Olvass!

KönyvesBlog

A babaház megfojtja lakóit

2015. május 03. Rostás Eni

het_konyve1_1_11.JPG

A babaház úrnőjének főhőse, Petronella Oortman tényleg létezett, Jessie Burton debütáló regénye mégsem életrajzi. Egy maroknyi rossz korba született ember küzd benne saját másságával, miközben minden mozdulatát árgus szemek figyelik. A regényt a miniatűrökbe csomagolt mágikus realizmus varázsolja letehetetlenné, ám nem a történet, hanem a szereplők által megfogalmazott problémák miatt válik megkerülhetetlenné, 21. századivá. A babaház titkait sötétebb színekkel festették, mint egy Rembrandt-festményt, falai pedig olyan fenyegetően magasodnak lakói fölé, mint egy börtöncella. A hét könyve a JAK megújult világirodalmi sorozatának újabb darabja.

Jessie Burton: A babaház úrnője

Fordította: Farkas Krisztina, Libri-JAK, 2015, 496 oldal, 3990 HUF

 

1686 októberében a 18 éves Petronella Oortman kopogtat újdonsült férje, Johannes Brandt házának ajtaján az amszterdami Herengrachton. Egy észak-holland kisvárosból, Assendelftből érkezett, ahol ő és Johannes egy hónappal korábban ütötték nyélbe a frigyet, mindkettőjük számára jövedelmező üzletként, szerelem nélkül. Hogy régi életére mindössze papagája, Beppo emlékezteti majd, arra már a Brandt-házban töltött első pillanatok emlékeztetik. Szívélyes fogadtatás helyett sógornőjével, a kimért és szigorú Marinnal találja szemben magát, aki azonnal felvázolja új otthona szabályait. 

Nella a szemtelen szolgálólányra, Corneliára sincs felkészülve, a férfiszolga felbukkanásakor pedig azt sem tudja, hová nézzen: Otto bőre feketén csillog, és gúnyos megjegyzéseket szül, ha végigsétál a halszagú párába burkolózott amszterdami utcán. Nella férje a város egyik leggazdagabb és legelőkelőbb kereskedője, aki ideje nagy részét a tengeren tölti, ám a szárazföldön nem fiatal felesége szoknyája alatt keresi a vigasztalást, hanem VOC-székházbeli (Vereenigde Oost-Indische Compagnie/Holland Kelet-indiai Társaság) irodájában. Nella egyre csak várja, hogy túleshessen végre a nászéjszakán, még akkor is, ha csak annyit tud a szexről: szükséges rossz, amit egy feleség kénytelen valahogy kibírni az ura kedvéért.

„Anyja elmondta neki, hogy mit remélhetnek a feleségek: a fájdalom ágaskodó rúdját, a reményt, hogy nem tart túl sokáig, és a lucskos szivárgást a lábak között. Assendelftben akad elég kos és anyajuh ahhoz, hogy az ember pontosan tudja, mi történik.

„Én nem akarok pusztán ilyesfajta feleség lenni” ‒ mondta az anyjának.

„Másfajta nem létezik” ‒ hangzott a válasz.”

Nella Oortman és a titkok kabinetje

A frigy még hónapokkal később is elhálatlan marad, Nella egyre növekvő frusztrációját pedig Johannes különös eljegyzési ajándéka is táplálja. Férje egy babaházzal ajándékozza meg, ám ő úgy érzi, „ez a kabinet nem más, mint a tehetetlenségének, a fogságba esett asszonyi mivoltának az emlékműve.”  Bár minden porcikája tiltakozik a gyerekes ajándék ellen, végül beadja a derekát, és apró dísztárgyakat rendel bele egy miniatűrkészítőtől, akire a korabeli szaknévsorban talált rá. Az első küldemény után nem várt csomagok sokasága érkezik, és Nellán minden apró tárgy és titokzatos üzenet után egyre nagyobb nyugtalanság lesz úrrá. A 17. századi Amszterdamban már a miniatűrbabák birtoklása is lázadásnak minősül, a város ugyanis bálványimádást kiáltva betiltott minden emberformájú tárgyat. A miniatürista ajándékai újabb és újabb Brandt-titokhoz viszik közelebb, ő pedig képtelen eldönteni, hogy újdonsült ismerőse fenyegetést jelent-e életére, vagy kéretlen próféciákkal szolgál. A miniatűrkészítő, ez a különös, fakószőke mester valójában katalizátorként funkcionál, aki segít Nellának ráeszmélni, hogy zsákutcába jutott, ahonnan a Brandt-ház tapétáiba és kárpitjaiba ivódott titkok miatt aligha találhat kiutat.

bk-nm-1010.jpgPetronella Oortman babaháza (Rijksmuseum, 1686-1710 körül)

Bár Jessie Burtont csupán névrokonság kapcsolja Tim Burtonhöz, kettejük világa nem is áll olyan távol egymástól. Sötét és nyugtalanító, minden sarkába jut egy gyanús árnyék, vagy homályos részlet. A babaház úrnője ideális Burton-mozi alapanyag: Marin fekete csipkéi és szoros főkötői tökéletesen feszülnének Helena Bonham Carter testén, Johny Depp Johannes Brandtként vívódva bizonyíthatná be, hogy nem felejtett el mindent a színészmesterségről, a félresikerült Csodaország Alíza, Mia Wasikowska pedig Jane Eyre és Bovaryné után Nellát már a kisujjából kirázná. Valószínűleg kevés elsőkönyves mondana nemet, ha Tim Burton akarná megfilmesíteni a történetét, még akkor is, ha a rendező az utóbb időben leginkább filmes buktái miatt kerül a figyelem középpontjába. Mostanában épp Ransom Riggs bestsellerének, a Vándorsólyom kisasszony különleges gyerekeinek megfilmesítésén munkálkodik, ám kicsit sem lennék meglepve, ha angol névrokonának telefonja hamarosan megcsörrenne. Pedig ha listába szednénk, hol bicsaklik meg a regény, előkelő helyen szerepelne rajta a túlzott timburtönösség. A babaház utolsó négyzetcentiméterig megkomponált világa, a tökéletesen a helyükre illesztett konyhai eszközök, bútorok, szagok és hangulatok hajlamosak elterelni a figyelmet a felszín alatt munkálkodó, kitörni készülő erőkről.

Jessie Burton prózája burjánzó, mint egy Maria van Oosterwijck csendélet, amiről szemérmesen lehagyták a virágok közül kivillanó koponya csontfehérjét. (Ha ráfestették volna, akkor most a Quay-fivéreket és a Krzysztof Penderecki-féle borzongást lehetne emlegetni a regénnyel kapcsolatban.) Burton nem bánik rosszul a suspense-szel, mégsem a folyamatos hidegrázást érezzük oldalról-oldalra, hanem a katarzis egyre távolodó ígéretét.

„Némelyikünk számára az a pazarlás, ha férjhez megyünk”

A fojtogató atmoszféra ellenére a regény párbeszédei erősek és lényegre törők: Burton hősnői nem finomkodnak, elméjüknél már csak nyelvük élesebb, szavaik mégis idegenül csengenek a 17. századi díszletben. Különösképpen Nelláé, aki a szó leghuszonegyedik századibb értelmében feminista.

Nem képes azonosulni a férfinak dolgoznia kell, a nőnek férjhez mennie típusú szónoklatokkal, nem akar kirakatfeleség lenni, nem tudja elfogadnia, hogy a világot a férfiak irányítják, és az ő helye, ha nem is a konyhában, de minimum a négy fal között lenne, „A hölgyeknek nincsenek elintéznivalóik, Madame. (…) Tudniuk kell, hol a helyük” – emlékezteti Cornelia, őt pedig arculcsapásként éri a kijelentés. 

Kapcsolódó cikk:

A JAK a Librivel lép túl a zsánerkereteken

Még új vezetéknevét sem képes papírra vetni, a Petronella Brandt úgy hat, „mintha csak egy olyan ruhába bújna, amely az övé, mégsem illik rá”. A párnáira, takaróira hímzett „B-k felfalták a lánynevét, a hasuk kövérre dagadt tőle”, beteljesületlen házassága kalickaként domborodik köré. Burton már az első oldalakon párhuzamba állítja Nella feleségként töltött napjait és Beppo kalickába zárt életét, a papagáj szökését pedig a gyerek-feleségből határozott, céltudatos asszonnyá változó Nella pálfordulásának szimbólumává teszi. Sógornője, Marin az önmagát alárendelni nem kívánó, független nő toposzát testesíti meg, aki a házasság intézményét élből elutasítja, ám a szerelemről nem kíván lemondani. Karakterében mégsem a szabadságvágy munkál a legerősebben, hanem a kettősség, a „benne dúló dühös ellentmondás”. Nőiességét főkötő alá simítja, súlyos kelmékbe burkolja, és a bigott kálvinista prédikátor parancsai szerint él, ám amikor senki sem látja, félretolja a szegényes heringvacsorát, és önfeledten hódol a kandírozott dió bűnös élvezetének.

Isten szavával Amszterdamban csak egyvalami egyenértékű: a pénz. „Az amszterdamiak pénzzel és szégyennel táplálkoznak”, ha a pénz karnyújtásnyira van, nincs az az arcpirító szégyen, amit ne lennének képesek elviselni. Sőt, minél több pénzzel jár mások szégyene, annál hangosabban élvezkedhetnek rajta. A Brandt-család pedig látszólag bőven szolgáltat okot a hangoskodásra. Míg Johannes mindent megtapasztal, amivel a legtöbb kortársa leginkább Albert Eckhout festményein találkozhat, Nella és a Brandt-ház többi lakójának élete Vermeer képeire hajaz. Napjaik ugyanabból állnak: a Marin által erőltetett jeges és korgó gyomrú aszkézisből, és a luxuscikké nemesedett idő elherdálásából. „Mi nem tehetünk semmit, Petronella – mi, asszonyok. Semmit.” Nemcsak a nők élete pecsételődik meg már születésükkor, de Otto, a fekete szolga élete is. Őt is saját teste ejti fogságba, csak úgy, mint egy évszázaddal később Angelo Solimant a bécsi udvarban. A Brandt-ház az egyetlen hely, ahol bármelyikünk is szabad lehet, ám a négy fal közé zárt szabadság csak a babaház élettelen, aprócska lakóinak kielégítő, egy húsvér embernek malomkőnyi teher. 

A babaház karaktereinek liberalizmusa, feminizmusa, gender-kérdéshez, szexualitáshoz, faji előítéletekhez való hozzáállása túlságosan is mainak hat, hogy egy 17. századi történetben működni tudjon. Ám ha lefejtjük róla a korabeli mázat, tökéletesen rímel a 21. század problémáira. Jessie Burton talán úgy érezte, mondandója sokkal több olvasóhoz juthat el, ha történelmi regénybe csomagolja. Igaza lett, könyvének jogait eddig harminc ország vásárolták meg. Talán hamarosan eljön az az idő is, amikor Nellának és Marinnak nem lesz szüksége látványos díszletre, hogy megértsük, mit akarnak mondani, és a 2010-es évek Amszterdamjában szónokolva is sikerül felmúlniuk a Harry Potter első heti eladásait.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr197426344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.