Olvass!

KönyvesBlog

Hogyan lett a Zabhegyezőből Rozsban a fogó?

2015. március 19. Kiss Orsi

barna1.jpg

Barna Imre (fotó: Valuska Gábor)

Nemzedékek egész sora Zabhegyezőként ismerte itthon J. D. Salinger regényét, ötven évvel az első hazai megjelenés után azonban idén tavasszal már új fordításban vehetjük a kezünkbe a kultkönyvet. Rozsban a fogó lesz a címe, és talán ez is az oka, hogy az újrafordításra és az egész könyvre már a megjelenés előtt szokatlanul nagy figyelem irányul. Barna Imre, a kötet fordítója és az Európa Könyvkiadó főmunkatársa azonban azt mondja, hogy a cím csak egy pici szelete a fordításnak, és munkája során sokkal fontosabbnak tartotta annak a beszélt nyelvi képzetnek az újrateremtését, amely az angol eredetit jellemzi. De annak idején hogyan lett a rozsból zab, milyen címet választottak a franciák, és hogyan jön a képbe Lennon gyilkosa? Barna Imrével ezekről is beszélgettünk.

Azt szokták mondani, hogy ötvenévente minden prózafordításra ráfér a ráncfelvarrás, de ez az egyetlen oka, hogy az Európa Könyvkiadó úgy döntött, újrafordítja Salinger kultikus művét?

Nem, mondjuk úgy, hogy ez inkább csak egyfajta hivatkozás. A ráncfelvarrás persze azt is jelenthetné, hogy átnézünk, újraszerkesztünk egy korábbi fordítást, ahogy az Európánál ez meg is szokott történni, nem is feltétlenül ötven év után. Az olvasó vagy a kritika nem is mindig veszi észre, hogy egy évtizedekkel ezelőtti regénynek új fordítása van, nem szokott akkora feltűnést kelteni. A nagy Gatsbyt néhány éve adtuk ki nagyszerű új fordításban, nem emlékszem, hogy erről olyan nagyon sok szó esett volna. Ha nem változik a cím, nincs, ami látványosan felhívná erre a figyelmet. A Salinger-mű esetében ez történt, és tudok róla, hogy már most nagy viták is folynak, hogy szabad-e vagy lehet-e változtatni rajta.

Számított egyébként arra, hogy már a megjelenése előtt ilyen indulatokat, vitákat vált ki az újrafordított regény?

Vannak vitatkozó kedélyű emberek, és könnyebb olyan dologról vitatkozni, ami nem igényel különösebb ismereteket vagy felkészülést, ilyen a foci vagy a politika. Ha megváltozik egy ismert könyv címe, akkor jó nagyokat lehet vitatkozni, de mondom még egyszer, a címmel kapcsolatos kérdések csak kiindulópontjai annak a gondolatnak, miszerint jó lenne, érdemes lenne egy új fordítást megreszkírozni.

barna2.jpg

A cím azonban azért is különleges, mert az angol változat értelmezéséhez olyan kulturális ismeretek, háttérinformációk szükségesek, amelyek az angolszász olvasónak a rendelkezésére állnak, a magyar olvasó azonban nem feltétlenül van ezek birtokában. Ez komoly érv a cím újrafordítása mellett, ugyanakkor lehetnek olyanok, akik szerint bár a Zabhegyező nem pontos, mégis frappáns cím…

A címelemzés önmagában olyasmire irányíthatja tévesen a gondolkodást, aminek műfordítóként esküdt elvi ellensége vagyok, amióta csak az eszemet tudom. A műfordító ugyanis nem szavakat, hanem szövegeket fordít.  Egy regény, köztük a Salinger-mű is, sok-sok szóból áll, ezek közül a cím kitüntetett helyet foglal el, de az akkor is csak egy-két szó. Amit bennem a címen való gondolkodás elindított, az nem a szavakról szól, hanem egyfajta beszédmódról. Egy angolszász olvasó egyébként ezt a címet, feltételezem, valóban kapásból jobban értette, noha van benne egy nagyon bizarr elem. A Catcher in the Rye címben ugyanis két közismert referencia ölelkezik össze, melyeknek látványosan nincs közük egymáshoz. A cím egyik eleme a baseball-utalás a catcherrel, a fogójátékossal – egy baseball-kesztyű fontos szimbólumszerepet is játszik a könyvben –, a másik pedig egy idézet Robert Burns verséből, amely nem csak egy idézet, hanem egy gyerekmondókává lett szöveg. Persze amikor a címen törtem a fejemet, sokat gondolkoztam rajta, hogy nem kéne-e esetleg valami egészen mást választani. Ha ugyanis egy cím lefordíthatatlan, akkor sokszor ez a megoldás – másik címet kell választani.

Több címváltozat is volt tehát akkor az ön fejében?

Persze. Hiszen hogyne ütköztem volna bele abba a problémába, hogy a Zabhegyező egy nagyon bevett, nagyon ismert cím, és nekem is nagyon nehezen áll rá a nyelvem arra, hogy erről a könyvről ne mint a Zabhegyezőről beszéljek. Szerintem is frappáns cím, még ha félrevezető is. Az egyik opció tehát az volt, hogy egy ugyanilyen frappáns másik címet adjunk neki. Hamar be kellett látnom azonban, hogy lehetetlenség olyan frappáns címet csinálni, amely ugyanabból a szövegrészből eredeztethető, egyúttal meg is állja a helyét. Végignéztem, hogy különféle nyelveken hogyan oldották ezt meg: vannak nyelvek, ahol kikerülték ezt a problémát. Ott van például az olasz fordítás, ahol Il giovane Holden a könyv címe, Az ifjú Holden, ami kicsit hajaz Az ifjú Werther szenvedéseire. A francia kicsit blikkfangosabb, bulvárosabb, érzelmesebb cím lett, L’attrape-coeurs, ami jelent Szívfogót és Szívcsapdát is. A legtöbb nyelven azonban a cím nagyjából annyit tesz, hogy „a fogó a rozsban”.

Az előbb említette, hogy bár a Zabhegyező cím frappáns, mégis félrevezető lehet. Miben tekinthető annak?

A probléma szövegszinten jelentkezik, amit azonban mindig vidáman és jó szívvel megbocsátottam: a 22. fejezetben van egy beszélgetés, abból bomlik ki a cím. A régi Gyepes Judit-féle fordításban kapnak gellert azok a mondatok, melyekből ki kell sülnie a „zabhegyezőnek”. Hogy hogyan lesz a rozsból zab, az még hagyján. De ott van a fiú, aki azt képzeli, hogy azon a bizonyos zabföldön, melyen a mondóka szerint a szerelmesek találkára szaladnak át egymáshoz, és nem bánja a lány, ha vizes lesz a rokolyája, ott van ő mint catcher, azaz fogó, és mivel veszély fenyegeti azokat a gyerekeket, akik ott szaladnak, ő elkapja őket… Ebből kell aztán annak kisülnie, hogy „zabhegyező”. Az olvasó vidáman legyint, amikor ehhez a mondathoz érkezik, mert az a mondat ott természetesen nem stimmel. De természetesen nem ez az igazi baj, hiszen a fordító mindig csal, hiszen már az is egy orbitális csalás, hogy magyar fordítóként magyar szavakat adok Salinger hősének szájába, és a többi ehhez képest már eltörpül. Nekem a továbbgondolható problémát az jelentette, amire korábban annyira nem figyeltünk: a hatvanas évek derekán ugyanis az országban olyan kultúrpolitikai klíma uralkodott, amikor ez a könyv bár megjelenhetett, de a hivatalos sugalmazások úgy szóltak, hogy aki lóg az iskolából, az rossz fiú. Azaz Kukutyinban zabot hegyez. Eszem ágában sincs azt állítani, hogy a fordító ezt akarta mondani, de ezek akkor természetes dolgok voltak. Amikor annak idején az ember kamaszként ezt olvasta, akkor tudta, hogy a felnőttek szerint csúnya dolog megbukni, másrészt az a diák, aki megbukott, ugyanakkor okos volt és sokat olvasott, jó fejnek számított. És a kettő együtt volt érvényes.

barna4.jpg

A könyv egészen pontosan 1964-ben jelent meg itthon. Vissza tud emlékezni, ön hány évesen találkozott először ezzel a regénnyel?

A hatvanas évek végén, gimis koromban olvastam, és akkor természetesen nagyon tetszett, kinek ne tetszett volna. Az, hogy akkor ez már egy tizenéves könyv volt, nem számított semmit. Vadonatúj volt, hiszen minden késéssel jutott át a vasfüggönyön. Az is reveláció volt az embernek, hogy a regény olvasása közben ráismert olyan szavakra, melyeket magától értetődően használt. Ez akkor furcsa dolog volt, hiszen az irodalom nyelve sokkal nyársat nyeltebb volt addig, és ezek a szavak nem fordultak elő írott szövegben. Amikor újraolvastam, és jött az ötlet, hogy ötven év után újra kéne fordítani, ezzel a jó emlékemmel ellentétben azt találtam, sőt, meglepve fedeztem fel, hogy mai szemmel olvasva a magyar fordítást, az mégis csak mennyivel közelebb áll az akkor elfogadott irodalmi nyelvhez, ha úgy tetszik, a felnőttek irodalmi nyelvéhez. Pedig Salinger a kor legigazibb értelmében vett beszélt nyelvéből csinált magasrendű irodalmi nyelvet, ami a szöveg végtelen tudatos kezeléséből fakad – ezek persze már a fordítás közben szerzett élményeim is. A régi magyar fordításban, vagy a kor bármilyen más irodalmi szövegében, nemigen láthatott olyat az olvasó, hogy mondatokat hagyunk félbe, hogy nyakra-főre szavakat ismétlünk, hogy csúnya szavakat használunk. Annak idején mi megörültünk, hogy végre hát-tal is kezdődhetnek egy könyvben mondatok –, miközben az iskolában még azt tanították nekünk, hogy gyerekek, hát-tal nem kezdünk mondatot –, és megbocsátottuk, hogy egy-egy párbeszéd, mondjuk, nos-sal kezdődik, holott egy 15-16 éves azt a szót, hogy nos, az életben nem ejtette ki a száján. A hatvanas években ugyanis még magától értetődő volt, hogy egy írott szövegben ilyeneket illik mondani. Az angol eredetit olvasva azonban helyenként az volt most az élményem, hogy Salinger szinte prózaverset csinált abból, ami ugyanakkor a szó legéletszerűbb értelmében a kor beszélt nyelve volt, amiben magára ismerhetett bárki. Azért gondoltam, hogy érdemes új fordítással próbálkozni, mert a beszélt nyelvi élmény ma már sokkal magától értetődőbb az olvasó számára. Nem csak azért, mert megváltozott a beszélt nyelv – változott persze az is, bár azt megkockáztatnám, hogy igazán sokat szavak változnak, de a beszélt nyelv mint beszéd talán nem változik olyan rettenetesen sokat. Ugyanakkor figyelni kell arra a nagyon következetes szóhasználatra, amely ugyanekkor Salinger szövegét jellemzi. Vannak benne kulcsszavak…

… mint a phony (képmutató, álságos – a szerk.)?

Például az. Egy apróságot lábjegyzetben hadd elevenítsek fel. Ezzel a könyvvel körülbelül egy időben fogunk megjelentetni egy Salinger-életrajzot, David Shields és Shane Salerno könyvét, amely rengeteg részletet tartalmaz a titokzatos életű íróról. Az egyik fejezet azzal foglalkozik, hogy ezt a regényt kultkönyvként használták nem csak jó, hanem rossz emberek is, Charles Mansontól kezdve Lennon gyilkosáig, Mark David Chapmanig. Chapman például a tárgyalásán fel is olvasott egy részletet a könyvből, és indoklásképpen, hogy miért ölte meg John Lennont, azt mondta, mert ő is olyan phony lett. Az már a fordítás nehézségei, és nem az örömei közé tartozott, hogy hogyan legyen az ember úgy következetes ezeknek a kulcsszavaknak a használatában, hogy a beszélt nyelv ugyanakkor abszolút megőrződjön.

A szöveg tele van olyan kifejezésekkel, amelyek a mű keletkezése vagy akár az első fordítás idejében még abszolút naprakészek voltak, mégis a mai olvasónak már régiesnek hathatnak. A műfordító ilyenkor milyen utat követ: hű marad az eredeti szöveghez, és minden erejével az akkori nyelvi közeget igyekszik rekonstruálni, vagy sokkal inkább a mai olvasó igényeit igyekszik szem előtt tartani?

Azt a nyelvi közeget akkor tudnám a legjobban rekonstruálni, ha szó szerint lemásolnám az angol Catcher in the Rye-t, ahogy Esterházy Péter tette kedvenc regényével, az Iskola a határonnal. Ezt most félig-meddig viccből mondom, pedig ez nem csak vicc, hiszen végeredményben a másolás is interpretáció. Persze megfordult a fejemben, hogyan tudnám egyes szavakkal érzékeltetni a régi szlenget, vannak benne egyébként ilyen hívószavak, hogyisne lennének, hiszen az a tárgyi világ, melyet felelevenít, abból a korból származik. Sokkal fontosabb azonban ma már a beszélt nyelvi képzetnek az újrateremtése. Hiszen azóta egész irodalma lett a lázadó fiatalokról szóló könyveknek, noha ez a regény messze túlmutat ezen. A Sorstalanság vagy az Iskola a határon sem kamaszregény, mint ahogy ez sem az. Nem lehet azonban agyonfésülgetni a mondatait, és befejezni azt, ami befejezetlen – ma már ez evidens. A régi fordítás persze úgy egész, ahogy van. Emiatt tehát senkinek nem kellett volna hozzányúlnia, hiszen akkor az volt a természetes irodalmi nyelvi közeg, melyben az a fordítás keletkezett. Mára azonban ez megváltozott.

barna5.jpg

Ráadásul jönnek az újabb és újabb generációk, és ez a könyv szerintem és olvasók millióinak tanúsága szerint is olyan maradandó remekműve a világirodalomnak, hogy méltatlan dolog lenne, ha azért tűnne el az olvasók látóköréből, mert nyelvileg valami oda nem illőbe ütköznek bele. Az fontos, hogy egy olyan mai tizenévesnek, aki még nem hallott a könyvről, vagy esetleg már hallott róla, de a kezébe még nem vette, kézhez állóbb olvasmány legyen, hiszen már sok-sok évtizede magától értetődő, hogy a beszélt nyelvnek igenis van keresnivalója az irodalomban. Én versengek a mostani és az elkövetkezendő generációkba tartozóknak a kegyeiért is, és ha úgy tetszik, ma már a hűség fontosabb szempontjának tartom az irodalmiasságtól való eltérést és a beszélt nyelvhez való közelítést annál, minthogy arról döntsek, hogy most csörögni megy-e Holden a regényben vagy táncolni.

Nem lehet ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy a lázadás ma már a mainstream kultúra része lett, nagy kérdés ugyanakkor, hogy ezeket a fiatalokat mivel tudja akkor majd Holden figurája megragadni?

A lázadás kapcsán egyértelműen és elsősorban valamilyen egzisztenciális dologra kell gondolnunk. Még csak nem is a Kerouac-hősökre, akik kimennek a hátizsákkal az út szélére, és meg sem állnak Los Angelesig. Bár Holden fantáziájában is megjelenik, hogy nekivág nyugatnak, és elmegy innen, de a végén marad. Ő egy jól szituált, középosztálybeli gyerek. Esetében a gimnazisták lelki lázadásáról van szó elsősorban, és nem azokéról, akik kitörnek a társadalomból. De mi ellen lázadnak? Holdennek nem szörnyűségesek a szülei, hanem – ahogy az elbeszéléséből is kitűnik – normális emberek. A felnőttek világával kapcsolatos ellenérzései is leginkább szimbolikus dolgok, például a képmutatás, az egymásra nem figyelés. Van egy fejezet a könyvben, ahol egy régi tanárával beszélget. Ott tulajdonképpen minden tanulság kimondatik, csak éppen azzal a csavarral, hogy az, aki elmondja neki ezeket a tanulságokat, szintén becsapja őt, visszaél a bizalmával, és – az egyik olvasat szerint – méltatlannak bizonyul arra, hogy bármit is a lelkére beszéljen. Azt hiszem, hogy talán a legközelebb ezekhez a tanulságokhoz a körülbelül ugyanebben az időszakban keletkezett film utal, a Rebel Without a Cause, Nicholas Ray filmje James Deannel a főszerepben. Jellegzetes módon azonban ez a film a magyar forgalmazásban a Haragban a világgal címet kapta, melynél sokkal egyértelműbb, hogy a filmforgalmazók „helyretevést” is végeztek a címadással.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr407284169

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.