Olvass!

KönyvesBlog

Barnás: "Kalandor voltam, akár a hősöm"

2015. május 13. Rostás Eni


barnas-1036.jpgFotó: Valuska Gábor

Bár Barnás Ferenc második könyve, a Bagatell egy utcazenész mindennapjairól szól, nem kell zeneileg képzettnek lennünk ahhoz, hogy követni tudjuk a regény világát. Ha pedig vesszük a fáradságot, és minden új zenemű említésénél elindítjuk a felvételt a Youtube-on vagy a lemezjátszón, akkor a kötet végére azt is sikerül majd eldöntenünk, hogy egy largo vagy egy andante kíséretében vonulnánk-e szívesebben az oltár felé, és Bach vagy Csajkovszkij melódiáira vajúdnánk-e, ha gyümölcsözőnek bizonyul a házasságunk. Barnás húsz éven át minden egyes szezonban beült a Fehér Hajó-ra keresztelt lakóbuszába, nekivágott a német és svájci autópályáknak, és várta, hogy fuvolajátékát csilingelő frankokkal díjazza a nyugati közönség. Hőse a Bagatellben tizenöt éven át rója az utakat varázsfuvolájával, és bár kezdetben alig akadt darab, amit hiba nélkül végig tudott volna játszani, néhány szezonnal később már Az Éj királynőjét fuvolázza ötcsillagos hotelek teraszain. Útjai során hihetetlen kalandok és furcsa figurák egész sorát sodorta elé az élet, játszott autószalonban, zöldséges piacon, pszichiátriai intézetben. Vándorlásáról először 2000-ben olvashattunk, majd a regény amilyen váratlanul felbukkant, olyan váratlanul el is tűnt a könyvesboltok polcairól, és napokig tartó antikváriumvadászattal is alig lehetett a nyomára bukkanni. Az eredménytelen bolyongásnak a Kalligram vetett véget, és tizenöt évvel az első kiadás után újra publikálta a Bagatellt.

„Kevés olyan mondat van az első kiadásban, amihez nem nyúltam hozzá ebben az újban. Szerkesztőmmel, Mészáros Sándorral megbeszéltük, hogy ami volt, az volt, most viszont valami más lesz, és én örültem neki, hogy ő nyitottan állt az egészhez. Ha van a regényben mondjuk tízezer mondat, akkor 9542-höz hozzá lett nyúlva, ám ezen új mondatok színvilága, érzelmi világa ugyanazt próbálja hozni, mint a kilencvenes évek végén” – meséli Barnás, aki a második kiadást gyakorlatilag egy új könyvnek tekinti. Amikor felmerült, hogy a kiadó újra megjelentetné a regényt, úgy érezte, művét eredeti állapotában nem adhatja az olvasói kezébe. Szerzői bolondéria – állítja –, nem az volt a papíron, ami a fejében, elképzeléseit ugyanis a kilencvenes évek végén nyelvileg nem tudta megvalósítani, ezért az új változathoz most alapos szövegrestaurációra volt szükség. Barnás Ferencet figyelemről, szabadságvágyról, és szégyenről kérdeztük.

Milyen életszakaszban volt a könyv első megjelenésének idején?

Szabad ember voltam, nem voltam állásban, öt hónapot külföldön töltöttem utcazenéléssel, akkor már főképp csak Svájcot jártam. Utazás közben nem írtam, bár emlékszem olyan momentumra, hogy Düsseldorf felé haladok a kétszer négysávos autópálya nyílegyenes szakaszán majd ötven kilométeren keresztül szinte lépésben, és előveszek egy lapot, hogy lefirkantsak valamit. Kalandor voltam, akár a hősöm, akinek a mosakodástól a reggelizésen át a borotválkozásig mindent ugyanannak a városkának a kávézójában kellett lebonyolítania, ahol épp volt, a következő napon pedig megint másutt ugyanez volt a koreográfia. Öt hónapon keresztül ezt napi, vagy kétnapi szinten megoldani bizony kihívás. Képzelje el ezt ma, amikor mindenütt kulcsot adnak a kezünkbe, amit különben csak akkor kapunk meg, ha meglobogtatunk valami blokkot, vagy hasonlót. Aki kiáll az utcára, annak nem mondom, hogy picobellónak kell lennie, de azért valahogy ki kell néznie.

Barnás Ferenc: Bagatell 

Pesti Kalligram, 2015, 292 oldal, 2990 HUF

 

A kellemetlen kalandok ellenére a Bagatell mégis a legkevésbé fullasztó kötet a Barnás-életműben.

Nem azt mondom, hogy direktben akartam humorizálni, de próbáltam a helyzetek humoros voltát valahogy nyelvileg megoldani. Első könyvem, Az élősködő nehéz világa után valami könnyűt próbáltam csinálni, azt akartam, hogy a második regényem éppen az ellentéttje legyen az előzőének. Irodalom-esztétika szakos voltam az egyetemen, a társművészetek mindig is érdekeltek, a határterületek meg különösképp. Érdekelt, hogy két vagy több világ hogyan ütközik, és sokat foglalkoztam Joseph Beuys munkásságával, rá teszek is utalást a szövegben. Mesélős esztétikakönyvvé igyekeztem megcsinálni ezt a kötetet, amiben konkrét utalások vannak Kantra, Hegelre, Kierkegaardra, Nietzschére, de nemcsak utalásokat, hanem bizonyos filozófiai téziseket is próbáltam belefűzni a történetbe. Arra viszont figyeltem, hogy semmi elméletet ne adjak.

A regény utcazenész hősét kezdetben a pénzszerzés motiválja. Ön szerint a napi betevőért művelt művészet egyenértékű a művészet öröméért művelttel?

Nem lehet azt mondani, hogy a figurám csak azért fuvolázik, hogy a napi betevője meglegyen, a regényben a különféle rétegek egymásra rakódnak. Először persze ő is a pénzért csinálja a dolgot, és elég komoly summákat keres, ám mindeközben az esztétika, a művészet iránti érdeklődése igen erős, ez az érdeklődés az idők során nem lanyhul. Illetve ez így nem igaz, mert van a könyvnek egy szomorú vonala is: a figurámat ugyanis egy idő után az összes művészeti kérdés hidegen hagyja, és egyetlen dolog érdekli: a pénz. Egy napon ott áll egy zürichi bankban, és hirtelen rádöbben, hogy a poézis, ami őt valamikor mozgatta, már nem érdekli. Az érdekli, hogy megvan-e a három darabbal vagy az ötszáz taktussal a kétszáz vagy négyszáz svájci frankja. A könyv eredeti megjelenése óta eltelt tizenöt év, és némi túlzással állíthatom, hogy ezalatt a tizenöt év alatt összesen nem volt annyi jövedelmem, mint annak idején két-három jobban sikerült évadomban.

Nem nagy narratívákról van egyébként szó a könyvben, nem arról, hogy Lukács (Lukács György – a szerk.) vagy Hegel, vagy a posztmodern hogyan gondolja a művészetet. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a hősöm próbál túlélni, közben a mindennapiságról mint olyanról sokat gondolkodik, illetve a mindennapiság és művészet kapcsolatáról. Ismeretes, hogy Lukács esztétikájában a mindennapiság fontos fogalom. Ez számomra is nagyon fontos mind a mai napig, a Bagatellnél pedig különösen fontos volt. Hét hónapot Budapesten töltöttem, öt hónapot viszont külföldön, és ezalatt folyamatosan kint voltam az utcán. Ezek alatt az öt hónapok alatt rengeteg minden keveredett a fejemben, például az, hogy a művészetet ki kell söpörni a múzeumból, mert a múzeum egy halott dolog. Persze ekkor még sejtésem sem volt arról, hogy az életemből tizenöt évet egy múzeumban fogok majd eltölteni... A regény többek között a fejemben kavargó dolgoknak a leképeződése. A Bagatell cselekményes, kalandregényes formában beszél alapvető művészeti problémákról. Leírtam ezeket a történeteket, hogy megmaradjanak, így legalább nem felejtem el életemnek ezt az időszakát. Ha könyvem az olvasókat még szórakoztatni is tudja, az számomra igazi öröm.

barnas-1043.jpg

Hősében a napi betevő megszerzésének vágya mellett az utazásvágy is erősen munkál. Az ön esetében ez az utazásvágy a kamaszkori szabadsághiányból fakadt?

Azt hiszem, igen. Az osztálytársaim közül egyesek Franciaországba vagy Angliába jártak nyaranta, én pedig még Pestre sem tudtam eljutni, mert a körülményeim nem tették lehetővé. A Bagatell a szabadságkeresésről is szól és a szabadság megéléséről. A művészet ehhez eszköz, ugyanis egyetlen pikula teszi lehetővé mindazt, amiről a könyvben szó esik. Hogy mi a szabadság, azt nem tudom, több száz éve beszélünk róla, a filozófusok is kedvelik ezt a témát, az irodalmi művek a diskurzust olykor érzékiesítik.

Miben különbözik egymástól a zenélés közben megváltozott figyelem és az írás közben megváltozott figyelem?

Meg kellene kérdezni néhány zeneterápiával foglalkozó embert arról, hogyan változtat meg minket a zene, hogyan változtatja meg az agyműködésünket, értelmünk működését. Egy ütem pontos kijátszása, vagy bizonyos zenei elemek akár élesíthetik is az érzékelést, az észlelést, de erről nagyon nehéz beszélni, kitűnő muzsikusoknak sem sikerül, habár vannak ellenpéldák. Zene közben valami besűrűsödik, ezzel egyidejűleg ki is tágul, a figyelem intenzifikálódik. A kérdés az, hogy amikor később leülök az asztalhoz, van-e elég tehetségem, tudásom ahhoz, hogy megfigyeléseimet nyelvileg valahogy realizálni tudjam.

Zenélés és írás közben a néző és a nézett viszonya sem egyforma, mert míg a zenész egyszerre van mindkét pozícióban, az író munka közben külső szemlélővé válik, aki nincs kitéve mások árgus tekintetének.

Ez valószínűleg a zene polifonikus jellegéből következik. Én egyedül játszottam, de trükköztem, mert volt mögöttem playback, és miközben zenéltem, egyszerre négy-öt hangot hallottam, vagy többet. Zene közben több minden történik egyidejűleg egymástól függetlenül és egymáshoz viszonyítottan, ezek különböző minőségek is. Ha ezt sikerül transzponálni a néző-nézett viszonyára, akkor egy összetettebb struktúra jöhet létre; jó esetben sikerülhet egyfajta zenei polifóniát átvinni a valóság bonyolult és polifonikus szerkezetébe.

A kötetben nagyon erősen jelen van a szégyen és a zavar. Prózájának sikerült megragadnia azt a pillanatot, amikor a szégyenérzet elkezd szétterjedni a testünkben, és egyre jobban korlátoz bennünket. Önnek milyen emlékei vannak erről utcazenéléssel eltöltött éveiből?

Nemrégiben olvasta a könyvet egyik legkitűnőbb zongoristánk és őt is az a rész ragadta meg a legjobban, melyben a szégyenről és a zavarról írok. Arról a helyzetről, amikor valaki a saját tehetségtelenségével találkozik, mert tudja, hogy amit csinál, az rossz. Kell némi mazochizmus, hogy ezt kibírja az ember, de ha kibírta, sokat lehet tanulni belőle. Engem arra ösztönzött, hogy elővegyem a hangszert, és rengeteget gyakoroljak, hangképezzek, skálázzak, jobban megismerjem a műveket. A szégyen és a zavar felhajtóerő tud lenni, motor. Amikor hetekig álltam az utcán, nem tehettem meg, hogy zavaromban hazakullogok, annyit tehettem, hogy elmentem gyakorolni mondjuk egy Zürich melletti erdőbe, vagy egy tó mellé, ahová senki sem járt.  

barnas-1054.jpg

A Fehér Hajó megvan még?

Meg hát. Nem tudom elengedni.

A Bagatell főhőse tökélyre fejleszti az „általános nézést”. Ezt hogyan kell elképzelni?

Az általánosságot sok mindennel be lehet helyettesíteni. Azt mondanám, hogy leginkább objektív, mindenre figyelő tekintetről van szó. Vagyis valami képtelenségről. A dolog így provokatív, de egyben a német filozófia hagyományaira is reflektál.

Ott is legyen, és ne is legyen ott?

Nagyon leegyszerűsítve ez a Ding an sich-es filozófia egy „válfaja”. Meg kell nézni, hogy a dolog önmagában milyen, aztán meg kell próbálni olyanná válni. Kant erről azt írta, hogy a „dolog” önmagában véve nem ismerhető meg. Lehet, hogy amennyiben kevesebbet olvasnánk, vagy kevesebb kultúrát fogyasztanánk, akkor többet gondolkodnánk és többet is élnénk. Aki „általánosan néz”, az megfelel egy ideáltipikus német filozófiai elképzelésnek... De ez csak tréfa, van egy kis fricska is benne annak érdekében, hogy az olvasó gondolkodjon el azon, tulajdonképpen milyen, és mi is lehet ez az egész.

Hová jutott ön a 2015-ös Bagatell-restauráció végén?

Ha az ember belelkesedik a saját jónak gondolt és izgalmasnak hitt ötletétől, akkor nem árt nagyobb távolságot tartani a kivitelezett ötletével, vagyis a könyvével szemben. A nagyobb távolság persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindent olyan távolról kell néznünk, hogy a végén már nincs is közünk a dologhoz. A mostani szövegrestauráció saját eszközeim szélesítésére ösztönöz, arra, hogy jobban ismerjem a nyelvet.

Nem öli meg az alkotófolyamatot, ha valamit nagyon megismerünk?

De igen, igaza van. Ha 2000-ben nem ragaszkodom bizonyos ötleteimhez, akkor nyelvi szempontból egy jobb munka került volna ki a kezeim közül, de lehet, hogy sok izgalmas dolog elsikkadt volna. Az ember tartson ki az őrült gondolatai mellett, viszont nem árt, ha ezt felkészültebben, nagyobb rálátással teszi. 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr737439292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.