Olvass!

KönyvesBlog

A rossztanulók is érzelmi kapcsolatban állnak az irodalommal

2016. január 04. Kiss Orsi

Nényei Pál és Baranyai (b) András a kötet bemutatóján (Fotó: Kovács Ádám)

„A harcias rossztanuló is nagyon jó és fontos tagja egy irodalomórának” – mondja Nényei Pál, aki maga is gyakorló tanár, tavaly pedig felkérték, hogy vegyen részt egy tankönyv megírásában,ám  hamar kiderült, hogy amit ő írt, az „csak részben, vagy erősen átstilizálva” férne bele a hivatalos tankönyvbe. „Írtam egy kis hitvallást is, szerintem milyen lehetne egy kortárs tankönyv – de hát az én hitvallásom az enyém, nem egy állami tankönyvé –, ezért aztán néhány fejezetet elküldtem a Tilos az Á szerkesztőjének, Péczely Dórának, és körülbelül fél év múlva kész is lett az első kötet” – meséli. Az irodalom visszavág 1. – Léda tojásaitól az Aranyszamárig egy alternatív irodalomtörténeti sorozat első része, melynek íve a görögöktől egészen a római irodalomig húzódik. A Baranyai (b) András által illusztrált kötet határozott mozdulatokkal oszlatja szét azokat a tévhiteket, poros előítéleteket, avítt feltevéseket, melyekkel nemcsak a rossztanulók, de az irodalmat szimplán a tananyaggal azonosító eminensek is gyakran küzdenek.

A kötetbeli rossztanuló szerint az irodalom fos, és egy könyv minél hosszabb, annál vacakabb. Ha gyakorló tanárként találkozik egy valódi „rossztanulóval”, mi a legerősebb érve, amivel meggyőzheti a fentiek ellenkezőjéről?

Nincs mindenható érv. Az sem biztos, hogy találkoztam már igazi „rossztanulóval”. Persze, sok diák mond ilyesmiket. Ezekkel remekül el lehet vitatkozni. Szerintem egy „rossztanuló” bizonyos szempontból érdeklődőbb is, mint egy „jótanuló”. A rossztanulók ugyanis erőteljes érzelmi kapcsolatban állnak az irodalommal – utálják, gyűlölik. És ez végtelenszer több az érdektelenségnél, vagy a tettetett, felszínes érdeklődésnél. A harcias rossztanuló is nagyon jó és fontos tagja egy irodalomórának.

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. - Léda tojásaitól az Aranyszamárig

Tilos az Á Könyvek, 2015, 424 oldal, 3990 HUF

 

Egy biztos, csak olyan műveket szoktam tanítani, amelyeket nagyon fontosnak és aktuálisnak tartok. Persze ilyenből rengeteg van! És ha egy mű fontos és aktuális kérdésekről szól, akkor – feltételezem – mindenki rá tud jönni, hogy ez személyesen neki is fontos. Annyi a feladatom, hogy az órán részt kell vennem abban a folyamatban, ahogy közösen rájövünk, az adott mű miért megkerülhetetlen, életbe vágó probléma itt és most. Elég primitív módszereim vannak erre. Minden órán próbálok beszélgetést kezdeményezni – több-kevesebb sikerrel; és egy beszélgetés közben kiderül, hogy ha egy mű olyan kérdést fogalmaz meg, ami az esetleges „rossztanulókat” is érdekli. Mondok egy példát: épp a Bűn és bűnhődés volt téma, és megkérdeztem a diákokat, szerintük szabad-e embert ölni. A többség azt mondta, hogy nem, de vannak olyan esetek, amikor igen. Erre azt mondtam, eszerint ti azt mondjátok, ölni szabad. Mert az, hogy nem szabad, de némely esetben meg szabad, akkor szabad, és ugyanazt mondjátok, mint Raszkolnyikov. Aki ölt.

Mivel én nem örülnék, ha a tanárom azt vágná az arcomba, hogy szerintem szabad embert ölni, gondolom, a diákok közül sem mindenki felhőtlenül boldog ettől. Az ember azt hiszi, hogy alapvető kérdésekre már készen van a jó válasza, pedig nincs! Ezzel szembesít minket minden jó műalkotás. Azt hittem eddig, hogy szerintem nem szabad ölni, csak néha, és ezzel el is voltam, a kérdést szépen lezártam, aztán jön egy fránya regény, ami a pofámba vágja, hogy újra kell gondolnom mindent. Jó esetben minden gondolkodó diák rájön, hogy az újragondolásban legfőbb segítsége például Dosztojevszkij regénye.

Mikor dőlt el végleg, hogy nem csak tanítja az irodalmat és az irodalomtörténetet, hanem könyvet is ír belőle? És mit szóltak a tanítványai?

A tankönyvírás mellékterméke ez. Szólt Valaczka András, hogy szálljak be a kísérleti tankönyvek írásába, és beszálltam. Biztosan sokaknak rossz véleménye lett rólam ettől. De ez már csak ilyen. Nekem jót tett ez a munka: már az első fejezetek írása közben rájöttem, hogy én ezt – tulajdonképpen – élvezem. De az is hamar kiderült, hogy a tankönyv-műfaj annyira kötött, hogy amit én tudok, az csak részben, vagy erősen átstilizálva fér bele. Írtam egy kis hitvallást is arról, hogy szerintem milyen lehetne egy kortárs tankönyv – de hát az én hitvallásom az enyém, nem egy állami tankönyvé –, ezért aztán néhány fejezetet elküldtem a Tilos az Á szerkesztőjének, Péczely Dórának, és körülbelül fél év múlva kész is lett az első kötet.

Mindig nagyon tiszteltem E. H. Gombrichot, aki az egyik legfelkészültebb művészettörténész-tudós, és mégis mert olyan művészettörténetet írni, amit mindenki megért, vállalva ezzel azt a kockázatot, hogy egyesek „köznapinak és szakszerűtlennek fogják tartani”. Egyébként a könyvem előszavában szó szerint idéztem is őt – de ez már az én kis játékom volt írás közben.

A tanítványaim? Az egyik megkért, hogy dedikáció helyére írjam oda, hogy „Ló”. Gyönyörű, intenzív, emberi pillanat volt ez. Az ilyen pillanatokért érdemes dolgozni.

Harry Potter, Batman és Jack Bauer neve is felbukkan a kötetben - mi a gyerekek első reakciója, amikor például az ókori irodalom magyarázása közben bedobja ezeket a neveket, műveket? Fontos, hogy mindig legyen egy olyan nagyon mai, nagyon kortárs, popkulturális referenciapont, amibe ők is kapaszkodni tudnak?

Ez részemről nem leereszkedés, nem arról van szó, hogy a buta, ostobácska fiatalok marhaságokat néznek, ezért én szánalomból utalok ezekre a marhaságokra, hogy értsék a kis buták. Az a véres helyzet, hogy ezeket én is nézem, rosszabb esetben olvasom. A 24-et végignéztem, és nem azért, mert nem tetszett, ugyanígy vagyok a Harry Potterrel is, kerültem már kapcsolatba Batmannel is... Az irodalmi gondolkodásra az is jellemző, hogy az embernek egy műről eszébe jut egy másik mű. De ha nekem egy diákok által nem ismert műről egy másik, diákok által szintén nem ismert mű jut eszembe, és ezt a nagy „eszembe jutást” meg is osztom velük, halálosan unalmassá válik az óra. Szerencsére eszembe jut olyasmi, amit ők is ismernek. Az lenne a baj, ha két külön univerzumban élnénk, én a Magasművészet Olümposzán, ők pedig a Popkultúra mocsarában. Az az igazság, hogy nem feltétlenül értem a popkultúra szót sem. Ma élek, azzal is foglalkozom, amivel ők, nézem a Trónok harcát, ők is nézik. Természetes, hogy előkerül órán is az a téma, ami órán kívül foglalkoztatja őket – és engem is.

Kapcsolódó cikk:

Az irodalom ugyanúgy élet és halál kérdése, mint a szerelem

A középiskolás évekre visszagondolva, nem az ókori irodalom volt a legszexibb irodalmi témakör - győzzön meg minket: ön szerint mi a legvonzóbb benne?

Erről írtam egy egész könyvet. Ha nem sikerült meggyőznöm senkit, hogy az ókor mennyire csodálatos, akkor már elvesztettem a csatát. Egyébként pont annyira „szexi” az ókor, mint az összes többi kor. Az benne a szexi, hogy akkor is emberek éltek, mint a többi korban. És írtak is. Mint a többiek. És mivel mi azóta is emberek vagyunk, és nekünk csakis önmagunk, az ember érdekes, és őnekik is csak önmaguk volt érdekes, ezért aztán remekül megértjük egymást. Az ókoriak és mi.

A „mire gondolt a költő?” kérdésekkel a jó- és a rossztanulókat is ki lehet kergetni a világból – de mi az, ami egy gyakorló irodalomtanárt az őrületbe tud kergetni?

A nihil. Mint mondtam, mindenkivel lehet dolgozni egy órán, aki valamilyen viszonyban van az óra anyagával; lehet ez utálat, lelkesedés, kritika, elégedetlenség… De az, akinek semmi viszonya sincs semmihez és csak létezik, bevallom, borzasztóan idegesít. Ha valaki megpróbálja tagadni azt, hogy ő is ember. Szerintem ez olyan lustaság, aminek az oka végső soron az lehet, hogy az illető gyáva: nem mer szembesülni magával.

A kötelező olvasmányok témája örökzöld és hálás téma – a mostani kötelezőkből mi az, amit szívfájdalom nélkül kihúzna, és melyik az a kortárs mű, melynek ön szerint helye lenne a kötelezők között?

Gimnáziumi tanár vagyok – nekem semmi bajom a kötelezőkkel. Tudom, hogy ez nem trendi vélemény, de ez van. És az sem trendi, hogy nem nevezek meg egy kortárs művet sem, amit mindenképp bevennék a kötelezők közé. De ez nem azt jelenti, hogy ne hivatkoznék kortársakra órán, és ne lenne szó a kortárs irodalomról! Számomra irodalmat tanítani maga a szabadság. Egyáltalán nem érzem magam a kötelezők és tanmenetek által körülhatárolt börtönben. És ez azért van, mert minden nagy mű – nagy szavak jönnek – a végtelen felé fordítja a figyelmünket. A kötelezők pedig nagy művek. És ha nem annyira nagyok, igazából az sem baj; akkor meg lehet beszélni arról, miért nem olyan nagyok. Mi hiányzik belőlük. És ez talán még tanulságosabb.

A könyv alapján az embernek az a benyomása támad, hogy az órái sem lehetnek hétköznapiak. Milyen példái voltak, ami miatt változtatni akart? Mitől átélhetőbb így az irodalom? Hogyan fogadták a tanártársak, a diákok vagy a szülők ezt a formabontó oktatási formát?

Szerintem teljesen normális, hétköznapi órákat tartok. Ebben a rendszerben nőttem föl. Nincsenek módszereim. Csak a személyiségem olyan, amilyen én vagyok. Ez meg nem az én érdemem. Az óráim módszertanilag unalmasak: Osztály, vigyázz! Köszönj! Jelentés, feleltetés, frontális magyarázat, memoriterek, röpdolgozatok, témazárók, stb. Néha próbálok vitákat gerjeszteni, máshogy feleltetni... Egyszerűen annyi van, hogy mivel minden óra témája nagyon érdekel, én is kíváncsi vagyok minden órán arra, mi fog kisülni a végére. Egyik órám elején sem tudom, mi lesz a vége. Ezért örülök annak, ha az érdeklődés szikráit látom a diákokban. Annak meg tényleg örülök, ha a diákokról kiderül, hogy többet és jobbat gondolnak nálam. Máig tudom, kik azok a diákjaim, akiktől a nagy gondolataim egy részét tanultam. Az ideális órán közösen jutunk el valahova: olyan helyekre, amelyekről én sem tudtam, hogy léteznek.

Persze minden órán ott ülnek az „amőbák” vagy „fekete lyukak” is, és elszomorodom. De elég hamar kiderül, hogy se igazi amőba-, se igazi fekete lyuk-diák nincs. Lehet, hogy én nem használtam ki minden lehetőséget.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr488186684

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.