Olvass!

KönyvesBlog

Szvetlana Alekszijevics: A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka a szovjet nép

2015. október 08. Rostás Eni

swetlana_alexijewitsch_2013.jpgA homo sovieticust, vagyis a szocializmus gyermekét helyezi nagyító alá öt részből álló „vörös enciklopédiája”, Az utópia hangjai zárókötetében 2015 irodalmi Nobel-díjasa, Szvetlana Alekszijevics. Csak úgy, mint a szovjet ciklus korábbi részeiben (A háború nem asszonyi dolog, Az utolsó tanúk, Fiúk cinkkoporsóban, Csernobili ima), az Elhordott múltjainkban is szemtanúk visszaemlékezéseiből, a „belső szocializmus” apró darabkáiból áll össze és hullik darabjaira a Szovjetunió, maga alá temetve híveit és titkos ellenségeit, rehabilitálva a szabadság éveiben oly kívánatos kispolgári létet. Alekszijevics könyve épp olyan, mintha kimennénk egy politikai tüntetésre, és a demonstrálók mellett a hangosan fújoló ellentábor tagjait is faggatni kezdenénk. Tele van dühvel és elégedetlenséggel, gyásszal és könnyekkel, váddal és önváddal, hóhérokkal és áldozatokkal. Megszólal benne a konyhai ellenzék, a vidéki átlagember, a kerületi párttitkár, megidéződik az örök Sztálin, az „orosz Gandhi”, és az örmény-azeri Rómeó és Júlia. Alekszijevics Ukrajnában született fehérorosz apától és ukrán anyától, a családjával Fehéroroszországban telepedett le, végignézte a Szovjetunió felbomlását, külföldre költözött, majd végül hazatért, ám úgy érzi, identitása nem sokat változott a vándorlás éveiben. „Nem mondanám, hogy sokat változtam, inkább csak felnőttem. Együtt nőttem a könyveimmel, az élményeimmel. Kinyílt számomra a világ, amikor nem csak a barikádokat láttam, hanem új nézőpontból, a szovjet érán túl is megismertem a környezetemet.” Szvetlana Alekszijevicset emailben kérdeztük újraalkotott múltról, túléléshez szükséges ideológiákról és a reneszánszát élő Sztálin-kultuszról. (Az interjú a Nobel-bejelentés előtt készült.)

Az Elhordott múltjaink (Vremia sekond hend) című kötetben arról ír, hogy a huszadik században, de főleg a hatvanas évektől az orosz konyha volt a politizálás színhelye. Mi zajlik ma az orosz, fehérorosz konyhákban? Hogyan változott a konyha funkciója a különböző rendszerek idején? Él-e még a konyhai ellenzék?

Az utóbbi években megváltozott nálunk az élet, Oroszország újra belevetette magát a múltba. Az új út, amit Putyin kínál, nem más, mint visszatérés a szovjet mintához, bár talán inkább azt mondanám, hogy a fejlődésnek egy archaikus formáját éljük. A legfélelmetesebb az egészben az, hogy az orosz népet kirabolták és megtévesztették. Az értelmiség már a 90-es években próbálta ezt jelezni, de a tömegek nem hallották meg a figyelmeztetést, csak azt, ahogy Putyin új birodalom építésére hívja őket – hiszen erre vártak. Mindeközben az értelmiség nem a barikádokon állt, hanem a konyhákban beszélgetett. Most is itt folynak ugyanezek a beszélgetések: mit tehetünk és mit remélhetünk? Az örök orosz kérdések.

A könyvben egy helyütt azt írja, a beszélgetésekben „egy darabka irodalmat” szeretne elkapni, vagyis az átmenetet az életből az irodalomba. A kötet végére bekerült Natalja Igrunov-beszélgetésben pedig arról beszél, hogy azért nem vonultatott fel pozitív példákat, mert abból „színtiszta zsurnalizmus” lett volna. Tehát ha a posztszovjet területek lakóink életéről beszélünk, az az irodalom, ami az életben fellelhető, minden esetben fájdalmas?

Azt gondolom, a mai életünk minden szövege tragikus, tragédiákról mesél. Valamiféle katasztrófa felé tartunk, és tehetetlenek vagyunk. Bármennyire is szörnyű ezt mondani, de ez a hatalmas tömeg ma kész arra, hogy vért lásson. Elég megnézni az újságokat vagy az internetet, ahol visszaköszönnek 1937 hívószavai: nemzetárulók, csaló bandák, kémek, pederaszták... Megdöbbentett, amikor Moszkvában jártam, hogy a kocsikon olyan feliratok olvashatóak, hogy „Obama – Köcsög” meg „Hamarosan – Berlinben!”. Képzelje csak el, ahogy a német BMW-n azt olvassa, hogy „Hamarosan – Berlinben!”... A szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka maga a szovjet nép. A vér és a vakhit szolgája. Mi, az értelmiség a kilencvenes években romantikusok voltunk, hittük, hogy a szabadság közel van, és egyszerűen elérhető. Bűnös romantika!

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Fordította: Iván Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2015, 600 oldal, 3990 HUF

 

Hogyan választja ki az egyes kötetek interjúalanyait, és hogyan töri meg az esetleges bizalmatlanságukat? Mit gondol, mit várnak öntől a megszólaltatott emberek? Vigaszt? Együttérzést? Elégtételt?

Ez a mi életünk, ebben élünk. Nem választom a hőseimet, egyszerűen csak kiválnak a tömegből az egyéni hangok. Bárkivel elbeszélgetek, legyen az hóhér vagy áldozat. Sztálin áldozata, Csernobil áldozata vagy Putyin áldozata... Annyi most az orosz katona, aki Csecsenföldön, Donyecknél vagy Szíriában él át szörnyűségeket, sérül meg. Nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy írjak róluk, de ahhoz is, hogy köztük éljek. De hát így éltek a nagyszüleink is, a szüleink is, és így élünk most mi magunk is. Egyszer édesapámtól, aki átélte ’37 szörnyűségeit, megkérdeztem: „Miért hallgatsz?” Most nem kérdeznék tőle ilyet. Mert mi is hallgatunk most, mi is tehetetlenek vagyunk. Erre a kérdésre keresem a választ az Elhordott múltjaink című könyvemben: miért nem vagyunk képesek ezt a végtelen szenvedést szabadságra váltani? És nem találom. De várom.

A meginterjúvolt emberek monológjai közé csak néhány zárójeles megjegyzést ékelt be, amelyekből kiderül például, hogy mikor nem ért egyet a beszélő álláspontjával. Hogyan választotta el egymástól a beszélgetések során a „krónikás” énjét és azt az énjét, ami hasonló emlékeket, élményeket hordoz a szocialista időkből, mint az interjúalanyai? Egyáltalán el kell, el lehet választani a kettőt egymástól?

Ebben a könyvben én vagyok a tanú és a krónikás is. Ezek mind egyszerre voltak bennem és vannak velem.

Azt írja, újra van igény a Sztálin-kultuszra. Ön szerint mi lehet az oka, hogy Sztálin újra népszerű a fiatalok körben, ráadásul éppen most, amikor Oroszországot ismét egy olyan vezető irányítja, aki erős személyi kultuszt épített maga köré? Mi mozgatja a szovjet nosztalgiát?

Úgy gondolom, hogy nincs más tapasztalatunk, tudásunk a történelemből. Minden más kísérlet arra, hogy új életet kezdjünk, kudarcba fulladt, és minden alkalommal újra Sztálint vesszük elő. Van több tucatnyi Sztálin-múzeumunk és több száz könyvünk Sztálinról, ezt ismerjük tehát. Viszont a szabadság ismeretlen fogalom számunkra. Az orosz nép soha sem élt szabadon. Minden az erőszakra épül és azt is tartja karban. Itt van például Putyin: ő is egyfajta Sztálin, csak kicsiben. Bármennyire is nevetséges, mégis úgy tűnik, az egész világ rémülten néz minket. Beszélgetni a harmadik világháborúról mára teljesen normális dolog. A barátaim jelenleg arról olvasnak, hogyan lopakodott be a fasizmus a harmincas években Németországba és hogyan a leninizmus és a bolsevizmus Oroszországba. A kettő igencsak hasonlít egymásra. Jelenleg a nép, amelyik még mindig a mítoszokban él, a demokráciát már nem demokráciának, hanem dermokráciának hívja. (a dermokrácia az orosz ellenzéki újságírásban a népellenes kormány szinonimája, szitokszava – a szerk.) 

2015 májusában Varsóban arról beszélt, hogy amikor Putyin elkezdte azoknak az embereknek a nyelvét beszélni, akik csalódtak a Szovjetunió felbomlása óta eltelt 20 évben, az emberek elkezdték meghallani a hangját, és inkább a múltat választották a jövő helyett. Generációknak kell kihalnia ahhoz, hogy a nép ismét a jövő felé forduljon?

Mi nem dolgozzuk fel a saját múltunkat, hanem vagy félünk tőle, vagy újraalkotjuk. A múlt nem mögöttünk van, hanem előttünk. Ha végignézünk a történelmünkön, azt látjuk, hogy ezt nem is egyszer, de többször is átéltük már. A jelen mindig kiesik a történelemből.

Ön szerint a szovjet generáció kihalásával az emlékezés is véget ér? Minél távolabbra kerülünk a múlttól, annál kevésbé lesz „piacképes” a visszaemlékezés?

Valójában olyan mélyen ülünk a múltban, hogy a következő generáció is ezek közt az emlékek közt nő fel, így a közeljövőben nem fog változni semmi. Bár valami remény mindig van, amiben hinni lehet... Nem hiszem, hogy a 9 éves unokám generációja úgy akar élni, ahogy azt tőlünk látja. Csakhogy ha nem az emberek, akkor ki csinál majd forradalmat, a gépek?!

A 87 éves Vaszilij Petrovics N. arról beszél a könyvben, hogy egyetlen logika vonatkoztatható a kommunistákra, a vallás logikája. A kommunizmus a külsőségeiben is nagyban hasonlít a vallásra, csak nem kereszt van a falon, hanem a diktátor képe, nem misére járnak, hanem pártkongresszusra, és akkor is hinni kell, ha valami a józan észnek ellentmond. A kommunizmus is egy nem létező utópiára hajtott, a szocialista ideál felépítésére, a vallásban pedig ott a mennyország, mint végső jutalom. Elég erős párhuzam, ha belegondolunk, hogy a kommunizmus mennyire nem tűrte meg a vallásgyakorlást. Vaszilij Petrovics N. kijelentésében az is benne van, hogy az embernek mind egyénként, mind a társadalom részeként szüksége van egy ideológiára a működéshez. Tényleg szüksége van? 

Az embereknek szükségük van utópiákra, ami tetszik nekik, olyanra. Kommunizmus, vallások, vagy a technológiába vetett bizalom. Hit nélkül, utópiák nélkül az ember gyenge, a világ pedig érthetetlen és furcsa. Megérteni egy átlagos embernek nagyon nehéz, de tömegben, csordában élni sokkal könnyebb. Én nagyon félek a tömegtől. Vaszilij Petrovics N., a hős, aki eszébe jutott, mostanában nekem is eszembe jut. Látom ezt a gyönyörű, erős öregembert, aki nem csak akkor tetszett nekem, de most is tetszik. Megtévesztik az ideák és megtéveszti az idő. Most ez mindannyiunk számára a legfontosabb kérdés: hogyan lehet időben megszabadulni a babonáktól és a hazugságoktól? Amikor fiatalok azt kérdezik tőlem, hogy mit csináljanak, azt tudom csak mondani nekik: menjenek és vigyázzanak az emberekre.

Varsóban arról is beszélt, hogy Oroszország még csak az elején jár a totalitárius államhoz vezető útnak, míg Fehéroroszország már rég ilyen állammá változott. Lukasenko függ az oroszoktól, már csak az Eurázsiai Gazdasági Unió miatt is, de ön szerint mennyire merne önállósulni akár ő, akár más posztszovjet diktátor, ha Putyin megpróbálna keresztbe tenni neki, ha épp ahhoz fűződne érdeke?

Az orosz árnyék ott lóg az egész posztszovjet térség felett, és soha nem fogja hagyni, hogy Lukasenko Európa felé forduljon, még ha akarná, akkor sem. Azt hiszem, ő erre nem is lenne képes. A minap Putyin aláírt egy rendeletet arról, hogy Fehéroroszországban orosz légibázist hozzanak létre. Putyin valójában Belorussziát Oroszország részeként kezeli, és az oroszok többsége is így gondolkodik. Oroszországnak nem kell harcolnia velünk, elég nekik, hogy tudják, nélkülük nincs elég gázunk és olajunk. Ez hatásosabb megfélemlítő eszköz Putyin „zöld emberkéinél”. (orosz kommandósok, akik például a Krímben felkelőknek álcázták magukat, de máshol is bevetik őket, többnyire rangrejtve – a szerk.).

Natalja Igrunovnak elmondta, hogy a szerelemről, öregségről szóló leendő könyvei már nem tartoznak majd bele a „vörös ciklusba”. Lehet ezekről a dolgokról úgy írni, hogy kimaradjon belőle minden, ami vörös?

Igen, ez a könyv már csak rólunk fog szólni. Arról fogok írni, hogy az emberek hogyan szeretnének boldogan élni, és ez miért lehetetlen. Szeretném, ha az emberek magukról, a saját mindennapi életükről beszélnének. És a „vörös”? Természetesen kitüremkedik majd a réseken, mert megkerülni nem lehet.

(A fordításért hatalmas köszönet Diószegi-Horváth Nórának!)

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr807947270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.