Olvass!

KönyvesBlog

Bajzáth Mária: Mesemondás és mesehallgatás közben megszületik a fény

2016. december 01. Kiss Orsi

bajza_th_ma_ria-1.jpgFotó: Valuska Gábor

Egy gyerek élete tele van olyan változásokkal, melyek feldolgozásában a jól megválasztott mese rendkívül sokat segíthet. A változás lehet egy egyszerű élethelyzet, mint például az iskolakezdés, de olyan traumatikus élmény is, mint a halál vagy a család elvesztése, de ide tartozhat akár a más gyerekekkel kialakult barátságok és rivalizálások feldolgozása. A Meseközpont Alapítvány évek óta járja a gyermekotthonokat, és a mese erejével próbálják megerősíteni a gyerekek önmagukba és a világba vetett hitét. Az adventi időszakban egy ideje már nem tárgyi ajándékot visznek nekik, hanem meséket, melyek most könyvalakban is megjelentek. Az Adventi népmesék és legendák 24 történetet gyűjtött össze a világ minden tájáról, így akad bennük magyar, lapp, eszkimó és ukrán eredetű história is. A meséket Bajzáth Mária, a Meseközpont Alapítvány és a Népmesekincstár Mesepedagógiai Műhely szakmai vezetője válogatta – ünnepvárásról, el nem hangzó kívánságokról, önmagukon túlmutató történetekről beszélgettünk vele.

A közelmúltban két olyan könyv is megjelent, melyekbe te válogattad a meséket. Az egyik kimondottan az ünnephez, az ünnepváráshoz kapcsolódik (Adventi népmesék és legendák), a másik inkább a hétköznapi élet dolgaihoz, jelenségeihez kötődik (Így megyek az iskolába). Az adventi könyv előszavában azt írtad, hogy a decemberrel kezdődő időszak huszonnégy lehetőséget rejt „egy olyan különleges varázslatra, amelyben az is kap, aki ad, és az is ad, aki kap”. Ha belegondolunk, a mese és a mesemondás egy gyerek számára a hétköznapokban felér egy miniünneppel, de mit tapasztalsz, manapság mennyire maradt igazán a hétköznapjaink része?

Ez nagyon változó. A múltkor olvastam egy magyar kutatást, melyben nagyszámú csoportot kérdeztek meg arról, hogy kapnak-e a gyerekek otthon mesét. 6-10 éves korig vizsgálták őket, több ezer családot kérdeztek meg, az eredmény pedig az volt, hogy körülbelül a gyerekek egyharmada rendszeresen, minden nap kap, egyharmada körülbelül heti egy mesét kap otthon, egyharmada pedig egyáltalán nem kap mesét. Van tehát egy olyan réteg, amely nagyon tudatosan, határozott elképzelésekkel, pontos alapelvek mentén kiválasztott könyvekből mesél a gyerekének otthon, egyharmada egy héten egyszer, másik harmada pedig egyáltalán nem. A mesélés kapcsán miattuk van egyébként óriási szerepe az intézményes nevelésnek.

Adventi népmesék és legendák - 24 ünnepváró történet a világ minden tájáról (Bajzáth Mária válogatása)

Meseközpont Alapítvány, 2016, 95 oldal, 3450 HUF

 

Az a harmad, akinek soha nem mesélnek, milyen hátrányokkal indul azokkal szemben, akiknek mindennap mesélnek a szülei?

Fejletlenebb lesz például a szókincse. Akinek napi rendszerességgel mesélnek, a szókincsét tekintve körülbelül másfél évvel jár a saját kortársai előtt. A szövegértése, az olvasási készsége is jóval fejlettebb lesz. Nem tudom adatokkal bizonyítani, de egészen biztos vagyok benne, hogy az a fajta meghittség és összekapcsolódás, amit lehetővé tesz az esti mesélés, érzelmi hiányt jelent annak a gyereknek, aki nem kapja meg ezt otthon.

A mese ezek szerint jóval túlmutat önmagán.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a mesélés gyakorlatilag – ahogy az elején is mondtad – ünnep. Nagyon sok családban rítus, hiszen megvan a menete, hogy mikor és hogyan kerül sor rá. A gyerek megfürdik, megvacsorázik, bebújik az ágyba, odabújnak mellé a szülei… Tehát van egy rendszeres, ismétlődő szertartása, ami a gyereket tulajdonképpen már bevezeti a történethallgatási helyzetbe, tudja, hogy mese következik. Egy gyereknek óriási szüksége van a testi és lelki közelségre esténként, hogy le tudjon záródni úgy a nap, hogy valamilyen módon feloldódjanak a frusztrációk, a félelmek és azok a traumák, amelyek egy adott napon érték. És ebben rengeteget tud segíteni a mese, a szülő, vagy a bizalmi helyzetben lévő felnőtt közelsége.

Így megyek az iskolába - Népmesekincstár 3. - Népmesék a világ minden tájáról - 6-8 éveseknek (Bajzáth Mária válogatása)

Kolibri Gyerekkönyvkiadó, 2016, 245 oldal, 3999 HUF

 

Sokszor elhangzik, hogy egy-egy probléma feloldásában milyen sokat segít a mese, de tudsz mondani erre példát? Fel tudsz idézni olyan élethelyzetet, amiben a mese valóban segíteni tudott?

Amikor például a gyerek bekerül az iskolába, akkor olyan helyzetekkel találkozik, melyekkel korábban sohasem. Be kell ülnie a padba, 45 percen keresztül figyelnie kell, és aztán ez vagy sikerül, vagy nem. A szünetben, amely az iskolában maximum 20 perc, kapcsolatokat kellene kialakítania. Ezek teljesen más minőségű kapcsolatok, mint amilyeneket az óvodában tudott kialakítani a játék során. Körülbelül 6-7 éves, amikor iskolába kerül, és ekkor elkezdi a többi gyereket kicsit másképp nézni, mint az óvodában. Már nem csak játszanak együtt, hanem adott esetben versenyhelyzetbe is kerülnek, rivalizálnak, dolgozatot írnak. A barátságok gyakorlatilag azokban a tízpercekben dőlnek el, amikor a szünetben együtt tudnak lenni. Ha belegondolunk, ez az idő borzasztóan kevés arra, hogy egy adott sérelmet, rosszul elhangzott mondatot vagy szót a gyerek valamilyen módon kezelni tudjon. Például az Így megyek az iskolába című könyvbe nagyon sok olyan mesét válogattam, ami barátokról és ellenfelekről szól. Ezekben a gyerek azt hallja, hogy mással is előfordult, hogy a barátja cserbenhagyta, mással is előfordult, hogy elárulták, becsapták, ám abban a helyzetben a mesehős minden módon megpróbált megoldást keresni – megpróbálta egyrészt a saját javára fordítani, másrészt megpróbált abból sikerrel kijönni. Ez mindenképpen biztató üzenet, hiszen a mese ad egy megoldási modellt, ráadásul azt a bizonyosságot is, hogy ez nem csak velem történik meg. A mesék tudást őriznek, emberekről, hősökről, melyeket generációk őriztek meg és adtak tovább folyamatosan. Ezekben a történetekben semmi olyan nem történik – hiába 500 vagy 1000 éve csiszolódtak azzá, amivé –, ami ne történhetne meg ma egy gyerekkel vagy egy felnőttel.

bajza_th_ma_ria-2.jpg

Egy mese szerinted alkalmas arra is, hogy egy gyerek a saját rossz élményeit a segítségével mesélje el? Az alapítvány sok gyerekotthonba ellátogat: tapasztaltál már olyat, hogy egy gyerek a mese útján mondta el azt, amit a saját szavaival képtelen volt?

Ez főleg kamaszokra jellemző az én gyakorlatomban. Körülbelül 9 éves kor az, amikor a gyerekek már pontosabban azonosítani tudnak érzelmeket, tulajdonságokat, és ezekről képesek beszélni. Volt egyszer egy fiú, akinek A kőszívű öregember című magyar népmesét meséltem. Valójában nem neki, az egész csoportnak. Ebben a történetben a mesehőssel sok minden történik az élete során, kővé válik a szíve, és onnantól kezdve mindenkivel rosszat cselekszik, kővé változtatja, aki a közelébe kerül. Ám egyszer találkozik egy lánnyal, aki az ő szívéhez, a valódi élő szívéhez szeretne közel kerülni, ez sok-sok próbatétel árán és egy testvér segítségével végül sikerül is neki. A kőszívű történet ezt a fiút mélységes mélyen érintette, és azt kérdezte tőlem a mese végén, hogy szerintem ki a kőszívű. Azt nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy a módszer, amellyel én dolgozom, sosem arra épül, hogy megbeszéljük a mesét, vagy hogy tanulságot vonjunk le, mert attól a pillanattól kezdve varázstalanítódik a történet. Ám ha a gyerek kezdeményez beszélgetést, arra mindig úgy szoktam válaszolni, hogy visszakérdezek, és arra vagyok kíváncsi, hogy ő mit gondol. Megkérdeztem tehát ettől a fiútól is, hogy szerinte ki a kőszívű. Mire elkezdte sorolni, hogy az apja, amiért otthagyta őt és beadta az otthonba, az anyja, amiért halálba itta magát, és amiért most neki senkije sincs, és csak sorolta a neveket… Egy másik gyerek kérdezte meg tőle: és te kőszívű vagy? A fiú pedig azt felelte, hogy bizonyos szempontból igen. Akkor kezd a mese hirtelen nagyon izgalmassá válni, amikor felismerjük magunkat a történetben. És az óriásit tud ütni, amikor nem a királykisasszonyban vagy a szépben és a jóban, hanem adott esetben a kőszívűben ismerünk magunkra.

A gyermekotthonban lakók másképp fogadnak egy mesét, mint azok, akik harmonikus családban élnek?

Vannak történetek, amiket nem szívesen hallanak. Az egyik legnagyobb kudarcomnak tartom, amikor egy olyan mesét akartam elmesélni a gyerekeknek, amelynek az volt a visszatérő üzenete, hogy „bármi légyen, gazdagít”. Ezt a mesét a gyerekek általában imádják. Egy vadászról szól, aki járja az útját, közben földobja a szekerére, amit talál, és azt mondja: „Bármi légyen, gazdagít”. A történetnek tényleg az a lényege, hogy a rozsdás ollót, a békát, a tehénlepényt végül mind újra tudja hasznosítani. Amikor ezt a mesét először meséltem gyerekotthonban, nagyjából a felénél láttam, hogy a gyerekek rosszul vannak a történettől. Amikor ilyet tapasztalok, igyekszem elég gyorsan lezárni a történetet. Amikor véget ért a mese, annyit mondott az egyik fiú: „Ugye, nem akarod nekem azt mondani, hogy tényleg bármi légyen, gazdagít? Mert az, hogy most itt vagyok, és beadtak az otthonba, itt hagytak egyedül, az engem gazdagít? Nem gazdagít. És akárhány mesét fogsz erről mesélni, nem hiszem el”. Ezt a történetet például nem lehet mesélni. De hallottam olyan helyzetről is, amikor egy másik mesélő választott rosszul. Az volt ugyanis a mese mondanivalója, hogy a mesehős csak akkor tudja a problémát megoldani, ha az anyai könnyek megöntözik a szívét. Van olyan helyzet, például a gyerekotthonos gyerekek életében, amikor ez a pillanat soha nem fog eljönni. Az anya nem fog könnyeket hullajtani, ezért ők nem akarják hallani ezeket a történeteket. Azokat a történeteket viszont, melyek arról szólnak, hogy lehetsz bármilyen szegény vagy szerencsétlen, lehetsz bármilyen helyzetben most, ha becsületes vagy, ha kiállod a próbát, ha tisztességes vagy, akkor belőled is lehet király, lehetsz hős a saját életedben, azokat nagyon boldogan hallgatják.

bajza_th_ma_ria-3.jpgTudom, hogy az adventi mesékkel gyakran jártok közéjük. Mit jelent az ő életükben a várakozás, ami megelőzi a karácsonyi ünnepeket, ők hogyan élik meg?

Az otthonokban decemberben tömegesen jelennek meg az alapítványok, a nénik, a bácsik, a cégek, rengeteg ajándékot osztogatnak. Mindenki segít, és mindenki ott van. December 1-jétől december 23-ig alig lehet hozzáférni a gyerekekhez. Az alapítvánnyal mi minden héten járunk abba a kilenc otthonba, melyekkel kapcsolatban állunk: megvan a konkrét időpont, és abban az időpontban várják a mesét a gyerekek. Decemberben még ezek az állandó időpontjaink is inognak, mert annyi a néni, annyi a bácsi, annyi az alapítvány. Arra nagyon gyorsan rájöttünk, hogy ide még édességet vinni teljesen fölösleges. Elborítják őket a tárgyak, az ismeretlen arcok és az emberek. A kötet maga úgy született, hogy akkor még nem könyvalakban, hanem adventi zsákocskákba rajtuk bele a meséket. Óriási sikere volt, és a nevelők szerencsére partnerek voltak abban, hogy a gyerekek minden este kapjanak egy mesét. Így az ajándék gyakorlatilag a mesélés volt, amit vagy a nevelőktől, vagy tőlünk kaptak, vagy egymásnak adtak a gyerekek. A mi ajándékunk, hogy mindig elmegyünk egy külön karácsonyi mesélést tartani nekik. Amikor viszont óriási szükség van ránk, és nagyon intenzíven vagyunk jelen az otthonokban, az a két ünnep közötti időszak. Akkor ugyanis az otthonok kiürülnek, és óriási a kontraszt. A gyerek pedig egy bizonyos korig nem érti, mi az oka, hogy december 1-23-ig mindenki ott van, 23-án viszont kiürül az otthon. Persze, akit tudnak, hazavisznek, de van olyan gyerek, akit soha nem visznek haza, és az otthonban tölti a karácsonyt. Onnantól kezdve a téli szünet végéig pedig nem történik semmi.

Milyen gyerekekről beszélünk? Akiket ti látogattok, alapvetően milyen családból származnak?

Ami biztos, hogy a csecsemőtől a 18. életévet még be nem töltött korig vannak ezekben az otthonokban gyerekek. Van olyan gyerek, aki azért került be, mert a szülő adósságcsapdába került és elveszítette az otthonát. Van olyan, aki azért került be, mert a szülő nem alkalmas vagy nem tud gondoskodni róla. Van olyan gyerek, aki azért került be, mert a szülő bűnöző életmódot folytat. Nagyon-nagyon kevés az a gyerek, aki azért került be, mert meghalt mind a két szülője. Nem győzöm elmondani, hogy a gyerekotthonokban élő gyerekek 99 százaléka nem árva. Élnek a szüleik: vagy az egyik, vagy a másik, de többségében mind a kettő. A szülők ugyanakkor vagy nem képesek, vagy nem tudnak, vagy nem akarnak gondoskodni róluk. Az biztos, hogy ez egy olyan élettragédia, amivel felnőni a legsúlyosabb terhek egyike.

Kívülállóként azt gondolnám, hogy egy gyermekotthonban élő gyerek karácsonyi kívánságlistája teljesen másképp néz ki, mint azé, aki családban él. Ezt meg tudod erősíteni?

Évek óta együttműködünk a Villa Bagatelle-lel, amely minden évben megrendezi a példaértékű karácsonyi szívek akcióját. Egy karácsonyfára gyönyörű, mézeskalács szíveket akasztanak fel, rajta a gyermekotthonos gyerekek keresztnevével, korával, személyre szabott kívánságaival. Ezekre a szívekre a gyerekek tárgyak neveit írják fel, de ennek az is az oka, hogy ha valaki egy-két-három évet már az otthonban töltött, akkor elveszíti azt a bátorságát, hogy mást merjen kérni, mint egy tárgyat. Nagyon kevés az olyan gyerek, aki veszi a bátorságot, és azt mondja: „Én azt szeretném kérni, hogy együtt legyek a szüleimmel”. Ha hinnének abban – és itt van egy fontos kód –, tehát, ha hinnének abban, hogy ez teljesülhet, akkor a többségük valószínűleg ezt kérné. Kimondani, hogy ezt szeretném, ahhoz olyan bizalmi viszony és bátorság kell, amely kialakulhat egy paloznaki mesetáborozás alkalmával. Akkor egy hét elteltével, A három kívánság mese után, amikor megkérdezem tőle, mi lenne a három kívánsága, már meg meri mondani azt a titkolt és nagyon erős belső vágyat, hogy a családjával szeretne együtt élni. De ehhez idő, biztonság, közös élmények és öröm kell nekik.

bajza_th_ma_ria-4.jpgAz otthonban élő nagyobb gyerekek mennyire mesélnek a kisebbeknek? Megfigyelhető esetleg egy lánc, amelyben a felnőtt által adott mesét a nagyobb gyerek továbbadja a kicsiknek?

Én azt hittem, hogy évtizedek kellenek majd ahhoz, hogy ezt megtapasztaljam. Három rövid történetet hadd meséljek el. Két évvel ezelőtt az egyik mesetáborban volt egy olyan csoportom, ahol az egyik kamaszlány teljesen bevonódott a mesék világába – nemcsak mesehallgatóként, hanem azon a szinten, amikor már maga is szívesen mesél. Később levelet írt nekem: a csoportjában az egyik lány várandós volt, és arra kért: vigyek neki a „zöld könyvből” (Itt vagyok, ragyogok –a szerk.), hiszen – mint írta – meg kell értetnie a másik lánnyal, hogy mesélnie kell a kisbabának, akit a szíve alatt hord. Elvittem neki a könyvet, és végül ő kezdett el mesélni a leendő anyukának és a kisbabának. Ez volt az első olyan élmény, amikor azt mondtam, ha másért nem, akkor már ezért megérte ezt az egészet csinálni. Volt egy másik esetem is: vegyes csoportom volt Paloznakon, ennek a tagja volt egy másfél év körüli kislány is. Egy kamaszlány folyamatosan az ölébe vette; amit mi mondókáztunk és meséltünk, mindig elmesélte neki, és ezt aztán az otthonban is folytatta. Ő azt mondta, nem tudja, hogy miért, de ez jó: neki is jó, és biztosan a kicsinek is az. A harmadik eset az volt, amikor egy kamaszfiú azt mondta nekem, hogy az az álma, hogy egyszer majd születik négy gyereke, akiket majd nyáron el fog hozni a Balatonra. Megállnak majd a Meseközpont kapujánál, és azt mondja majd nekik: „Látjátok, itt hallottam azokat a meséket, amiket nektek is mesélek”. Tehát én azt gondolom, hogy ez nem utópia. A mese elvarázsol, és amikor valaki ezt megtapasztalja, akkor egyszerűen tovább akarja adni.

Mindkét kötetbe nagyon sok nemzet meséiből válogattál történeteket. Van olyan közös fonál, amelyre fel lehet fűzni ezeket a történeteket, vagy olyan elem, olyan szervezőelv, amely mindegyik mesében közös?

Nagyon fontos megjegyezni, hogy egyetlen nép sem őriz minden témával kapcsolatban kötetnyi mesét. Ha az adventi kötetet nézzük, akkor a magyar mesekincstár erről az időszakról – akár a fény, akár Krisztus születése kapcsán vizsgálom ezt a szakaszt – nem őriz annyit, hogy 24 mesét kötetbe tudjak rendezni. Ráadásul a szövegváltozatokkal is csínján kell bánni, mert van, ami csak töredékesen maradt ránk, de ha az orosz mese nem őrizte meg, akkor lehet, hogy ugyanazt a mesét a dél-amerikai szöveg sokkal gazdagabban, színesebben bontja ki. Szükség van tehát a világ összes népének mesékben őrzött tudására. Például a test egy olyan téma, ami nem lenne ilyen gazdag, ha nem hívnám be a meséket Burmától Celebeszen keresztül akár a Jáva-szigeteki mesékig. Ugyanez volt az ünnepváró könyvvel is: a világ minden tájáról nagyon sok mesemondó segítette ennek a könyvnek a megszületését.

A karácsony már önmagában egy nagy narratíva, az ahhoz kötődő történeteket sokan sokféleképpen mesélik. A mesék válogatása közben találkoztál olyan elemmel, ami még téged is meglepett?

Nagyon izgalmasnak találtam a mikulásvirág történetét. Amíg nem kezdtem ehhez a kötethez, nem is hallottam azt a mexikói legendát, melyben egy árva fiú könnyei nyomán a templom kövéből virágzik ki a mikulásvirág. De nagyon érdekes volt számomra az eszkimó mese, ami egy olyan emberről szól, aki nem tudott ünnepelni. Fogalma sem volt arról, mi az ünnep, mi a zene, mi a mese, mi a tánc. Az égbe kellett érte mennie, hogy megkapja hozzá a szavakat, a hangszereket, a rítust, hogy hogyan kell egy ünnepet megülni. Ez egy olyan történet volt, amely számomra minden szempontból mértékadó és mérvadó volt a tekintetben, hogy mi is az ünnep valójában. Ez ugyanis nagyon gyakran összekeveredik nemcsak a családok életében, hanem az óvodákban és az iskolákban is. Összekeverjük az ünnepet a műsorral, az ünnepéllyel, a megemlékezéssel, a bulival, a partival, miközben az ünnep alapvetően a hétköznapitól való különbözést kellene, hogy jelentse. Mindenféle téren meg kellene adnunk a módját. Ez nagyon gyakran hiányzik az ünnepnek nevezett programból. Nekem óriási élmény volt még, amikor néhány éve egy gyerekcsoportban meséltem A negyedik bölcset. Ez a kötet utolsó meséje. Van benne egy motívum, amikor Artabán, a negyedik bölcs, aki mindenét eladja, hogy ajándékot tudjon vinni a Messiásnak, találkozik Heródes katonáival. Abban a jelenetben odaadja a nála lévő három drágakőből az egyiket egy csecsemő életéért. A gyerekotthonos gyerekek életében az, hogy valaki a legnagyobb kincsét odaadja egy idegen gyerek életéért cserében, elképesztő mélységgel átélt pillanat, és ez tükröződik az arcokon. Mesemondás és mesehallgatás közben megszületik a fény, és megteremtődik az ünnep. 

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1912005388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.