Olvass!

KönyvesBlog

Jonathan Franzen: Nem fetisizálom a boldogtalanságot

2015. április 25. Kiss Orsi

franzen5.jpg

Fotó: Valuska Gábor

A Nagy Amerikai Regény címkéjét olcsó fogásnak tartja, a hazug reklámok dühítik, a közösségi médiától rosszul van, viszont imád versenyezni és szenvedélyes madárleső. A 22. Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége a kortárs amerikai próza egyik legizgalmasabb művelője és alakítója, Jonathan Franzen, aki a nyitórendezvényen még azt fejtegette, miért az írást tartja a legjobb drognak, a Könyvesblognak adott interjújában azonban gyerekkorról, barátságról és az őt sokáig emésztő haragról is mesélt. Bár amióta megérkezett, szinte meg sem áll, mégis kedves volt és laza, sokat nevetett, és még arra is rávettük, hogy egy kicsit németül beszélgessen velünk. Közben kiderült, hogy melyik nagy amerikai klasszikus nem tartozik a kedvencei közé, mitől rettegett, amikor egyetemistaként Nyugat-Berlinben tanult, és miért kapja fel a vizet, ha a regényeivel kapcsolatban elhangzik a diszfunkcionális szó.

A Diszkomfortzóna (ITT írtunk róla) eredetileg 2006-ban, két regénye, a Javítások és a Szabadság között jelent meg, és a magyar olvasók most abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy már a regényei ismeretében olvashatják az esszéket, amelyek sok fontos részletet esetleg új megvilágításba helyeznek. Olvasás közben azonban újra és újra felmerült bennem: vajon miért érezte szükségét, hogy esszékben is megörökítse az emlékeit, a benyomásait, főleg úgy, hogy ezek közül nagyon sok valamilyen formában már a regényeiben is felbukkan, azok szerves részévé vált?

Nézze, azokról a csínyekről, amiket néhány haverommal a középiskolában elkövettünk, például a zászlótartórúddal, nem lehet fikciót írni. Ezek apró dolgok, hülyeség lenne komolyan venni őket. Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen is voltam ebben a korban, arra emlékeztem, hogy milyen kényelmetlenül szégyelltem magam, hogy bizonyos szempontból milyen rettenetes voltam, és ez azért elég érdekes tapasztalat volt. Érdekes volt, mert el kellett ismernem, milyen tizenhat éves voltam; mindannak a természete pedig, amely ennek elismeréséből eredt, alkalmasabb volt arra, hogy non-fictionben írjam meg. Például a keresztény ifjúsági szervezettel kapcsolatos élményeimből nem lehetett volna fikciót írni, túl sovány volt ahhoz: az a jelenet például, amikor ellopták az ebédemet, és vele együtt anyám levelét, majd elolvasták azt, és az a szégyen, amit akkor éreztem, egy regényben mondjuk fél oldalt tett volna ki. Meg egyébként amúgy se nagyon bírom a gyerekekről szóló regényeket.

Komolyan mondja?

Persze vannak kivételek. De például nem vagyok nagy barátja a Rozsban a fogónak.

Ó, erről meséljen még egy kicsit!

Nagyon nincs mit, igazából kicsit szentimentálisnak gondolom Salingert. De visszatérve az előző kérdésre, úgy éreztem, hogy bizonyos történeteknek máshol nem nagyon volt helyük.

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Fordította: Bart István, Európa Könyvkiadó, 2015, 288 oldal, 2392 HUF

 

Ha már a gyerekeket említette, a Diszkomfortzónában volt egy mondat, ami nagyon erősen megmaradt bennem: „Majdnem minden gyereknek van valami bánata”. Talán azért is emlékszem rá annyira, mert annyira ellentmond mindannak, amit a boldog, gondtalan gyerekkorról gondolunk. Önnek sok szomorú pillanata volt gyerekkorában?

Én egy nagyon nyugtalan gyerek voltam. Aggódós.

Mondjuk mi aggasztotta?

Minden. Listába is szedtem őket a könyvben (lásd a keretest), de talán semmitől sem féltem jobban, mint a szüleimtől. Féltem azonban még a méhektől, a lányoktól, a tornatermi öltözőktől, a fiúmosdóktól, szóval, elég hosszú a lista. Ebből a korból főleg a szégyen és a nyugtalanság maradt meg bennem, a megaláztatás, az elszigeteltség, nagyjából a hetedik osztálytól a kilencedikig, amikor nem voltam túl népszerű, és nagyon kevesen akartak a barátaim lenni. Lehet, hogy ezért is vagyok ennyire ellenséges a közösségi médiával szemben, mert annak a dinamikája, hogy valakinek követői vannak, kicsit emlékeztet arra a helyzetre, hogy vannak a népszerű gyerekek, meg azok a kevésbé népszerűek, akik az előbbiekkel akarnak barátkozni. És én utálom ezt. Ráadásul úgy tűnik, hogy most ez lett a domináns életforma, pedig nem hagytuk ezt már magunk mögött tizenhárom évesen? A jelek szerint nem.

De hát önnek is van Facebook-oldala…

Nem hiszem, hogy valaha is rámentem volna, a kiadóm csinálja nekem.

Mitől félt Franzen gyerekkorában?

„A sok minden közül, amitől akkoriban féltem – mint például a pókok, az álmatlanság, a horgászhorgok, az iskolai bálok, a baseball, a magasság, a méhek, a vizeldék, a pubertás, a zenetanárok, a kutyák, az iskolai étkezdék, a megrovás, a nálam idősebb fiúk, a medúzák, a tornatermi öltözők, a bumerángok, a szép lányok, a fejesugrás –, a legjobban valószínűleg a szüleimtől féltem.” (Diszkomfortzóna)

Leírt bármi olyat a Diszkomfortzónában az életéről, amit később esetleg megbánt?

Nem, alapvetően nagyon kevés dolgot szoktam megbánni. Két eset ugrik be: az egyik az, hogy ha gyerekkoromban több időt töltöttem volna a tenisszel, akkor most jobb játékos lennék. Azt most nagyon bírnám. Emellett pedig tudom, hogy ha aznap este kisétáltam volna abból a zajos étteremből, ahol az anyámmal és a kaliforniai barátnőmmel vacsoráztam, ha akkor fogom magam, sarkon fordulok, és felismerem, hogy milyen szörnyen lármás az a hely, akkor lehetett volna egy olyan esténk, amikor nyugodtan beszélgethettünk volna. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ők ketten találkoztak, pár hónappal később az anyám meghalt. Bánom, hogy akkor nem hagytuk ott azt az éttermet. Összességében ez egy elég rövid megbánási lista, abból azonban, ami ebben a könyvben megjelent, semmit sem bánok.

franzen6.jpg

A regényeit olvasva, és ugyanez elmondható erről az esszékötetéről is, nagyon nehéz volt megállni, hogy az embernek ne Tolsztoj definíciója jusson eszébe a boldogtalan családokról. Ennyivel könnyebb lenne a boldogtalan családokról írni?

A boldogság nem igazán drámai (nevet). Szerintem annyira nyilvánvalóan igaz, hogy a boldogtalanság ennél sokkal érdekesebb, nem? Tegyük fel, hogy van egy boldog család, ahol az anya megbetegszik, és olyan szomorú látni, hogy napról napra gyengébb, és aztán összegyűlnek a családtagok és sírnak, amikor meghal… Ne már, ez nem egy regény, ez egy szomorú történt! Mit lehet ebből kihozni? Semmit. De ez nem jelenti azt, hogy én fetisizálnám a boldogtalanságot. A regényeim kapcsán az emberek diszfunkcionális családokról szoktak beszélni, de nem gondolom, hogy ez így lenne. Talán az új regényemről, a Purity-ről elmondható (szeptemberben jelenik meg – a szerk.), hogy van benne diszfunkcionális kapcsolat. Diszfunkcióról akkor beszélünk, ha például a szülők órákra magukra hagyják a gyerekeiket, vagy ha az apuka hébe-hóba hagyja csak el a börtönt, és akkor még a szart is kiveri az anyukából. Na, az diszkfunkció. De az én szereplőim csupán átlagos, neurotikus, középosztálybeli családok (nevet), nem rosszabbak bárki másnál. Ha kevésbé lennének neurotikusak, és simán boldogok lennének, akkor nem lenne nagyon mit írni róluk.

Bosszantja, ha a könyvei kapcsán a kritikusok vagy az olvasók diszfunkcionális családokat emlegetnek?

Igen, szerintem ugyanis ez a meghatározás nem pontos. Listába lehet szedni, hogy egy jól funkcionáló család tagjai miket végeznek el: szeretik a gyereküket, megfelelően ruházzák, etetik őket, megfelelő oktatásban részesítik. A diszkfunkcionalitáshoz rendelt rubrika ezzel szemben itt üres marad. Szerintem tehát csak a szó lusta, béna alkalmazásáról van szó. Ez megőrjít. Két szó van, amit elég gyakran használnak a Javításokkal, és néha a Szabadsággal kapcsolatban is: az egyik a diszfunkcionalitás, ami egészen egyszerűen nem állja meg a helyét, a másik pedig a visszataszító, ami valahol a gyűlöletes és az émelyítő között helyezkedik el. Amikor valami már annyira gyűlöletes, hogy émelyegsz tőle. Tudja, mintha a szereplőim valami ocsmány hüllők lennének. Ez egy elég gyakran használt szó, amiből elég könnyen le lehet szűrni, hogy az illető, aki használja, vajon ténylegesen boldog családból jön, vagy csak azt hiszi magáról, hogy ő egy boldog család tagja. Az a lehetőség pedig, hogy a dolgok máshogy is mehetnek, gyakran annyira megrémíti, hogy nem marad más választása, mint hogy azt mondja: fúj, ez visszataszító, hagyjál békén ezzel, nem akarok ilyen szörnyű emberekről olvasni.

Ami az interjúból kimaradt – 1. rész:

Franzen nem szereti, ha interjú közben fotózzák, azt mondja, eléggé zavarja a fényképezőgép kattogása, ezért abban maradtunk, hogy a beszélgetés elején készül róla néhány kép, addig csevegünk. A szó hamar Daniel Kehlmannra, és ezzel a német nyelvre terelődött, Franzennel pedig pár percig németül beszéltünk. Szabadkozott, hogy az elmúlt években sokat felejtett, holott a passzív tudása még erős, és ha német nyelvterületen tartózkodik, akkor nagyon hamar fel tudja eleveníteni a tudását. Ez alatt a pár perc alatt is azonban folyékonyan beszélt és viccelődött németül. Korábban fordított is, Frank Wedekind művét ültette át angolra, illetve a The Kraus Project esszéit. Kiderült, hogy már előző nap is beszélt németül, azonban nem barátjával, Kehlmann-nal, ahogy mi először tippeltük, hanem a fesztivált megnyitó miniszterrel, Balog Zoltánnal.

Az előbb röviden már szóba került a vallásosság, a Diszkomfortzónából pedig az derül ki, hogy egy időben az ön életében is fontos szerepet játszott, hogy egy keresztény közösség tagja volt. Mit gondol, a vallás még mindig akkora szerepet játszik az amerikaiak mindennapjaiban?

Mindenképp, az amerikai választók harmada például vallásosnak tartja magát. Elég elmenni Texasba vagy Tennessee-be, és ez elég nyilvánvaló lesz. Az Egyesült Államok bizonyos szempontból egy harmadik világbeli ország. Vannak olyan tudományos kutatások, melyek azt mutatják, hogy Amerika nem különösebben boldog. Rémisztő hely, egy rakás gazdasági bizonytalansággal, ahol egy csomó szegény és dühös ember él, és sokuknak a vallás támaszt jelent. Az a liberális vallásosság, amiben én nőttem fel, hanyatlóban van, de ezt mintha felváltaná a technológiába vetett vallásos hit. Az internethasználók egy része gondolhatja például, hogy „Ó, nincs szükségünk a hagyományos kiadókra. Nézd csak meg őt: elindított egy blogot, most pedig magánkiadásban jelenteti meg a könyvét, és iszonyú sok példányt elad belőle”. Hogy hangzik mindez? Kábé úgy, mintha egy tévés prédikátor azt mondaná valakiről, hogy „alkoholista volt és drogozott, de egy napon magához engedte Jézust, és tudjátok mit? Az élete teljes mértékben megváltozott, és most van egy öt hálószobás háza! Egy öt hálószobás háza, és három autója a garázsban! Ezt tette vele a hit!” Ugyanerről van szó itt is. Ahogy a nagyszerű komikus, Mitch Hedberg mondta azokról a lottóreklámokról, amikor egy fickó előveszi a borítékból a nyertes szelvényt: „Ez egyszer történt meg”. (nagyon nevet)

franzen4.jpg

Ha már az előbb a dühös embereket említette: ön is közéjük tartozik?

Már nem. Sokáig az voltam, de ha arra gondolok, mennyi kiváltságban volt részem, akkor nem is nagyon értem már, miért voltam dühös (nevet). Tényleg nem tudom, de akkoriban elég pipa voltam. Talán köze volt ahhoz, hogy hosszú ideig elég bonyolult házasságban éltem, és azt éreztem, nem kapom meg azt, amit igazán szeretnék. És talán azért is, mert az írói karrierem sem úgy alakult akkor, ahogy szerettem volna. Alapvetően egyébként olyan családból jövök, melyet nagyon dühít a becstelenség, a hazugságok. És persze mindenhol sok hazugságba ütközünk, az amerikai reklámok például csupa-csupa-csupa hazugságból állnak. Nehéz úgy bekapcsolni a tévét, vagy fellapozni egy magazint, hogy az ember ne legyen azután dühös. Például: mi az oka annak, hogy Amerikában minden autóreklámban az van, hogy egy kocsi magányos szeli az utat, a háttérben meg ott a csodálatos óceán, a gyönyörű hegyek, az érintetlen erdőségek. Először is: ötven másik autó is lehetne az úton, meg egy szörnyű kamion, ami mögött feltorlódik a forgalom. Másodszor: ahogy Mitch Hedberg mondta, ez egyszer történt meg (nevet), ma már pedig minden helyet hazavágott az olaj-, a földgáz-, és a fakitermelés, meg ott vannak azok az undorító fejlesztések is a partok mentén. Esküszöm, ezeket a reklámokat tuti olyan helyeken forgatták, amiket a természetvédők próbáltak eddig megóvni. Totális hazugság az egész! A különbség egyébként az, hogy korábban mindent magamra vettem, de csak a gyomrom fájdult meg tőle, ma már azonban ez nincs így.

Beszélgessünk egy kicsit a Középnyugatról, ahol a legtöbb regénye játszódik. Egy amerikainak, ha meghallja ezt a szót, nyilván egy csomó kép ugrik be róla egyből, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy az európaiaknál ugyanez a helyzet, ami azonban nem gátolja meg őket abban, hogy simán azonosulni tudjanak a középnyugati szereplői problémáival, viszonyrendszereivel. Miért ragaszkodik annyira ehhez a helyszínhez?

Már nem teszem, az új regényem egyáltalán nem ott fog játszódni. Eltartott egy ideig, mire felhasználtam mindazt, amit tudtam a Középnyugatról. A négy regényem közül van egy, ami St. Louisban játszódik, aztán van egy, amely szintén, még ha a regényben nem is ez a neve, aztán van, ami részben Chicagóban játszódik, ahol én is születtem, részben pedig Minnesotában, ahonnan a családom származik. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy lusta vagyok – persze mindenki az –, vagy ha olyan módon akarnám megfogalmazni, ami sokkal könyörületesebb rám nézve, akkor azt mondanám, hogy regényt írni nagyon kemény munka, és ha lehetőséged van, hogy egy részét megkönnyítsd, akkor megteszed, hiszen a nehéz részek olyan sok energiádat felemésztik. Tehát miért írjak könyvet a világ olyan szegletéről, amit nem ismerek olyan jól? Nem gondolom, hogy a Középnyugatnak lenne bármi különösebb jelentősége. Már a könyvfesztiválos beszélgetésen is mondtam: a Középnyugat egy jelentés nélküli fogalom, az égvilágon nem jelent semmit, ugyanakkor az ország más részeivel összefüggésben, ezek dinamikájában létezik. Tehát például azok, mint én is, akik a Középnyugaton születtek, felnőve keletre vágynak. Közben meg azok, akik New Yorkban nőttek fel, azt mondhatják: olyan helyre akarok költözni, ahol az élet egyszerűbb és könnyebb, ahol az emberek kedvesek. Mire gondolnak? A Középnyugatra. A Javítások olyan középnyugatiakról szól, akik már nem akarnak azok lenni, keletre tartanak, és feszültség alakul ki a régi értékek, melyeket rendszerint a Középnyugaton maradt szülőkkel azonosítanak, és ezeknek a keleti srácoknak az új értékei között. Fordítva nem nagyon működne a dolog. De aztán persze ott van Patty a Szabadságból, aki utálja New Yorkot, és aki azután a Középnyugaton próbál új életet kezdeni.

franzen1.jpg

Ha már a Szabadság szóba került, azt gondolom, ez az a regénye, melynek a verseny mint olyan nagyon fontos részét képezi…

Örülök, hogy ezt mondja.

Önmagát versenyző típusnak tartja?

Egész biztosan nem átlag alatti bennem a versenyszellem (nevet). De azt gondolom, hogy a férfiak esetében könnyebb versenyről beszélni, Amerikában ugyanis a társadalmi kapcsolatok nagy részét a nők ápolják, emiatt aztán a versenyt sok esetben elnyomják, ezzel szemben a férfiak sokkal könnyebben utat engedhetnek a versenyszellemnek. De igen, annak tartom magam. Hetente egyszer Kathyvel például teniszezünk, párosban. Nem mintha rossz érzéseink lennének Shelbyvel és Teddel kapcsolatban, nagyon szeretjük őket, nagyszerű emberek, de az alatt a másfél óra alatt, amíg velük játszunk, tényleg le akarjuk nyomni őket. Már csak azért is, mert ha tétre megy, akkor sokkal élvezetesebb a játék, ha meg csak úgy ütögetünk, az is rendben van, de akkor válik az egész igazán élvezetes narratívává, ha megpróbálsz nyerni.

Érezte valaha, hogy maga az írás, vagy az a tény, hogy író, szintén olyan, mintha része lenne a versenynek?

Érdekes mód, a barátommal, David Foster Wallace-szel kapcsolatban éreztem így. Nagyszerű tehetség volt, 2008-ban halt meg, önkezével vetett véget az életének. Jó barátok voltunk, ugyanakkor versenytársak is. Bizonyos dolgokban annyival jobb volt, amilyen én soha nem leszek, aztán persze voltak olyan dolgok, amikben én voltam a jobb. Azt gondolom, mind a ketten keményebben hajtottunk a másik miatt. Emlékszem, hogy a harmadik regényemmel, a Javításokkal akkor már három-négy éve küzdöttem, úgy éreztem, nem jutok semerre, és akkor elküldte nekem az Infinite Jest kéziratát, ami rettenetesen jó volt. Akkor leültem, és újra nekiálltam a Javításoknak; a legjobbat hozta ki belőlem. Egy korábbi generáció tagjával nehéz versenyre kelni, és nem is az igazi, az egyívásúakkal a verseny sokkal érdekesebb számomra, de jelen pillanatban nem nagyon van ilyen az életemben. 

Ami az interjúból kimaradt – 2. rész:

A Diszkomfortzóna magyar kiadásának egy madárles lett az illusztrációja, ami nagyon tetszett Franzennek. Elmesélte, hogy amikor gyerek volt, ment a tévében egy nagyon bugyuta vígjátéksorozat, a Hogan’s Heroes, ami egy világháborús német fogolytáborban játszódott. A sztori szerint a nácik mind ostobák voltak, az élet egy része pedig a földalatti alagutakban zajlott. „De én azért bírtam, mert valahol a saját gyerekkoromra emlékeztetett, a szüleim ugyanis nagyon zordak és szigorúak voltak, és persze, ha a szemük előtt voltam, akkor nagyon jó gyerekként viselkedtem, de a teljes életemet lényegében a „föld alatt” éltem. Tehát, tudom, hogy ez az építmény (mutat a rajzra) egy madárlest ábrázol, de engem ez a tábor, a Stalag Dreizehn őrtornyára emlékeztet. Az anyám akár innen fentről is figyelhette volna, nem teszek-e valami rossz fát a tűzre.”

Most itt van a könyvfesztiválon Daniel Kehlmann, akivel korábban a The Kraus Projecten dolgoztak együtt. Vele mi a helyzet, a barátjának tartja őt?

Igen, a barátom. Egyszer Bécsben voltam az Erős rengés ottani bemutatóján, utána volt egy fogadás, és ott volt ez a kölyök, aki Krausról akart beszélgetni. Nagyon okos volt, nagyon olvasott, egy igazán jó szándékú ember. Aztán később együtt dolgoztunk a The Kraus Projecten egy harmadik emberrel, Paul Reitterrel, utána pedig nagyon jó barátságba kerültünk a feleségével is, aki az egykori Kelet-Németországból származik, és csodálatos emberi jogi ügyvéd. Tehát, igen, barátok lettünk, és nagy öröm, hogy most éppen itt van.

franzen7.jpg

A nyolcvanas évek elején diákként két évet töltött Nyugat-Németországban, emlékszik, milyen benyomásai voltak akkoriban Európáról?

A hidegháború, és főleg a fal akkoriban az életem része volt. Néhányszor vonattal átmentem Kelet-Németországba, és egyszer egy egész napot töltöttem Kelet-Berlinben – most persze azt mondom, bárcsak kicsivel több időt töltöttem volna ott. A boltokban akkoriban nem nagyon volt áru, az épületek monumentálisak voltak és ridegek, az emberek nem tűntek boldogtalannak, de hát mégis csak egy totalitárius helyről beszélünk. Akkor én még nagyon fiatal voltam, a hidegháborúval meg a kelet-nyugati szembenállással kapcsolatos érzéseim főként a nukleáris fegyverkezési versenyre korlátozódtak. Amikor Berlinben voltam, eléggé aggódtam, mert azt mondták nekünk, ha a szovjetek lerohanják Nyugat-Németországot, akkor az első, amit el fognak foglalni, Nyugat-Berlin lesz. Eléggé el is hittem ezt akkoriban.

Ha már a benyomásokról beszélünk, akkor térjünk vissza egy mondat erejéig a mába, egészen pontosan ahhoz a Time-borítóhoz, amelyen az ön írói munkásságával összefüggésben a „Nagy Amerikai Regény” címke megjelent. Ami, valljuk be, elég jól hangzik, egy magyar olvasónak azonban, azt gondolom, eléggé megfoghatatlan. Mit gondolt akkoriban erről, és mi a véleménye róla most?

Ez egy teljesen jelentés nélküli frázis. Fogalmam nincs, honnan jött a kifejezés, de egy annyira olcsó fogás, és főleg azokat célozza, akik nem foglalkoznak irodalommal. Ülök például valahol, megkérdezik, mit csinálok. Mondom, hogy író vagyok, mire: „Ó, a Nagy Amerikai Regényen dolgozik, ugye?” Szörnyű. Vagy emlékszem, hogy egyszer elmentem egy egyetemre, ahol az évkönyvbe valaki a következőt írta: egy évig jegelem a jogot, Párizsba költözöm, hogy megírjam a Nagy Amerikai Regényt. Rettenetes, rettenetes. Nincs egy olyan igazi amerikai regény sem, amely úgy jött volna létre, hogy ebből lesz majd a Nagy Amerikai Regény. Ez egy ostoba kifejezés, és egyetlen nagyszerű amerikai regényíró sem használta soha.

franzen2.jpg

Ez már a második napja nálunk, tudott időt szakítani arra, hogy madarakat nézzen?

A szerkesztőm, Ádám (Berta Ádám – a szerk.) holnap elvisz vidékre, hogy madarakat nézzek. Nem hiszem, hogy olyasmit fogok látni, amit eddig nem láttam volna, de olyanokat igen, akiket már jó ideje nem. Régi barátokat.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr187397370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.