Olvass!

KönyvesBlog

Németh Gábor: Az ambícióm, hogy velem is megtörténjen a saját szövegem

2016. május 19. Rostás Eni

_ng-7692.jpgFotó: Valuska Gábor 

Amikor Németh Gábor néhány hónappal ezelőtt először említette, hogy elkészült egy kézirattal, azt is mondta, nem biztos, hogy megjelenik, mert a valóság túlságosan közel került hozzá. Az Egy mormota nyara című elbeszélés a Könyvfesztiválra mégis megjelent, ám a döntésnek nem volt semmilyen racionális oka. „Nagyon sokáig nem tudtam befejezni az alapszöveget, többször voltam vele Szigligeten és Füreden, mindig az év legelején, mert akkor mindkettő teljesen halott. Tavaly augusztusban úgy éreztem, hogy kész, ennyit tudok csinálni vele. Megnyugodtam, és azt gondoltam, talán érdemes lesz kiadni.” Nem könnyű olvasmány a Mormota, nem is adja könnyen magát, pedig ha összefoglaljuk az ún. cselekményt, akár egy Európán átívelő roadmovie-nak is gondolhatnánk. A kötet narrátora helyvadász, mozifilmek jeleneteihez keresi a megfelelő forgatási helyszínt. A fiának címzett monológ által felölelt időben épp egy olyan melodrámához, melynek fináléjában a vámpírrá lett Lord Byron ég porrá a tengerparton. A valóság a menekültügy, a szélsőséges iszlamizmus és a cigánykérdés formájában kap szerepet a szövegben, ami követi az ottliki példát: nem mondani akar valamit, hanem lenni akar valami.  Németh az idegenség mellett az elbeszélhetetlenség problematikáját és az irodalom megújulásra képtelen természetét emeli a naplóként és levélregényként is olvasható kötet fő témájául, szövege pedig épp úgy működik, mint ha kinyomtatnánk a gyóntatófülkében elhangzott vallomásokat. Megközelíthetetlen és közben végtelenül személyes. Németh Gáborral a politikai korrektség hátrányairól, a művészet haláláról és a plakátragasztókkal szemben érzett irigységről beszélgettünk.

Fontos, hogy amit írsz, az nehezen megközelíthető legyen?

Nincsenek ilyen elvárásaim, de szeretem azokat a könyveket, amiken nehéz elmenni. Olyan ez, mint amikor van egy kedves tered a városban, ahová mindig visszajársz. Hol itt ülsz le, hol ott. Nagyképű hülyeség, ha az ember elvárja, hogy kétszer olvassák el a könyvét, de azt hiszem, a Mormota számít a visszatérésre, remélem, miután először végigmentél rajta, gyanúsak lesznek a dolgok.

A megközelíthetetlenséget fokozza, hogy szinte egy az egyben átemeltél néhány részletet a korábbi könyveidből, ám ami azokban általános érvényű volt, az itt személyessé válik és fordítva. A Koldustánc című szövegben például Mészöly Miklós az én-elbeszélő, a Mormotában csak „maga az író”, ha korábban az általános alany félt valamitől, most a narrátor.

Akartam kicsit játszani azzal, hogy korábban írt szövegeket ajándékozok a narrátornak, aki azt állítja magáról, hogy bár valamikor írónak készült, már nem ír. Ki akartam lépni az általános, személytelen “igazságkeresésből”, és a korábban már bizonyos olvasatot kapott, de a könyv gondolatkörébe tartozó bekezdéseket most egy konkrét személy elfogult véleményévé tenni. A Mormota annak idején nagyjából úgy indult, mint a Zsidó vagy?, nem volt nehéz azt mondani, hogy bár minden “én” konstrukció, és az egyes szám első személyű narráció mindig maga hozza létre az elbeszélőjét, azért itt mégis én beszélek, egy Németh Gábor nevű magyar állampolgár életéből vannak átemelve elemek. Ez zavarni kezdett, mert nem akartam személyes megfontolások tárgyává tenni az indulataimat, azt akartam, hogy “valaki” nyugodtan engedje meg magának őket. El kellett tolnom magamtól, ezért elkezdtem kitalálni, hogy ki is ez a narrátor.

A nyelvet, a fogalmazást mindig megelőzi az érzékelés nagyon koncentrált állapota, azt érzed, hogy most valami később, az értelmezés munkája révén jelentőssé váló dolog történik. Ebben a könyvben is van néhány ilyen “valóságos” pillanat, amiről azonnal éreztem, hogy megfejtendő vagy fontos, például a könyv kiindulópontja. Ácsorgott pár ember egy amszterdami villamosmegállóban, alig csináltak valamit. Föltehetően senki nem tulajdonított volna jelentőséget ennek a jelenetnek, de én hirtelen úgy éreztem, nagyon sűrű pillanat közepén állok.

A Mormota központi témája az idegenség tapasztalata. Görcsösen beilleszkedni vágyó vagy beilleszkedni képtelen figurák kerülnek a narrátor útjába, „ez van már nagyon régóta, ez a fásult menekülés, csak különböző jogosítványokkal”. Neked mit jelent idegennek lenni?

Annyira belaktam, hogy már-már otthonos. Nem is azonosítom feltétlenül rossz élményként. Alapállapot.  A Zsidó vagy? arról próbált beszélni, hogy ez az érzés hogyan épül fel az emberben. A Mormota ennek a másik oldalát mutatja, a másik számára való idegenséget, annak a tapasztalatát, hogy “az emberek” nem értik vagy félreértik egymást.

Németh Gábor: Egy mormota nyara

Pesti Kalligram, 2016, 203 oldal, 3490 HUF

 

Mi az írás tétje nálad, vagy akár úgy is kérdezhetném, hogy miért írsz?

Szerintem azt tisztességes erre válaszolni, hogy az írás drog. Nagyjából olyan érzés, mint amit Csíkszentmihályi Mihály flownak nevezett, az ember felfekszik a saját létezésére, és szörfözget rajta, mint egy rendesebb hullámon. Jó esetben időnként meg is lepi, amit csinál, valami elkezd működni, ami, nem akarnám misztifikálni, de mégiscsak olyan, mintha tőle független dolog lenne. Az az ambícióm, hogy velem is megtörténjen a saját szövegem. Sokszor viszont irtózatos csömört okoz bemenni egy könyvesboltba, határozottan szokott olyan érzésem támadni, hogy nevetséges tevékenység még húsz deka papírt bejuttatni ide. Egész életemben kerültem, hogy azt mondjam magamról, író vagyok, valahogy rosszul esik ezt mondani. Néha persze megúszhatatlan.

Évek óta tanítasz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen  kortárs irodalomat, filmdramaturgiát. A tanárszereppel könnyebben azonosulsz?

Ez valószínűleg súlyos pszichiátriai probléma, mert a “tanár” szót is kerülni szoktam, ha lehet. Jópofának szánt aláfogalmazásokkal szoktam körülmagyarázni, hogy például “bejárok beszélgetni”. Most is oda kellett írni valamit a nevemhez a könyvborítóra, azt találtam ki, hogy „Ír, olvas, beszél”. Volt egy Magilla Gorilla című rajzfilm, amiben ezt énekelték, úgy folytatódik különben, hogy „kész főnyeremény”, de azt már nem írtam oda. Az idegenség épp ezt jelenti. Hogy amikor lehet, kihúzod a segged bármiféle meghatározottság alól.

Okoz ez bármiféle identitászavart nálad?

Én nem zavarnak érzem. Szerb Antal jut eszembe, aki azt írta, hogy „N. N., aki történetesen mérnök, (…)  idővel már mérnök, akit történetesen N. N.-nek hívnak”. Erről a fajta félelemről beszélek, hogy nehogy már kitöltsek maradék nélkül egy helyet. Ha azt lehet mondani, hogy tökéletesen azonos vagy valamivel, akkor meghaltál. Gyerekkoromban gyakran megkérdezték, hogy mi akarok lenni, és a lehető legkomolyabban válaszoltam, hogy utcaseprő vagy plakátragasztó. Nagyon kicsi voltam, de valahogy levettem, hogy ők nem tartoznak sehová. Van még egy ilyen foglalkozás, de arról már csak felnőtt koromban értesültem. Együtt hordtam újságot egy fiúval, aki évekig a turistajelzéseket festette újra a Pilisben.

_ng-7707.jpg

A könyvben több szempontból is nagyon fontos szerepet kap Camus Közönye. Milyen emlékeid vannak róla abból az időből, amikor először olvastad?

Kamaszkoromban olvastam először, akkoriban elolvastam az összes magyarra fordított egzisztencialista szöveget. Nyílt egy furcsa kiállítás az Írók Boltjában a Gallimard kiadó Folio című sorozatából, és minden pénzemet egy Rimbaud-kötetre, meg a Közönyre költöttem. A gimnáziumi franciaóráról rövid úton eltávolítottak, ezért arra gondoltam, hogy majd úgy fogok megtanulni franciául, hogy lefordítom ezt a két könyvet. A Közönyben a gyilkosság nyűgözött le, az, hogy nincs konvencionális oka. Mindent megértenél, az indulatokat, a szenvedélyt, a bosszút, a féltékenységet, a nyereségvágyat, de hogy valaki azért öljön, mert elviselhetetlenül meleg van, az egy olyan típusú tudás volt a létezésről, ami azóta is lenyűgöz. Iszonyatosan bátor könyv a Közöny, de amit Camus megcsinált szavakkal, azt máshogy képtelenség megcsinálni. Luchino Visconti forgatott belőle a filmet (Lo straniero, 1967), Marcello Mastroianni játssza Mersault-t, de a legnagyobb erőfeszítések ellenére is borzasztó az egész.

„(A)z úgynevezett művészetnek ugyanis, fájdalom, vége, örök álmát alussza, de később kidolgozandó okokból még mindenki lábujjhegyen jár körülötte, mintha volna rá esély, hogy fölébreszthetik/ ami maradt, színtiszta dekoráció / dasein helyett design” - jelenti ki a narrátor, amikor kézhez kapja a vámpíros Byron-film forgatókönyvét. Mekkora adag iróniát kell innen kihallani?

Igazából nem szántam iróniának. Azt a Nagy Művészetet, aminek súlyos metafizikai alapozása volt, és jogosnak nevezhető pátosszal, a nagyszabású tragédia esélyével, az egész létezést megrengetve hivatkozott bizonyos közös megrendülésre, már nem találni. Nagyon gyakran eszembe jut, amit Szentjóby Tamás mondott, amikor hazajött Svájcból. A hazatérés hírére ellátogatott hozzá a televízió egyetlen kulturális magazinja, a Stúdió ’86, és ő egyszerűen kijelentette, hogy a művészet giccs. Ez azért szíven ütötte az interjúkészítőt, és próbált neki segíteni, hogy akkor ezt esetleg így meg úgy érti-e, de ő csak annyit mondott: nem, édesem, úgy értem, hogy az egész. Nekem ez egy abszolút revelatív mondat volt. Azt hívom designnak, amikor a művészet bizonyos, egyébként jól leírható eljárások, a techné révén eléri, hogy megrendülj. Minden szociokulturális közösségnek vannak bizonyos, kvázi feltételes reflexei, amikre elsírja magát, vagy amiktől pátoszt érez. Iszonyatos azzal szembenézni, hogy ezek tulajdonképpen fiziológiai jelenségek, ez egy technika, ha nagyon akarom, bármikor meg tudlak ríkatni. Én még úgy szocializálódtam, hogy a művészet valamikor ennél többet jelentett. A feleségem nemrég Görögországban járt, és elmesélte, hogy meglátogattak egy bizonyos fürdőt, ahol az ókorban színházi előadásokat is tartottak. A megtisztulás minden formája összetartozott, globális katarzis volt. Vessük ezt össze a szombat éjszakai Rudas-partykkal. Nagyon törekszel arra, hogy valami hasonlót érezz, de közben azt is tudod, hogy rég elveszett az esélye.

Azt akarod ezzel mondani, hogy amit ma művészetnek nevezünk, felesleges?

Nem felesleges, csak egyfajta rezignált, melankolikus helyzetben van. Persze amikor huszonkettedszerre is megrendít, hogy „vérezve a vérző latin betűk”, vagy a Szigetek az áramlatban utolsó két bekezdését olvasva bizsergés jár át, az olyan, mintha volna még tétje az egésznek. A következő gondolatom viszont az, hogy Hajnóczynak meg Hemingwaynek nyilván én vagyok a célközönsége, ők a számomra való eljárásokkal dolgoznak.

Ahogy a korábbi szövegeidből, a Mormotából is teljesen hiányzik a politikai korrektség. A túlzott óvatoskodás többet árt, mint használ?

Nem hiszek abban, hogy amit nem mondanak ki, az nem mérgez. Nagyon fontos az a jelenség, ami előhívta a politikai korrektséget, vagyis annak a felismerése, hogy a szavak irtózatos erővel bírnak, hogy közvetlen politikai befolyással vannak, adott esetben gyilkolnak vagy előkészítik a gyilkolást. Az indulatok viszont nem szűnnek meg attól, hogy elkezdik letiltani őket. Ha akadályokat állítasz a talajvíznek, kikerüli őket és csinál egy nagyobb bajt máshol. Ez az egész egy leállíthatatlan folyamat, de szerintem jobban járnánk, ha kicsit nyíltabban zajlana. Van az angol konzervatív filozófusnak, Michael Oakeshott-nak egy tanulmánya a politikai racionalizmusról, ami arról szól, hogy miért veszélyes diszkreditálni az irracionalitást. Azt mondani, hogy bizonyos problémákról csak a racionalitás szintjén lehet beszélni, mert minden, ami irracionális, az sötét és gonosz és veszélyes, egy lehetséges álláspont, de pont olyan, mintha nem vennénk tudomást a súrlódási együtthatóról vagy a nehézkedésről. Amikor azt látjuk, hogy az irracionális sokak számára létező erő, sőt az mozgatja az életüket, akkor nem csinálhatunk úgy, mintha ez máshogy lenne. Ha valakinek fáj Trianon, az egy fájdalom. Lehet mondani, hogy bunkó paraszt, miért nem fogja fel, hogy ennek a játszmának vége, de attól még fájdalom marad.

Az elfojtás mellé jön még a túlzott kompenzáció, amikor csak azért szállsz be a liftbe egy cigány ember mellé, nehogy azt gondolja, miatta választod a lépcsőt.

A csobánkai busz épp úgy működik, mint a kora hatvanas évek iskolabuszai Amerikában: felszállnak a cigányok és beülnek hátra. Én mindig beülök hátra.

Demonstratív jelleggel?

Azért, mert szerintem nem jó, hogy fenntartjuk a status quót. Ilyen értelemben demonstratív: az ún. magyaroknak azért, mert nem oda ülök, ahová ők, a cigányoknak meg azért, mert odaül közéjük egy magyar. Az egész persze tök mesterkélt, de valamiért mégis ezt csinálom.

Nagyon expliciten fogalmazol a politikai kérdésekben, olvasás közben mégsem jutott eszembe áthallásokat keresni. Zavarnának az áthallások?

Nagyon könnyű kvázi publicisztikaként olvasni ezt a szöveget, ami nem biztos, hogy baj, a lényeg, hogy ne ez legyen a hangsúlyos. Nem szeretném, ha bármiféle politikai szándékot olvasnának ki belőle, de az nem volna ellenemre, ha hovatartozásától függetlenül néhány olvasóban megerősítené azt az érzést, hogy talán nem kéne olyan könnyen ítélkezni az emberekről, tartozzanak bárhová.

 Az interjú eredetileg a Könyves Magazin tavaszi számában jelent meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr188729936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.