Olvass!

KönyvesBlog

HOSSZÚ: A memoár eladhatóbb, mint az oknyomozó újságírás

2016. július 09. Rostás Eni

hosszuuuuu_1_2_2_3_2.jpg

Teljes erővel tombol a nyár, és remélem, akkor is tombolni fog, amikor a heti Hosszú kikerül az adminból, különben a lead első félmondatának nem lesz sok értelme. Nyár persze akkor is van, ha épp duzzog a viharfelhők mögött és zoknit kényszerít a lábunkra, épp, mint egy túlságosan fülbemászó, nyálas rádióslágerban. A július tökéletes időpont, hogy az ember bepótoljon mindent, amire év közben nem volt ideje, például ismét kitölteni a Melyik szereplő vagy a Matildából? és a Melyik Dolly Parton-dal vagy te?-típusú kvízeket (egy év alatt az Island In The Streamről a Blue Smoke-ká öregedtem), elolvasni az előző félévben elkönyvjelzőzött longreadeket és kiszenvedni magából mindent azokról a könyvekről, amikről eddig azt hitte, soha az életben nem fog tudni írni. A Hosszúba ezen a héten csak két cikk került, de muszáj megemlítenem egy harmadikat is, a legjobbat, amit idén olvastam, pedig nincs is benne semmi irodalmi, más nézőpontból viszont az egész csupa irodalom. Nem is egy cikk, hanem egyszerre öt: egy Shane Bauer nevű újságíró írta, és arról a négy hónapról szól, amit börtönőrként, vagyis ahogy a rabok hívják az olyat, szabad emberként töltött egy amerikai magánbörtönben.

Az újságíró, aki sosem akart memoárt írni 

„Az észak-koreai élményeim számomra ahhoz voltak foghatóak, mintha egy gulágtáborban jártam volna” – nyilatkozta a Könyvesblognak a koreai-amerikai író, oknyomozó újságíró, Suki Kim, amikor a Nélküled semmik vagyunk – Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén című könyvének kapcsán Budapesten járt. Kim 2011-ben egy sokkal egzotikusabb helyen is megfordult, két szemesztert töltött egy phenjani egyetemen, ahol az ország elitjének gyerekeit tanította angolra, tapasztalatait pedig egy memoárrá lefokozott könyvben írta meg. A memoárosítás kiadói marketingfogás volt, az olyasmi állítólag eladhatóbb, mint az oknyomozó újságírás.

“This is no Eat, Pray, Love,” I argued during a phone call with my editor and agent.

“You only wish,” my agent laughed.

But that was the whole point. I did not wish that my book were Eat, Pray, Love. As the only journalist to live undercover in North Korea, I had risked imprisonment to tell a story of international importance by the only means possible. By casting my book as personal rather than professional—by marketing me as a woman on a journey of self-discovery, rather than a reporter on a groundbreaking assignment—I was effectively being stripped of my expertise on the subject I knew best. It was a subtle shift, but one familiar to professional women from all walks of life. I was being moved from a position of authority—What do you know?—to the realm of emotion: How did you feel?

Miután a könyv megjelent, az újságírók Kim torkának ugrottak, és egyre-másra születtek a cikkek arról, hogy önös, de ami még ennél is rosszabb, anyagi érdekből sodorta veszélybe a diákjai életét, irománya pedig számos morális kérdést felvet.

At my book events, I began to notice that there was always someone in the audience—often white, often male, inevitably hostile—who raised his hand to challenge my work. The gist was always the same: He had been to North Korea himself, or knew someone who had, and it wasn’t as bad or dangerous as I claimed, so why was I lying, and putting people in danger, to sell a book? (…My book had clearly wounded these men in some way. Perhaps it had undercut their male pride, their sense of being an expert on world affairs, even when they weren’t. Perhaps they felt accused of being complicit in North Korea’s horrors, and converted that guilt into denial, a basic survival instinct. Whatever their motives, they felt a need to assert themselves over me. Some even denounced me, a South Korean woman, as someone who had merely returned “home” to North Korea; to them, I hadn’t gone undercover at all. Which is another way of saying that what I had written was personal, and therefore by definition not authoritative.

Kim cikke innen kanyarodik rá az igazi problémákra: arra, hogy mennyire vesznek komolyan az emberek egy ázsiai nőt, aki azt állítja magáról, hogy oknyomozó újságíró, és vajon mi lehet az oka annak, hogy ha valamelyik vezető újság néha felkéri egy recenzióra, a recenzálásra felajánlott könyvet mindig ázsiai író jegyzi. És a mély haragra, amit akkor érzett, amikor szembesült a könyvére érkezett reakciókkal.

A Reluctant Memoirist a New Republicon>>

Színházban Barack Obamával

Egy amerikai történész, Ron Chernow 2004-ben megjelentette az Amerikai Egyesült Államok egyik alapító atyja, Alexander Hamilton életrajzát. A könyv arra inspirálta Lin-Manuel Mirandát, hogy (hiphop) musicalt rendezzen belőle: ez lett a Hamilton. (Ha már hiphop és musical, idekívánkozik Spike Lee 2015-ös Lüszisztráté-értelmezése, a Chi-Raq) A bemutató óta mindenki a darabról beszél, vagy azért, mert látta vagy azért, mert nem látta, de el akarja mondani, mi a baj(a) vele. Csodálatos gigaesszéjében David Samuels (aki az egyik előző Hosszú Ben Rhodes-profilját is jegyzi) elmeséli, milyen (lenne) Barack Obamával látni. Samuels nem pazarolja a karaktereket egy ezredik színházkritikára, helyette párhuzamot von Obama, Hamilton és az egyes szám harmadik személlyé távolított önmaga között, urbánus David Attenborough-ként tanulmányozza a New York-iakat:

All good New Yorkers on line, all familiar, urban faces. Susan! Someone cried out. A mom and her twentysomething daughter, both wearing Howard University sweatshirts, good for them! Upper West Side ladies wearing trading beads around their necks, or flowery scarves. A fiftysomething man, elegantly dressed in a scarf and beret, with a fat paperback copy of The Moor’s Account under his arm. It was perhaps neither here nor there, Samuels thought, that he initially read the title of Laila Lalami’s rejoinder to the sixteenth century’s epics of conquest, told through the voice of a Moroccan slave with a gift for storytelling who accompanies the Spanish explorer Cabeza de Vaca on his ill-fated expedition to the Gulf Coast, as “The Moor’s Accountant,” the title of an unwritten Joseph Heller novel.

és belefojtja a cikkét Obama hiúságainak vásárába az iraki háborútól az amerikai álompitéig.

Obama’s personal vanity consisted of the conviction that he was always the smartest person in any room. Samuels often took a similar view of rooms he spent time in. What interested him about Obama was the particularity of his method, his way of being the smartest person in the room.

Közben pedig felidézi azokat a pillanatokat, amikor még a hiphoppal csinált címlapsztorit (és arról írt, hogy a fekete zene célközönsége a külvárosi fehér tinédzser), és Andre 3000-hez hasonlítja Thomas Jeffersont.  

Itt lehet végigolvasni mindkét felvonást >> 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr708870840

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.