Olvass!

KönyvesBlog

Amerikában minden afrikai fekete

2016. július 17. Rostás Eni

het_konyve1_1_11_1_1.JPG

Amikor Amerikába jöttem, magamra vettem egy új identitás, vagy inkább találtam egyet, amit rám erőltettek. Fekete lettem. Nem gondoltam magamra feketeként. (…) Nagyon boldogan vagyok fekete. Nincs bajom azzal, hogy csokoládészínű a bőröm. (…) Aztán rájöttem, hogy ebben az országban ez jelent valamit, teherrel jár

mondta két évvel ezelőtt egy pódiumbeszélgetésen Chimamanda Ngozi Adichie. Az ország, ahonnan eljött, Nigéria, az ország, amelyben jelent valamit, az Amerikai Egyesült Államok. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg magában Adichie negyedik könyve, az Americanah főhőse, Ifemelu is, aki egyetemi ösztöndíjjal érkezett az ígéret jövőképpel kecsegtető földjére, ahol hamar meg kellett tanulnia, hogy nem hasonlít senkire. Se az amerikaiakra, se a fekete amerikaiakra, de még a fekete amerikai nőkre sem.

Ha valamire rásütik, hogy tanmese, azt az ember már nem akarja elolvasni. A tanmese unalmas, szájbarágós, álszent. Olyasmi, ami két nap alatt több százezer megosztást ér el a közösségi oldalakon, vagy amit a középiskolai osztályfőnök rebeg el útravalóul a végzős osztályának. Az Americanah-ról mégis ez jut eszembe először: tanmese, ami felülír minden negatív sztereotípiát, nem is jön szembe naponta az interneten. Tanmese a 21. századról,  politikai korrektségről, bevándorlásról, idegenségről. Mondhatnánk rá azt is, hogy ismeretterjesztő regény, de azzal csak rontanánk a helyzeten. Nagy és hangzatos szavakat is lehetne, például, hogy korszakos, mégis időtlen, de azokat meg minek. Adichie már első magyarul megjelent regényével, Az aranyló fél napkoronggal (ITT írtunk róla) bebizonyította, hogy kivételes képességű mesemondó, az Americanah-ban pedig bátran ötvözi az interjúiból és TED-előadásaiból megismert, gyakran elképesztően vicces szókimondást a szépírói bravúrral.

Chimamanda Ngozi Adichie. Americanah

Fordította: Kiss Árpád, SawaSawa, 2016, 552 oldal, 4490 HUF

 

Nigériaiból Americanah

  • A regény hősei Ifemelu és Obinze, egy fiatal nigériai pár, akik a középiskolában ismerkedtek meg, szerelmük pedig az egyetemig, majd a lány amerikai ösztöndíjának első hónapjaiig kitartott.

Valójában, ahogy a nagyregénybe illő, ebből következően gyakran a melodrámát sem nélkülöző szerelmeknél lenni szokott, véget sem ért, még azután sem, hogy Ifemelu egy traumatikus eseményt követően nem válaszolt többé a fiú telefonjaira és leveleire. Obinze megszállottan rajongott Amerikáért, és kizárólag amerikai könyveket olvasott (Graham Greent, James Baldwint, Mark Twaint), ám a poszt 9/11 időszakban nem kapta meg a vízumot, ezért nem tudott a lány után utazni.

Amerika helyett végül Angliába ment, vízuma lejárta után is az országban maradt, vagyis illegális bevándorlóvá változott (köznapi nevén: migránssá), de hamar visszatoloncolták a hazájába. A regényidőben Obinze tehetős vállalkozóként él Nigériában, ahol sikerült megcsinálnia a szerencséjét, és ahová tizenöt Amerikában töltött év után Ifemelu visszatérni szándékozik. Americanah lesz, a nyugatot megjárt afrikai. Az olvasó által megismert utolsó amerikai útja egy hajfonószalonba vezet: amíg fonatai elkészülnek, Adiche flashbackekben pörgeti le előttünk hősei életét. A szalon egyfajta safe space Ifemelu számára, egy hely, ahol senki sem hányja a szemére, hogy a meleg miatt panaszkodik (hiszen Afrikából jön), a hajfonólányok történetei pedig ellenpéldaként állnak szemben az általa látszólag megvalósított amerikai álommal.  

A faji kérdés kikerülhetetlen

Miután Ifemelu rájött, hogy Amerikában nem tudja kikerülni a faji kérdést, blogírásba kezdett, és Fajszabadítás, avagy egy nem amerikai fekete különféle megfigyelései a (korábban négernek nevezett) fekete amerikaiakról néven futó blogjával hamarosan a faji megmondóember státuszába emelkedett, akit cégek kérnek fel előadásokra és anonim kommentelők küldenek vissza a dzsungelbe. Ifemelu posztjai nem óvatoskodnak, és nem lett kényelmes könyv az Americanah sem. Kényelmetlen az amerikai feketéknek, kényelmetlen a liberális narratívába belekényelmesedett fehéreknek, aki mindenhol ugyanazt és ugyanolyan falsul hangoztatják, kényelmetlen a nigériaiaknak és kényelmetlen bárki másnak, aki a fekete szó helyére kapásból be tud helyettesíteni valamit.

Kimondja, amit a lány szerint Amerikában, ahol minden fekete nőt a gyönyörű jelzővel illetnek, ahol a szőnyegtisztító megbotránkozik, ha egy fekete nyitja ki előtte a luxusvilla ajtaját és csak akkor nyugszik meg, amikor helyreáll a világ rendje (vagyis kiderül, hogy a fekete csak a bébiszitter), ahol a fekete gyereknek nem jár a napvédőkrém az iskolai kiránduláson, ahol a pénztárosnő a fekete kollégájára inkább sötéthajúként hivatkozik, ahol minden gazdag ember kényszert érez, hogy felemlegesse afrikai jótékonykodását az újonnan megismert fekete beszélgetőpartnere előtt, csak egy különleges fehér barát mondhat ki, mert őt nem senki sem kezeli túlérzékeny bozótharcosként. Ifem ír elnyomás-olimpiáról (ki szenvedett többet, a feketék vagy a zsidók/írek/pirézek), Michelle Obama bőrárnyalatának jelentőségéről, Barack Obama iránt érzett szimpátiáról és arról is, hogy nincs olyan, hogy szegény fehér és szegény fekete, csak szegény fehér és fekete van.

Végül ne vedd fel a <<legyünk igazságosabb>> hangot, és ne mondd azt: <<Végül is a feketék is fajgyűlölők.>> Természetesen mindenkinek vannak előítéletei (én ki nem állhatom a vérrokonaim közül a kapzsi, önző alakokat), de a fajgyűlölet az egy csoport hatalma, és Amerikában a fehér emberé a hatalom. Hogyan? A fehér emberrel nem bánnak úgy, mint a ronggyal a felső osztályú afro-amerikai közösségekben, a fehérektől nm tagadják meg a kölcsönt vagy a házvásárlásra a hitelt, csakis azért, mert fehérek, és a fekete bírok nem szabnak a fehérekre súlyosabb büntetést, mint a feketékre ugyanazért a bűnért, és a fekete rendőr nem állítja meg a fehéreket, mert fehérek, miközben a fehér vagy fekete cégek azért nem utasítanak el valakit, mert a neve úgy hangzik, mintha fehér ember lenne, és a fekete tanár nem mondja a fehér gyereknek, hogy nem elég okos ahhoz, hogy orvos lehessen, és a fekete politikusok nem próbálják elcsalni a fehérek szavazati esélyét a választókerület megváltoztatásával, és a hirdetési ügynökség nem utasítja vissza a fehér modelleket azzal, hogy velük nem tud hirdetni elegáns dolgokat, mert ők nem tagozódnak be a főáramba. (381-382. o.)

Afrika vs. fehér ember

A fehérek Afrikáról alkotott álom- vagy rémálomképét Ifemelu Amerikában élő nigériai barátnője, Ginika fogalmazza meg a legtalálóbban, amikor a név kérdése kerül szóba közöttük (Adichie a fehér szereplőinek a leggazdagabban, legamerikásabban hangzó neveket adja, olyanokat, mint a Kimberley vagy a Kelsey):

Annyit mondhattál volna, hogy Ngozi az a néped neve, Ifemelu pedig a dzsungelbeli neved, és még egy szellemnevet is bedobhattál volna. Minden szart elhisznek Afrikáról. (153. o.)

Ginika az is, aki helyre teszi a feketék helyett traumatizálódó és korteskedő fehéreket:

A fehérektől sok szart kell lenyelned, de én nem hagyom. Mindegy. Otthonról meséltem nekik, hogy hajkurásztak a fiúk, mert félvér vagyok, erre azt mondják, lealázom magam. Most úgy mondom: kétnemzetiségű és meg kell sértődnöm, ha félvérnek mond valaki. Sok emberre találkoztam, akinek fehér anyja van, és tele vannak problémával, eh. Azt sem tudtam, hogy kéne problémáznom, míg nem jöttem Amerikába. (144.o.)

Amerika azt tanítja Ifemelunak, hogy számos olyan dolog miatt problémáznia kell, amit Nigériában észre sem vett, mert új hazájában nem illenek bele a liberális narratívába. Megtanítja neki, hogy kell Öntudatos Feketének lenni, és vérig sértődni egy watermelon joke-on, még akkor is, ha eddig sosem hallott arról, hogy az ilyesmi létezik. 

Karakterábrázolás

Adichie nemcsak Ifemelu blogbejegyzéseivel tanít fajról, bevándorlásról, kulturális különbségekről, hanem olyan hétköznapi, ezért jelentéktelennek elkönyvelt megfigyelések prózába építésével, amelyeket tökéletesen megkomponált vacsorajelenetekben (liberális fekete és fehér hipszterek vs. afrikai, régóta külföldön élő afrikai vs. újonnan érkezett, gazdag fehérek vs. afrikai munkaerő) és a párkapcsolati hétköznapok ábrázolásában járat csúcsra. Az Americanah mellékszereplői mind egy-egy embertípust testesítenek meg a politikailag korrekt fehér baráttól a lelkiismeretes aktivistán át a szalonrasszista fehéremberig, ám Adichie nem sztereotipizál, amikor a Londonban élő nigériairól ír, aki indiai asszonyok által összekézműveskedett tányérokban tálalja az ebédet, pár év után britként emlegeti magát vagy nem akarja, hogy a fiából rapper legyen (hiszen nem azért költöztek külföldre), az amerikai feketéről, aki leszólja az afrikai feketét, amiért az nem megy el tüntetni, a fehér szeretőről, akinek a szerepjátékról Foxy Brown jut eszébe vagy a fonatokra vágyó fehér nőről, aki szerint A nagy folyó kanyarulatában a legőszintébb könyv Afrikáról, hanem terepmunkát végez. Megfigyel, rögzít, a többit az olvasóra bízza.

Amerikából jöttem vs. Afrikából jöttem

  • Ha a diverzitásról beszél, sosem áll meg a fehér vs. fekete kérdésnél.

Ahogy azt Ifem blogjának címe is sugallja, a regényben az afrikai-amerikaiak (Amerikában született, rabszolga ősökkel rendelkezik, az egyetemen a Feketék Diákszövetségét választja) és az amerikai-afrikaiak (Afrikában született, Amerikába valamilyen céllal érkezik, az egyetemen az Afrikai Diákszövetséget választja) élete közötti különbségeket vázolja fel, anélkül, hogy egy percre is megfeledkezne a fehér vs. fekete kérdésről. Adichie regénye 2013-ban jelent meg: kérdés, mit írna a blogjába Ifemelu, ha nem Emmett Till lenne az egyetlen fekete a könyvben, akit fehérek öltek meg, vagy látta volna Kenny Coble Twitter-bejegyzését:

citizen.jpg

és a minden fekete nő gyönyörű előítéletből következne-e, hogy csak azért tartja mindenki ikonikusnak a Baton Rouge-fotót, mert egy fiatal és modellalkatú és divatosan öltözött nő néz rajta farkasszemet a rendőrökkel. (vö. az Americanah azon jelenetével, amelyben Ifemelu végiglapoztat egy rakás női magazint a fehér barátjával, aki csak elvétve talál bennük fekete nőket, nekik szóló szépségtippeket pedig egyáltalán nem.)

Bevándorlás

Ifemelu beilleszkedése egyszerre irtó szórakoztató és irtó fájdalmas, mint minden költözés: a lány kezdetben azt sem tudja, min nevessen, és fogalma sincs, honnan tudják a többiek, hogy min kell vagy min illik. „Meggyőződésem, hogy minden migráció születés és minden születés migráció” – írja esszéjében az algériai szerző, Amara Lakhous. Adichie hősei bevándorlók (vagy próbálnak azzá válni), ám ismét megbicsaklik a liberális narratíva, a költözés mozgatórugója ugyanis a stabilitás, az álmok és az esély (egy alternatív univerzumban: a szebb jövő). A költözés során viszont ők is elveszítenek valamit a régi személyiségükből, és a tapasztalataikból új személyiséget teremtenek. Obinze így gondolkodik a bevándorlásról egy londoni vacsorapartin:

Alexa, a többi vendég, valószínűleg Georgina is megértette a háború elől menekülőket, a menekülést a nyomorúságtól, amely megtöri a lelket, de nem érthetik meg a menekülést a kilátástalanség lélekölő nyomása elől. Nem fogják megérteni, hogy a hozzá hasonló sorsú emberek, akik úgy nőttek fel, hogy jól ellátták őket étellel-itallal, de elmerültek az elégedetlenségben, születésüktől fogva valami másra vágynak, örökké abban ameggyőződésben, hogy az igai élet valahol máshol van, s akik ezért rákényszerülnek a veszélyes életre, törvény tiltotta eszközökre, hogy meneküljenek, nem az éhínség, a nemi erőszak elől, nem felgyújtott falvakból, hanem csupán azért, mert vágyják a lehetőségeket és a biztonságot. (323-324.o.)

A fekete 50 árnyalata

  • Az Americanah-ban nincs két egyforma fekete, sőt feketék sincsenek.

Karamellek vannak és áfonyaszínben játszó bőrfelületek, kifigurázva a „fehér embernek minden fekete egyforma” kitételt. Adichie egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy faj helyett el kellene kezdenünk bőrszínről beszélni, hiszen mindenki tudja, hogy valójában erről van szó. Az etnikusan diverz Afrikát hozza fel példaként, regényében viszont egyetlen helyen számít, hogy Ifem melyik országból is érkezett valójában. A pánafrikai hajfonószalonban. Amerikában csak az számít, hogy milyen színű. Adichie három kontinensen vizsgálja a faji kérdéseket (vagyis a bőrszínt), három nagyon eltérő történelmű és osztályrendszerű országban, Nigériában, az Egyesült Államokban és Angliában, a vizsgált országokat pedig egyetlen dolog kapcsolja össze, a nyelv. Hiába próbálja erősen artikulálva megértetni magát a fehér ember, Ifemelu az igbo mellett otthon is angolul beszélt, ám az Amerika által ráerőltetett új identitása mellé új kiejtés is dukál, különösen a telefonban, akcentus nélkül, beletagozódva a főáramba.

A természetes haj mint politikai üzenet

  • Nemcsak a nyelv hordoz identitásteremtő szerepet a könyvben, hanem a haj is.

Ha hajfonatokat hordasz, nem tartanak szakmabelinek

– hangzik a regénybeli Uju néni intelme és hangzott Adichie testvéréé, a szakmabeli pedig kizárólag fehéret jelenthet. Ifemelu Nigériában mindig fonatokat hordott, ám Amerikában ő is a hajkiegyenesítéssel próbál beilleszkedni. Adichie egy másik pódiumbeszélgetésen arról beszélt, hogy biztos benne, hogy Obamát nem választották volna meg, ha a felesége nem vasalt hajat, hanem mondjuk rasztatincseket hord a fején: Obama akkor maximum gyanúsított lenne, nem elnök, hiszen aki elvesz egy ilyen nőt, azzal valami biztos, hogy nincs rendben. Adichie szerint a fekete nők haja minden esetben politikai kérdés, ám ő Amerika előtt sosem gondolkodott azon, hogy a hajnak köze lehet a fajhoz/bőrszínhez. A természetes fekete haj olyan eposzi jelzőket von maga után, mint a dühös fekete, a vegetáriánus fekete, vagy a fekete művész, épp, ahogy az egyenes vagy fehér hullámokban, és nem fekete csigákban göndörödő haj a professzionalitást. Ifemelu a hajegyenesítés után úgy érezte, elveszített valamit a valódi énjéből, és csak azután talált magára újra, hogy hagyta nőni afróját és nem rejtegette többé nigériai akcentusát.  (a fekete amerikaiak hajáról bővebben: Ayana D. Byrd, Lori L. Tharps: Hair Story – Untangling The Roots of Black Hair in America)
 

Könyv mindenkinek

Az Americanah az a könyv, amit oda akarok adni a fehér hippilánynak, aki odajön egy koncerten, hogy elmondja, milyen gyönyörű vagyok

írta kritikájában Tomi Obaro.

Az Americanah az a könyv, amit minden embernek meg kellene kapnia, aki szerint a rasszizmus valami durva és látványos dolog, például, ha odaállunk az iskola elé, és majmot kiáltunk a fekete gyerekek láttán, nem pedig az, amikor rosszabbul fogy a fekete címlapsztárral megjelenő magazin, nem talál magának testszínű alsóneműt egy fekete nő, a Nina Simone-ról szóló életrajzi film főszereplőjét pedig inkább sötétebbre sminkelik, ahelyett, hogy eleve sötétebb bőrű színésznőt választatnának a szerepre. Az Americanah mégiscsak korszakos regény. Ideje lenne az időtlenségével is kezdeni valamit. Legalább beszélni róla.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1008896066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.