Olvass!

KönyvesBlog

A magyarok még Krasznahorkai új regényében is a csodát várják

2016. október 23. valuska

Harmincegy éve, 1985-ben jelent meg a Sátántangó, a magyar irodalom megkerülhetetlen műve, ami a nyolcvanas években kicsit háttérbe szorult Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba, illetve Nádas Péter Emlékiratok könyve című regénye mellett. Krasznahorkai László új regényével, a Báró Wenckheim hazatérrel az olvasó is visszatér az ismert kisvárosi világba, hogy közben a két időpont közé kifeszítse a magyar rendszerváltás történetét. A két regény helyszíne könnyen azonosítható (Gyula), így a magyar társadalom változásait szinte mesterséges környezetben vizsgálhatjuk, mondjuk egy apokalipszis felé tartó karnevál keretei között, amelyen néha keresztül robognak a goj motorosok. (Beszámolónk a teljes sötétben megrendezett könyvbemutatóról, illetve egy részlet a regényből. Itt pedig nyolc órán keresztül élőben közvetítettük a Sátántangót -  a szerk.)

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Magvető Könyvkiadó, 2016, 508 oldal, 4990 Ft

 

Krasznahorkai nagy kanyarral tér vissza (például: távol-keleti elbeszélések, Nemzetközi Man Booker-díj) az általa jól ismert világba, ami bátor és irigyelni való döntés: a Sátántangó nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is kijelölte az író helyét.

A kritikaírás speciális műfaj, csak magamon tudom mérni a könyv hatásait, úgyhogy nem titkolhatom el, hogy a Báró Wenckheim hazatérrel eleinte meggyűlt a bajom: sokszor túlírtnak, lassúnak találtam, de ahogy behúzott a szöveg és Krasznahorkai prózájának saját szabályai működni kezdtek, vitt magával. Krasznahorkai nagyregényeit nagyon szerettem, a távol-keleti könyveket kevésbé, úgyhogy ez mindenféle értelemben hazatérés: nemcsak tematikájában tért vissza Magyarországra Krasznahorkai, hanem ahhoz a világhoz és elbeszéléshez is.

A Sátántangó Franz Kafka A kastély című művéből vett mottóval indult: „Akkor inkább úgy vétem el, hogy várom”. És vártak a szereplők, vártak az olvasók (később a film nézői is), mert ennek a kelet-európai bezártságnak az egyetlen cselekvési lehetősége a várakozás, a nem-cselekvés,  a nagy Krasznahorkai-regényekben valakit ezért is várnak mindig (Sátántangóban Irimiás, a Háború és háborúban Ézsaiás). Döbbenetes, de harminc évvel később ugyanitt vesszük fel a fonalat, a kisváros most báró Wenckheim Béla érkezésére vár. Wenckheim neve ismerős lehet, a Sátántangóban már jártunk a romos Wenckheim-kastélyban, de most egy öreg playboy, simlis szerencsejátékos érkezik, mintha nemcsak egy másik országból, de egy másik időből utazna haza: nem maradt már semmije a sárga kalapján és az utolsó kívánságán kívül, hogy még egyszer utoljára láthassa szülőhelyét, abban egy nőt, Marit, illetve ellátogatni a Casino nevű presszóba (a gyerekkori emlékek az évtizedek alatt átalakulnak, Mariból Marietta lett, a presszóból pedig vég nélküli kaszinózás Buenos Airesben). A báróról és az országról is az mondja el a legtöbbet, hogy amikor előbbi átlépte a határt, fel sem tűnt neki.

Fotó: Valuska Gábor

A cselekmény rendkívül egyszerűnek látszik: Argentínából Bécsen át vonattal hazautazik szülőhelyére a jómódúnak mondott báró Wenckheim Béla, a kisváros lakói pedig várják, ahogy az emberek a megváltót várni szokták, reménykedve, bízva a megváltásban, mert valahogy a magyar társadalom ilyen, nem cselekszik, csak vár, saját sorsának nem alakítója, csupán elszenvedője. Miközben a fő történetszál tényleg ennyire egyszerű, az igazi őrület a novellaszerűen működő, a főszálhoz lazábban kapcsolódó mélyfúrásokban van. Úgy kell elképzelni, mintha a főszál egy hajóút lenne, amiről rendszeresen kiugrunk egy búvármaszkkal, hogy elmerüljünk életekben, eseményekben és konfliktusokban. 

A kisváros és az országos média ugyanolyan elszántsággal készül a báró érkezésére, a polgármester összehívja a kórust, begyűjtik a játékgépeket, Mari játszik a gondolattal, hogy mi fog történni ennyi évtized után. A vonat lassan, marha lassan közelít a megállóhoz, az elvárások egyre nagyobbak, még a Wenckheim-kastélyt is kiürítik. Miközben a báró közeledésével a kisváros megkapja a reménykedés lehetőségét, addig ugyanebből a kisvárosból kifele tart a közösség régóta megbecsült tagja, a Tanár úr. A mohaszakértő egy kis kalyibába költözik a Csipkebokorban. Egyiküktől sokat várnak, de kiégve, bambán közeledik, a másiktól már nem várnak semmit, de tudatosan építi le a közösségben betöltött szerepét.  

Az új regény mottója a Sátántangóhoz képest is irtózatosan hideg, kegyetlen, lemondóan őszinte: "Örökre; tart, ameddig tart". A mottót nem tudom máshogy értelmezni a regény elolvasása után, mint a feladás gesztusaként: örökké várakozunk, a rendszerváltás sem hozott változást abban, hogy a paternalista világlátásunkkal szakítsunk, a reménnyel, hogy egyszer jön valaki, aki hipp-hopp megváltoztatja az életünket, vagyis a rendszerváltással semmiféle új tapasztalatot nem szereztünk.

Krasznahorkai László regénye egyáltalán nem adja könnyen magát, mert az író prózája ellene megy az olvasás megszokott elvárásainak: ahogy haladunk a történetben, azt várjuk, hogy a cselekmény is pörögni fog, de szándékosan nem, vagy alig-alig halad. A Báró Wenckheim hazatér egy csodás regény az időről, ami telik, de nem múlik, hogy klasszikust idézzek. Olvasóként ebbe a várakozói pozícióba kényszerülünk, csak várjuk, hogy végre történjen valami (a nem-történés is történés), pedig nem fog, karaktereket és eseményeket ismerünk meg, amikkel a várakozás absztrakcióját tudjuk kitölteni, ezért pont olyanok leszünk, mint a szereplők többsége a könyvben:

“...nekünk pusztán eseményeket kell látnunk, mivel könnyen belátható, hogy a világ puszta eseménytéboly, milliárd és milliárd esemény tébolya, és semmi rögzített, semmi határolt, semmi megfogható, minden kicsúszik, ha meg akarjuk ragadni, mert nincs idő, és ez úgy is értendő, hogy nincs idő arra, hogy valamit megragadjunk, mivel folyton kicsúszik, hisz ez a dolga, mivel zajlás csak, mivel események milliárdjai csupán, ezek vannak, és ezek sem, feltesszük azt az úgynevezett eseményhorizontot, és ezen a horizonton, ahogy már mondtuk, csupán események vannak, melyek ugyanabban az amúgy sem valóságos pillanatban tűnnek el, amelyben ott megjelennek” (321-322. old).

Az idézett rész a regény idő- és elbeszélésszerkezetét is értelmezi, mert eseményből végtelen sok van. A regényben mozgatott sok-sok szereplő minielbeszéléseiben általában egy-két ember beszél, legtöbbször magában vagy felidézve beszélgetéseket. Egyébként ezekből is csak az derül ki, hogy semmit nem lehet pontosan elbeszélni vagy felidézni, ezért minden megszólaló körülírással, pomtosítással, folyamatos közeledéssel igyekszik szűkíteni a jelentéstartományokat. Az olvasó számára ennek elfogadása a legnehezebb, ha ez megvan, akkor már könnyebb bekerülni a Krasznahorkai-olvasók közé. Ez a körülményesnek tűnő szétírás maga a cél, a cselekmény nem halad, hiszen senki nem képes semmit elmondani. Bizonyos értelemben ez az elbeszélhetőség határa, ami azért működik mégis, mert rengeteg nézőpont ütközik a regényben, amelyek hol felülírják, hol kiegészítik egymást.

Szóval a regény 500 oldalának fő történetszála csupán annyi, hogy várjuk a vonatot, a közösség készül a vonat megérkezésére, a vonat megérkezik, báró Wenckheim pedig leszáll. Vártunk már Godot-ra és revizorra is, az ember mindig bízik benne, hogy történik valami az átkozott életével. Viszont a regény elbeszélői szerkezetének felépítése sokkal izgalmasabb, színesebb és bonyolultabb, sőt meglepően szórakoztató is. Nem Krasznahorkai vicces, hanem a karakterei az adott helyzetekben és az egymással történő viszonyaikban, illetve a mindent szétíró elbeszélésmódban.

Krasznahorkai nagy trükkje, hogy a szuperlassan folydogáló fő történetszálat ezerféle nézőpontból mutatja meg, mintha egy valóságshowt néznénk, amiben minden felbukkanó szereplő saját kamerát és hangrögzítőt kapna, és a rendező csak ül egy nagy vezérlőfülkében, ahol minden kamerát egyszerre, párhuzamosan lát működés közben, majd a legjobb ritmusban váltogat közülük, amit adásba ad. Ezt megerősíti a regény elején, a szennycímlap után olvasható Figyelmeztetés című rész is, ahol egy karmester (Whiplash-sztiló!) néhány pontban összefoglalja, milyen alapszabályai vannak a közös dolgozásnak és gondolkodásnak, ami csak látszólag közös, mert inkább diktatúra, amiben neki, a karmesternek mindent tudnia kell, és bár ez mindenki számára kemény, rideg, fájdalmas közös munka lesz, aminek igazi eredménye nem lehet más, mint az, hogy létrejön az alkotás. Utána következik csak a címlap, majd a regény maga.

Nem vitás, hogy Krasznahorkai a karmester, az olvasók pedig a zenekar, és ha már felhívják a figyelmünket az elején a szabályokra, akkor a végén be kell vallanom, hogy mindenben igaza volt a karmesternek: tényleg kemény és kegyetlen dolog végigolvasni az 500 oldalas regényt, amiben oldalakon keresztül futó összetett mondatok folynak keresztül, és tényleg nem mindent érteni menet közben, de a végén be kell látni, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha átadjuk magunkat a karmesternek, nem kérdőjelezzük meg közben, hanem utaztatjuk magunkat. Viszont szükség van ránk olvasókra.

Krasznahorkai regényének szembe kell néznie a hipergyorsan változó, szuperképességű gázszerelővel és helikopterező propagandaminiszterrel színezett magyar rögvalósággal, vagyis hogy nem tud olyan abszurd helyzetet, nevetséges polgármestert, becsicskult újságírót vagy nagypofájú goj  motorost írni, amit az ún. életünk felül ne írna pár pillanat alatt. A társadalomkritika ilyen élesen még nem jelent meg a Krasznahorkai-prózában, ahogy aktuális közéleti ügyek sem, de ennek is eljött az ideje, ami csak az apokalipszis felé tartó regény vége miatt roppant nyomasztó. (A regény A magyarokhoz című fejezetében fontos szerepet kap egy súlyos, rasszista szókimondó levél, amit a városi újság behízelgő főszerkesztője talál meg, dühös, fröcsögő, gyűlölködő, magyarellenes monológ társadalmunkról, vereségeinkről).

Összetett, nagyszerű, ráadásul szórakoztató regényt írt Krasznahorkai László, aki kivételesen érzékeli szereplői motivációit, nagyravágyásukban rejlő kicsinyességüket, vagy a magyar társadalom jelenlegi állapotát. Nyelvezete, stílusa elemelt, mégis minden szereplőjét igyekszik megérteni, nem akar moralizálni döntéseikről vagy karakterjegyeikről. Régóta olvasok Krasznahorkait, örömteli ez a “hazatérése”.

Még egy dolog mellett nem mehetünk el: a filmezéssel állítólag örökre szakító Tarr Bélának ezt a regényt a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák miatt illene leforgatnia, ugyanis neki van kitalálva. Játék az idővel, ezernyi erős és színes karakter, súlyos apokalipszis. Csak azt az erősen sárga kalapot hogy oldaná meg fekete-fehérben?

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2611833241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.