Olvass!

KönyvesBlog

[A gyilkos ház] Moskát Anita: A szíve felett

2016. július 19. .konyvesblog.

650x200_gyilkoshaz.jpgA Margó éjszakai vándorprogramja idén A gyilkos ház címet kapta, a sötétségbe burkolózott PIM-ben pedig Bajtai András, Dragomán György, Moskát Anita, Nemes Z. Márió és Sepsi László tárta fel a ház hátborzongató titkait és rémisztgette a résztvevőket. Ha lemaradtál a sétáról, nálunk mind az öt szöveget elolvashatod! Moskát Anita novellájában egy halott anya emléke és testrészei kísértik a lányait. (A sorozat korábbi darabjai: Nemes Z. Márió: A házibarát)

A húgom körmöket talált a müzliben. Megbújtak a tejben ázó csokis pelyhek között, és már csak akkor vette észre őket, amikor az egyikre ráharapott. A tenyerébe köpve nem sokban különbözött egy szelet mandulától.

– Tedd félre – mordultam rá, és többet erről nem beszéltünk.

Szótlan volt mostanában, de tudta a dolgát. Bevizezte a nagy törülközőt, kiterítette száradni a terasz korlátjára. Nyitott ablaknál bekapcsolta a rádiót a hírekkel. Csonkig égetett egy szál cigit, majd a csikket a virágláda mellé tette, ahol anya szokta felejteni.

Anya már egy hete nem fürdött, nem hallgatott rádiót, nem dohányzott reggelente. Az egyik pillanatban még a létra tetején mosta az ablakot, a másikban megbillent. Próbált a függönybe csimpaszkodni, de az kicsúszott markából, és csak zuhant, akár egy nehéz váza, miközben tisztítószerszagú papírtörlők hullottak rá a magasból.

Azt hittük, ha ágyba tesszük, reggelre jobban lesz. De reggelre teljesen kihűlt.

Három napba tellett, mire megástuk a gödröt. A hátsó terasz alá temettük, bemásztunk a cölöpök alá, ott talán nem szúr szemet a friss földkupac. A húgom is kivette a részét a munkából: a nyél véresre törte a tenyerét, de kitartott, lihegve dobálta a rögöket a háta mögé. 

13413748_1283516615010264_2372083439231977802_n.jpgFotó: Valuska Gábor

Amint végeztünk, levágta az ásót, szó nélkül bement a házba, és csatakosan, talajtól fekete körömmel megágyazott magának a nappali padlóján. Álláig húzta a takarót, fülét a parkettre hajtotta. Hiába próbáltam beszélni vele, a haját simogatva vigasztalni, rám förmedt, hogy hagyjam egyedül. Itt akar aludni – így lehet a legközelebb anyához.

Szétfolytak volna a napok, ha nincs annyi munka a házban. Először eldugult a zuhanyzó: egy kampós végű dróttal kotortam ki, csak téptem és téptem a csatornaszagú hajat, mintha végtelen hosszú szálak tekeregnének a lefolyóban. Mintha ott sarjadtak volna ki a csőben, akár a gyom. A húgom szemeteszsákba tömte a csomókat, azt mondta, egészen selymes tapintásúak, szinte cirógatják a kezét, de amikor én fogtam meg egyet, durvának tűnt, mint a medveszőr. Két zacskót is megtöltöttük, a víz mégis visszafolyt. Este lavórban mosakodtunk.

A vezetékes telefon folyton csengett, egy férfi anyát kereste a munkahelyéről. Egyszer se szóltam bele, csak szuszogtam a kagylóba. Pár nap után kihúztam a kábelt, és akkor vettem észre, hogy valami csillog az aljzat mélyén. Sűrű, bíborszín cseppek buggyantak ki belőle, akár a forró pecsétviasz, bepettyezték a szőnyeget. A falra tapasztottam a tenyerem, mintha egy szúrt sebet próbálnék befogni, de a vér az ujjaim közül is kicsurrant.

– Segíts! – kiáltottam a húgomnak, aki csak toporgott. – Igyekezz már!

Egy régi lepedőért szaladt; nekiálltunk felcsíkozni, hogy betömjük vele a lyukat. Pár órán belül azon is átütött a vér.

Minden este elmagyaráztam neki, milyen veszélyben vagyunk. Ha csak egyszer elszóljuk magunkat, ha csak egyszer elsírja magát az iskolában, kiküldik a gyámhatóságot. Ha otthon zokogott, megragadtam a vállát, úgy megráztam, hogy feje előre-hátra bicsaklott, és azt kiáltottam, ugye nem akarja, hogy elválasszanak minket? Ugye nem akar intézetbe kerülni? Itt vagyunk egymásnak, és anya is itt maradt velünk, nem jöttek el a felnőttek, hogy egy óriás fém tepsibe csúsztatva elvigyék tőlünk. Együtt vagyunk, együtt, együtt.

Eleinte úgy tűnt, megértette. Minden nap elmondta az iskolában, hogy anya csinálta a tízóraiját, segített a leckében. De egy ideje nem volt hajlandó iskolába menni. Csak összegömbölyödött a padlón, a falon játszó árnyékokat bámulta. Néhány napig legalább enni felkelt, unottan majszolta a pirítóst, most viszont hiába hívtam vacsorázni, meg se moccant. Rászóltam, hogy elég a játékból, ne kéresse magát, mire ő térdét hasáig húzva, hüvelykujját szopva elfordult.

Lefeküdtem mellé a padlóra. Én is a parkettre hajtottam a fejem.

– Figyelj, legalább enned muszáj lesz, különben…

– Psszt! – Lefelé mutatott. – Hallod?

Hallottam. Valami lüktetett a mélyben. Összekeverhettem volna a mosógép zúgásával, pedig nem az volt.

Dü-dübb.

Kissé szabálytalan, de erőteljes dobolás. Ott zakatolt a deszkák alatt, a hátsó terasz alatt, épp csak annyi föld alatt, hogy a szomszéd kutyák ne kaparják ki.

Dü-dübb.

Végigrezonált a házon, amely mintha vele együtt kezdett volna dobogni, mintha az aortán pumpálná végig a vért, mintha erek futnának fel a téglák közé, kapillárisok ágaznának szerte.

Dü-dübb.

Húsmeleg volt a padló alattunk.

– Gondolod, hogy életben van? – kérdezte.

– Ez csak zaj.

Dü-dübb.

– Egész nap hallom. Nem lehet, hogy meggyógyult?

– Hogy micsoda?

– Csak nézzük meg. Hátha jobban lett…

– Na ne, ezt most fejezd be! Elég!

Felpattantam, és fel akartam húzni őt is, de megmakacsolta magát. A hóna alá nyúltam, a szobánk felé cibáltam, mire beleharapott a csuklómba, és azt kiabálta, hogy anyával akar maradni, őt ezerszer jobban szereti nálam, és bár estem volna le a létráról helyette. Visszalöktem a földre. Látni sem akartam.

Egész éjjel alig aludtam. A ház mintha lélegzett volna körülöttem: a függönyök tágultak és összeestek, ahogy egy tüdő fújtat. Ha megkapartam a vakolatot, vörös karmolás maradt a fehér mészen. És hallottam a padlást, akár egy titáni gyomor korgását, amely éhes, és még sosem lakott jól, amelynek a limlom a fél fogára sem elég. Úgy bűzlött a szoba, mint a buggyant tej. Nem bírtam elviselni a szagot, az éjszaka közepén felkeltem, ecettel sikálni kezdtem a padlót. Kelések fakadtak fel rajta. Genny csordult a deszkák közül. Eldobtam a rongyot, és az ágyamba menekültem, nehogy meztelen talpam a parketthez érjen.

El kellett tűnnünk a házból. Nincs választásunk, holnap el kell tűnnünk, és ha a húgom véresre harap, akkor is elvonszolom.

Másnap reggel kopogtatásra riadtam. Először az jutott eszembe: vége, lebuktunk. Eljöttek a gyámhatóságtól, és intézetbe zárnak. Zakatoló szívvel léptem az ajtóhoz, de a kukucskálón kilesve csak azt a férfit láttam, akivel egyszer anya munkahelyén találkoztam. Nem engedtem be. Átosontam az előszobán, a húgomat kerestem.

– Láttam, hogy bent vagy – mondta a férfi, és bezörgetett. – Beengedsz?

A nappaliban vágóhídi bűz csapott meg. A húgom lehunyt szemmel feküdt; bőre aludttej-sápadtan fehérlett. Soványnak tűnt, mintha éjszaka a súlya felét elvesztette volna. Közelebb lépve vettem észre, hogy nem vékonyabb lett: inkább belesüppedt a padlóba, akár egy ingoványba. Lerántottam róla a takarót. Testét keresztül-kasul erek fonták be, mintha kifordították volna a bőrét, ahogy egy pulóvert fordítanak ki; a szövedék a ház mélyéből sarjadt, húzta le magával, hogy bekebelezze. A válla egybefolyt a padlóval. Nem tudtam eldönteni, hol végződik ő, és hol kezdődik a rózsaszín, izomrostokkal átszőtt parketta.

– Anyukátokat keresem, csak beszélni szeretnék vele.

A húgom keze után kaptam; mintha lágy húst fognék, akár egy csiga testét. Nyálkásan csusszant ki a markomból. Sikoltottam, le akartam tépni az ereket, de összeforrtak a bőrével.

– Mi történik odabenn? – kiáltotta a férfi. – Nyissátok ki!

Csak be kellett volna engednem, hogy segítsen. Csak még egyszer sikoltanom kellett volna, és betör magától, még ha a zár ketté is reccsen, akár nyílt töréskor a csont.

A húgom kinyitotta a szemét. Nem láttam benne rémületet. Várakozón és némi nehezteléssel pillantott rám, mintha azt mondaná: és te miért nem vagy még itt? Mint aki csak hátradőlt egy pikniken, és belesüppedt a lóhereillatú pázsitba. Mint a billenő létra előtti időben, amikor anya mellé vackolódtunk az almafa alá, és követeltük, hogy még egyet meséljen. Amikor még elhittük, hogy a világ végezetéig minden reggel kiteregeti a törölközőjét a korlátra, és ott felejti a csikket a virágláda mellett.

Lefeküdtem a húgom mellé a parkettre. Azt képzeltem, az almafa gallyai borulnak felénk.

Dü-dübb.

A férfi a kilincset rángatta, rezgett az ajtó.

Dü-dübb.

Talán mégse kellene elmennünk innen. Talán ez az utolsó hely, ahol biztonságban vagyunk, ahol örökké együtt maradhatunk.

Ujjaimat a húgom ujjaiba fűztem.

Dü-dübb.

Dü-dübb.

Dü-dübb.

 

Szerző: Moskát Anita

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr428886962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.