Olvass!

KönyvesBlog

Az eltűnt gyerekek és az önjelölt próféták városában a nyomok a múltba vezetnek

2016. október 14. Kiss Orsi

Prózájában immáron harmadszor tér vissza gyermekkora szülőhelyére Joanna Bator, aki Szinte éjsötét című regényéért 2013-ban megkapta a lengyel irodalmi élet legrangosabb díját, a Nikét. A trilógia előző két kötetéről ezt írtuk: „Joanna Bator tehát játszik az olvasóival, és érezhető élvezettel pakolgatja téren és időn át a karaktereit: míg a Homokhegy nagyjából Walbrzych-ra, a világháborús eseményekre, és a szocializmus kilátástalan évtizedeire koncentrált, addig a Homokfelhőben az Egyesült Államoktól kezdve Szenegálig követi nyomon a szereplők útját, időben pedig a napóleoni háborúk, a lengyelországi zsidóüldözések és a harlemi és Bed-Stuy-beli zavargások is megvillannak.” A harmadik kötetben egy rejtélyes bűneset miatt tér vissza Bator hőse a szülővárosába: Alicja Tabor tényfeltáró riportot akar írni, miután a közelmúltban több gyereknek nyoma veszett. A nyomozással egy időben a nő saját traumatikus és évtizedekig elfojtott családi múltjával kénytelen szembenézni, mindennapjait pedig mitikus macskafalók, extravagáns futóbolondok és a tömegeket delejező hitszónokok nehezítik meg. A hét könyve a Szinte éjsötét.

Joanna Bator a Margón. Szinte éjsötét című regényéről Joanna Bator a Margó Irodalmi Fesztiválon és Könyvvásáron (október 14. 18.30-tól) is mesélni fog, beszélgetőpartnere Kiss Noémi lesz. Felolvas: Péter Kata színművész. Facebook-esemény >>

Ha létezik olyan irodalmi kategória, hogy mágikus realista krimi, akkor a Szinte éjsötét bizonyosan az. Először is minden adott ahhoz, amit egy jó bűnügyi történettől elvárhatunk: a kiindulópontja eleve egy rejtélyes bűneset, az érintettjei ráadásul gyerekek, amitől az olvasó szenzorai még kiélezettebbek lesznek, és van egy hős, aki a fejébe veszi, hogy utánajár a dolognak. Alicja Tabor nem nyomozó, hanem egy menő varsói újság riportere, aki azért tér haza Walbrzych-ba, hogy cikket írjon a bűncselekmény-sorozatról. Dönthetne úgy is, hogy beköltözik egy steril szállodai szobába, helyette ő a lepusztult családi házat választja, melyet az Albert nevű idős szomszéd gondoskodása ment meg a végső enyészettől. Persze a nyomozás során láthatatlan gáncsoskodók és váratlan segítők is felbukkannak, vakvágányok, vörös heringek és sok-sok rejtély nehezíti Alicja dolgát. Ám egy krimit önmagában a bűneset már nem visz el a hátán: Varga Bálint fogalmazott úgy egy korábbi interjúnkban, hogy „a bűn dögunalmas”, és „a bűnhöz kapcsolódó sallangok” (miért követték el, és hogyan fogjuk megtalálni azt, aki elkövette) sokkal érdekesebbek.

Joanna Bator: Szinte éjsötét

Fordította: Hermann Péter, Magvető Könyvkiadó, 2016, 410 oldal, 3990 HUF

 

Joanna Bator történetében ugyanakkor eljutunk oda, hogy nem is a bűn, nem is az abból eredő körülmények, hanem a nyomozó (itt: újságíró) és a nyomozás helyszíne lesz igazán érdekfeszítő. Alicja múltja ugyanis legalább annyira szövevényes, legalább annyi nyomasztó emlékkel terhes, mint a városkáé, mely fölött Książ vára áll őrt. Utóbbi falai között élt a második világháborúig Daisy hercegnő, akinek legendás gyöngysora után kutatva Alicja apja annak idején több időt töltött a föld alatti kazamatákban, mint a két lánya társaságában. A nővére, Ewa volt az, aki a kislány szemét a világra nyitotta, aki óvta a külvilág rémségeitől, és aki egyszerre volt testvére, anyja, barátja, idolja a félárva gyereknek. Az ő halála sarokpont volt a gyerek Alicja életében, és jelentősége a nyomozás alatt – és sok-sok évvel a történtek után – még nyilvánvalóbb a felnőtt Alicja számára.

A gyermeki kiszolgáltatottság és a felnőttek nemtörődömsége kulcseleme a regénynek. Saját traumáik feldolgozatlansága szinte kivétel nélkül a gyerekeken csapódik le: ez alól a régi korok generációi számára legfeljebb a világháború brutalitása adhatott úgy-ahogy felmentést, a jelenben ugyanakkor már erre sem lehet hivatkozni. A fizikai és a lelki erőszak hátborzongató és horrorisztikus. Az iszákos és perverz söpredéket – melynek tagjait a legnagyobb jóindulattal sem lehet anyának vagy apának nevezni – ugyanakkor Bator képes volt olyan figurákkal ellensúlyozni, akiknek szülői szeretetét még akkor sem vonhatja kétségbe senki, ha semmiféle rokoni kapcsolat nem fűzi őket az általuk nevelt gyerekekhez. Így a második világháború végnapjait követően a családja által hátrahagyott és megnyomorított kisfiút habozás nélkül fogadja örökbe és neveli sajátjaként egy lengyel család, egy magányos nagymama képes az általa nevelt gyerek érdekeit a saját érzéseit elé helyezni, egy kétségbeesett lány pedig akár a saját anyjával is szembeszáll, csak hogy védje testvérét. Az anyai szeretet szinte hegyeket képes megmozgatni – az már más lapra tartozik, hogy ez az erő nem minden esetben feltétlenül építő jellegű, hanem gyilkos, ignoráns és önző is lehet.

A trilógia két korábbi regényével ellentétben Bator a városnak most egy teljesen más oldalát mutatta meg: ez a Walbrzych a kertvárosok, lepusztult villák, elfeledett gyilkosságok helyszínéül szolgáló rétek, föld alatti járatok városa. Visszatérő elem ugyanakkor a ház, melyből a németek használati tárgyaikat hátrahagyva menekültek el a második világháború végén, és amelybe azután lengyel családok költöztek be. Korábbi interjúnkban Joanna Bator így mesélt erről a generációs élményről:

„Hat évig laktunk egy olyan egykori német házban, melyet a nagyszüleim foglaltak el. Az ágy, a szekrény, minden német tárgy volt. Az evőeszközök. Ezeket a tárgyakat átvették a lengyel lakók, és használták. Persze voltak furcsa tárgyak, melyekkel nem tudtunk mit kezdeni. Az egyik egy üres fotóalbum volt, bőrborítóban, ezüstcsatokkal. Elképzelhető, hogy az a német nő, akinek a tulajdona volt, kiszedte a fényképeket. A másik egy puncsos tál volt – de Lengyelországban, a kommunista rendszerben senki sem ivott puncsot. (Nevet) Ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban kezdtem mindenféle történeteket kitalálni.”

A házak és a lakók magán narratíváját a történelem vágta ketté: a beköltözők a tárgyaikon kívül semmit sem tudtak az előttük ott élőkről (igaz, a regényben egy kis csavarral erre is akad ellenpélda), nem csoda, hogy bizonyos tárgyak nagyon nagy jelentőségre tesznek szert a történetben. Ugyancsak történetszervező elem lett Daisy hercegnő rejtélyes gyöngysora, melyről sokáig nem tudni, valóban létezett-e vagy csak a walbrzych-i legendárium része. Nagyjából azonban mindegy is. Bator könyve alapvetően arra int, hogy bizonyos traumák – még ha nem is vagyunk tisztában ezek jelentőségével, mibenlétével vagy akár csak meglétével – generációkra meghatározhatják egy-egy család életét. A determináció ugyanakkor nem törvényszerű, és ha vagyunk olyan szerencsések, hogy életünk bizonyos szakaszaiban legyen kire támaszkodnunk (ez lehet egy erdőben kóválygó, piros cipős anyóka, egy transzszexuális könyvtárosnő, egy soknevű szomszéd bácsi vagy egy lyukas koponyájú kisállatkereskedő), akkor ki tudunk lépni ebből a nyomvájatból.

„- Mi a jelentősége annak, honnan származunk, kinek a petesejtje és spermája volt a kezdet? Az számít, amit most csinálunk.
- Szeretem megismerni a dolgok és az emberek történeteit. Minél régebbre nyúlnak vissza, annál jobb.
- És ha valaki nem akarja elmondani neked a történetét?
- A végén mindenki el akarja mondani. Kivárom a megfelelő pillanatot és a megfelelő kérdést.”

Bator regénye tényleg erre a meta-élményre épít, a különféle történetek nemcsak át- meg átszövik benne egymást, hanem reflektálnak, kiegészítik a másikat, és adott esetben új megvilágításba helyeznek bizonyos dolgokat. Mindezt pedig belengi az a kelet-európai mágikus realizmus, melynek szálait varázslatos lények, hétköznapi hibbantak, a net mocskában fetrengő kommentelők, önjelölt próféták, csak az éjszaka sötétjében létező férfiak, a bolt mögött sztriptízklubot működtető anyák és boldogtalan gyerekek adják. Joanna Bator a Szinte éjsötéttel szépen lekerekítette a Walbrzych-trilógiát. Egy alternatív valóságot álmodott a szülővárosa köré, nem elégedve meg a hétköznapok nyújtotta valódival. Minden szava mese, mégis minden szava igaz. Persze, megtehetjük, hogy nem hisszük el egyetlen szavát sem, ezzel azonban csak magunknak teszünk rosszat.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9611802317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.