Olvass!

KönyvesBlog

Az író folyamatos melléknévi igenév - Németh Gábor 60

2016. november 30. Rostás Eni

_ng-7707_1.jpgFotó: Valuska Gábor (Könyves Magazin 2016/2.)

Ha az élet (és az irodalom) tényleg egy nagy beszélgetés, ahogy Csaplár Vilmos írta az Élet és Irodalomban barátja, Németh Gábor hatvanadik születésnapja ürügyén, akkor a Nyitott Műhelyben zajlott rendesen. Németh Gábort (hatvanadik születésnapja ürügyén) Mészáros Sándor és Szilágyi Zsófia faggatta pályakezdésről, sérelmekről és kíváncsiságról, meg arról, hogy mi lett volna, ha. („Egy jelentős történelmi család utolsó, semmirekellő tagja, aki elkótyavetyéli a családi vagyont.”) A beszélgetés úgy jó, ha mindig ott kezdődik, ahol abbamaradt, de alig volt idő, hogy a jelenlévők végiggondolják, miről beszélgettek utoljára az ünnepelttel, máris ott kellett állni Mészöly Miklós mellett a Csalogány utcai lakásban valamikor a nyolcvanas években, feszengeni Nemes Nagy Ágnessel egy cukrászdában, és kitolni a szembe sávból az összetört Toyotát valahol Székesfehérvár felé a kilencvenes évek elején. A hatvan év egyetlen végtelen anekdota, a mormota idén kihagyja a téli álmot.

A kezdet: Németh szent helynek tartotta a Mozgó Világot, írócsinálónak, be is vitte a szövegeit a Bertalan Lajos utcai szerkesztőségbe (fantasztikus képek a szerkesztőségről a Literán - a szerk.), ott állt szemben a prózarovat szerkesztőjével, Alexa Károllyal, aki köré laokoónilag fonódott a telefonzsinór. A szobában dohányfüst és szalámiszag meg az ítélet: alany, állítmány rendben, de a többi nem érdekes. Hősünk a véglegesség tudatában lépett ki a napfénybe, épp, mint egy egzisztencialista filmdráma kulcsjelenetében, felidézvén, hogy mennyi szép foglalkozás van a világon, bár azt nem tudja, őt melyik érdekli. Csak annyit tudott, hogy soha, sehová, senkinek nem adja oda az írásait. Az irodalom azonban nem így működik, emlékeztet Szilágyi, hiába szerette már Karinthy is hangoztatni, hogy Osvát Ernő fedezte fel. Némethhez sem kopogtatott senki, ehelyett megismert más író embereket (sőt, íróembereket), és amikor egyikük (közelebbről: Kukorelly Endre) olyan pozícióba került, hogy szövegeket kérhetett, tőle is kért egyet. Az Újhold-Évkönyv „homokozójában”, vagyis a kezdő negyveneseket és a fiatal kezdőket is befogadó Mozaik című rovatban jelent meg először, majd nem sokkal később a Nemes Nagy Ágnes utazik a hatos villamoson (dicsfénnyel és szigorú tekintettel) kezdetű anekdotában találta magát. Ha már úgyis újholdas lett, úgy gondolta, ideje megismerkednie vele: elé állt, és megmondta neki, hogy miért bámulja olyan mereven. Nemes Nagy nem hajtotta el, helyette folytatólagos szigorral meghívta egy cukrászdába, megkérdezte, hogy mivel foglalkozik, és ellátta a tanáccsal, amit szinte lehetetlen lett volna nem megfogadni: dolgozni kell, az írásból nem szabad megélni.

Az író: „Egész életemben kerültem, hogy azt mondjam magamról, író vagyok, valahogy rosszul esik ezt mondani. Néha persze megúszhatatlan” - nyilatkozta Németh a Könyves Magazinnak, az öndefiníció kérdését pedig a hatvanadik születésnapján sem úszta meg. Hogy író-e az ember, az mindig a következő könyvnél dől el, amit már befejezett, az abból a szempontból nem érvényes, hogy az íróságot ki merje jelenteni magáról. Az író folyamatos melléknévi igenév, ahhoz, hogy definícióként lehessen hangoztatni, az kell, hogy éppen történjen. Leginkább dilettánsnak tartja magát, olyasvalakinek, aki szeret írni, az sem döntés kérdése, hogy minden könyvnél kockára teszi a korábbiakat, mintha ismét visszaállna a rajtvonalhoz, egyszerűen csak így alakul. Ha bűnként könyveljük el azokat a napokat, amikor nem ír, akkor bűnös napból tengernyi akad egy évben, mert hiába a szeretés, az íráshoz ennyi nem elég.

A tanár: Bár a forgatókönyvírás, amelynek tanításával kipipálta a Nemes Nagy-i jótanácsot, teoretikus tudásnak álcázza magát, nagyon is praktikus, és ugyanolyan kockázatos, mint az írás bármilyen egyéb formája. Annak dacára, hogy oktatásának hatalmas és főleg angol irodalma van, inkább vélekedésekről lehet beszélni, bár ezt is csak óvatosan mondja, mert ott állnak a hátsó sorban a tanítványai. Minden történetnél, szánják azt forgatókönyvnek vagy elbeszélésnek, a sztori saját szabályrendszerére kell rájönni, és be kell kapcsolni a hemingwayi szarszűrőt, a tanítás pedig csak annyit jelent, hogy valaki, aki többet élt, megpróbál segíteni annak, aki kevesebbet, még ha a többet élés önmagában nem is érdem.

A sérelem: Irodalmi sérelmet dédelgetni a kortárs magyarban sem ismeretlen szokás, de Némethnek egy saját sérelem sem jut az eszébe. A sértődésnek amúgy sincs semmi értelme, az a lényeg, hogy az ember mindig a legrosszabbat gondolja arról, amit csinál, mert onnantól másnak esélye sincs még rosszabbat gondolni. Mészáros felidézi Bán Zoltán András kritikáját a kilencvenes évek elejéről (BZA: Az üresség könyveiből, Holmi, 1992/10.), amelyben a szerző „a halál faszára” küldött el öt fiatal írót, akikből három (Szijj, Csejdy, Garaczi) az est különböző pontjain felbukkan a Nyitott Műhelyben, de Hazai Attilát se hagyjuk említetlenül. Sértődés akkor sem volt, olyannyira, hogy „az aljasság netovábjaként” azóta össze is barátkozott bírálójával, sőt, az valahol még hízelgett is neki, hogy BZA az ő könyvével (A Semmi Könyvéből, Holnap, 1992/9.) verte a másik négy fejét.

A kíváncsiság: Megszűnik-e a fiatal pályatársak iránti kíváncsiság, kérdi Mészáros, Németh pedig, bár elismeri, hogy egy idő után mindenki bezárul, reméli, ha valami erőssel találkozik, azt akkor is észreveszi, ha már nem látja árnyaltan a generációt, ahonnan a szerző érkezett. Az öröm, amit egy jó dolog miatt érez, nem morális nagyságot jelent, a jónak örül, annak, hogy van még, aki jót csinál, és nem annak, aki csinálja. Szerinte mindenkinek megvan az esélye, hogy rájöjjön, az egója van a legnagyobb kárára, bár ahogy fogy az idő, szerencsére az ego is kisebbedik.

Az idő: Ha már a múló idő, a két könyv közé kifeszített is szóba kerül, az elengedés kérdése, vagyis a mitartottilyensokáig. Semmi heroikus nincs az Egy mormota nyarát megelőző hosszú időben, mondja Németh, a tét annyi volt, meg lehet-e jelentetni, amit írt. A kérdés nem színvonalbeli, a döntésnek kellett megszületnie, hogy lesz-e belőle könyv, vagy, ahogy a klasszikusban, „fogpiszkáló, ha el nem baszom”. Amikor azt érezte, nem fogja kidobni, odaadta a szerkesztőjének, döntsön ő, aztán a döntés után beleírta a fülszövegbe, hogy „Amszterdamtól Rómán át Buenos Airesig”, megfeledkezve arról, hogy az argentin főváros kimaradt a végleges változatból. A legfontosabb idővel kapcsolatos kérdés a jövőre vonatkozik, Némethnek több terve is van, például egy húsz éve őrizgetett regényötlet, előszedni Gabriely György és Poletti Lénárd levelezését (Kész regény, Filum, 2000), sőt nemcsak előszedni, de Szilasival együtt meg is mozdítani, és közreadni az elmúlt tíz év összegyűjtött, mára egészen könyvnek látszó szövegeit. Utóbbira egy halvány ígéretnek hangzó talán jövő tavaszz is kapnak az ünneplők. Egy pillanatig egészen olyan érzése lesz tőle az embernek, mintha a születésnapon nem csak az ünnepelt kapna ajándékot.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7612011728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.