frissiben felhúzott társasházban, mindennapjait pedig a náluk vendégeskedő apósa és a rejtélyes szomszédasszony felbukkanásai színezik. Utóbbi élete csupa titokból áll: kislánya, Mariko nehezen kezelhető, öntörvényű gyerek, anyja azonban mindent ráhagy, és egyetlen vágya, hogy Frank nevű amerikai szeretőjével végre elhagyhassák az országot. Az emberi viszonyok a falakon belül sem egyszerűbbek: Ecuko vendégségbe érkezett apósa valaha befolyásos és nagyhatalmú ember volt, aki a háború előtt sorsok felett döntött, és embereket juttatott börtönbe. Fia házában azonban kerüli a konfliktust; általánosságban jellemző, hogy az emberek a dolgokat nem nagyon akarják nevükön nevezni, és a kínos emlékeket egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni („Valamennyien sokkos állapotban voltunk, mármint azok, akik életben maradtak. De most már hagyjuk ezeket a dolgokat, Ecuko.”), az énképbe nem illő mozzanatok felemlegetése pedig erősen kerülendő.

Az egymás közötti őszinte interakciók hiánya, a kibeszéletlenség akár a háborús traumából ébredező ország metaforájaként is értelmezhető lenne, a különböző interpretációs síkok közül azonban egyértelműen a személyes, az egyéni feldolgozásé a legérdekesebb. Különösen az, amely az emlékezés és az identitás összefüggéseire vetít éles, kellemetlen fényt: Ishiguro a maga szenvtelen módján ugyanis arra kíváncsi, hogy az emlékeink vajon mennyiben határozzák meg a saját magunkról alkotott képünket, illetve mennyiben torzulnak ezek az emlékképek, ha múltbeli cselekedeteink egészen egyszerűen nincsenek összhangban a saját magunkról alkotott képpel.

Az emlékezés szubjektivitása és a személyes énkép alakulása később a Napok romjainak is rendkívül fontos alkotóeleme lett, de jelentősége már A dombok halvány képénél megmutatkozik. Az emlékek néha megcsalnak bennünket, sugallja Ishiguro, és ezzel a ténnyel tökéletesen tisztában van a mesélő Ecuko is: „Lehetséges, hogy az idő múltával elhalványultak az emlékeim (…)”, „Ma már nem emlékszem pontosan (…)”, „Mostanában jöttem rá, hogy az emlékezet olykor nem megbízható (…)”. Múltbeli emlékeinek fontos szereplője a szomszédasszony Szacsikó, aki szándékait legtöbbször a körülmények alakulásához igazítja: életének fontos mérföldköve lehetne az amerikai kiutazás, ám hogy adott pillanatban mellette vagy ellene érvel, az csak attól függ, hogy a szeretőjével éppen milyen a viszonya:

„Képzelje, milyen nagy megrázkódtatás lett volna a lányomnak, ha egyszerre idegenek között találja magát, egy olyan országban, ahol csupa amcsik élnek.”

„És Mariko is boldogabb lesz ott. Amerikában sokkal kellemesebb felnőni egy fiatal lánynak. Ott bármit kezdhet az életével.”

Hogy a kiskamasz Mariko hallani sem akar az amerikai útról, azt az anya látszólag semmibe veszi, miközben megállás nélkül a szülői felelősségről mantrázik az első gyerekével terhes Ecukónak. Akinek későbbi sorsa kísértetiesen hasonlít Szacsikóéra: a jelenbeli események felidézésekor ugyanis kiderül, hogy Ecuko kislányával, Keikóval utóbb szintén idegen országot választott új hazájának, és egy angol férfit új társnak és apának. Első házasságából született lányával azonban a kapcsolata tragikusan alakult, Keiko soha nem tudott gyökeret ereszteni Angliában, és végül valamennyi családtagját kizárta az életéből. A múlt felidézését és a visszaemlékezés folyamatát látszólag logikátlan és különösebb magyarázat nélkül hagyott mozzanatok szakítják meg, ezek közé tartoznak a vissza-visszatérő álmok, a Nagaszaki életét megrázó gyerekgyilkosságok, a furcsa zajok, a terhes Ecuko lábára tekeredő kötéldarab.

Ezek lehetnek akár az elsőkönyves szerző figyelmetlenségei is, sokkal valószínűbb viszont, hogy a látszólag elvarratlan szálak nem véletlenül kerültek a regénybe. Ishiguro ugyanis szándékosan tartja bizonytalanságban olvasóit, ezzel együtt pedig az értelmezés széles skáláját kínálja fel nekik.

Vajon puszta véletlen lenne Szacsiko és Ecuko életének nagyfokú hasonlósága? Lehetséges, hogy két különböző, a semmiből induló és látszólag a semmibe tartó életút ennyire reflektáljon egymásra? Vagy lehetséges, hogy nem is két, hanem esetleg egyetlen asszonyról beszélünk? Vagy egy teljesen más értelmezési úton elindulva, csupán arról van szó, hogy a narrátor Ecuko saját addigi elrontott életével, be nem vallott hibáival, éveken át elfojtott fájdalmával csak úgy képes szembenézni, ha egy másik asszony hasonlóan hibás és fájdalmas döntéseit idézi fel? Mindegyik értelmezésnek van létjogosultsága. Ishiguro ugyanis akkora fekete lyukakat hagy a történetben, melyek lehetővé teszik a sokszínű interpretációt. Persze, időről időre elejt egy-egy félmondatot, amely szabott irányban tartja a sötétben tapogatózó olvasót (nagyobb spoiler-veszély nélkül: miért rohan el Mariko gyakran a narrátor közeléből, Ecuko miért vált hirtelen E./1. elbeszélőre a hídon, az álombeli kislányra miért mondja Ecuko, hogy „nem is a hintán van”, és minek tekeredik örökké a lábára a kötél?), és ha hagyjuk magunkat befolyásolni, akkor nagy eséllyel az Ishiguro által megszabott úton menetelünk végig.

A dombok halvány képe így egyfajta irodalmi krimiként is felfogható, amely különösen második átlapozásra működik, amikor az olvasó a saját kis megoldási elméletei alátámasztására igyekszik kihalászni a fontosnak vélt kulcsmozzanatokat, az író által elrejtett utalásokat a szöveg sűrűjéből. Ecuko úgy beszél, hogy magáról nem mesél, inkább elmond egy másik történetet. Ishiguro pedig alapvetően a hiányokból építi fel a történetét, ezek a lyukak azonban nem hagynak hiányérzetet maguk után, az író ugyanis egy olyan rejtvény feloldására invitálja az olvasókat, melynek végére érve tulajdonképpen mindenkinek igaza lehet.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr207090851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.