Olvass!

KönyvesBlog

A bevándorlók az új évezred rabszolgái

2017. január 16. Rostás Eni

het_konyve1_1_14_2.JPG

- Csak az egyenlő másvalakivel, aki bebizonyítja, és csak az méltó a szabadságra, aki meg tudja hódítani

– súgja a narrátor fülébe a cselekvő Démon Charles Baudelaire Üssük le a szegényeket! (1865) című prózaversében. A narrátor olyannyira komolyan veszi a hangot, hogy a következő pillanatban már ököllel püföli a kalapját alamizsnáért nyújtó koldust: saját interpretációja szerint „erélyes gyógymódjával” adja vissza neki a büszkeséget és az életet. A Baudelaire-vers címét vette kölcsön első magyarul megjelent regényéhez Shumona Sinha, és már ezzel az egyszerű gesztussal lefektette a játékszabályokat. Könyvében nincs helye a politikai korrektségnek, ám ez korántsem jelenti azt, hogy amit leírt, az politikailag inkorrekt lenne. Pedig az indiai születésű francia író egy olyan témát jár körbe, ahol az objektivitás alulmarad a félelemmel, az alulinformáltsággal vagy épp a felebaráti szeretettel szemben. A menekültválságot. Méghozzá egy igen sajátos nézőpontból: egy bevándorlókkal foglalkozó hivatal alkalmazottjának perspektívájából, egy anonim tolmácsnőjéből, aki évekkel korábban maga is bevándorlóként érkezett Franciaországba.

Baudelaire narrátorának estéjéhez hasonlóan Sinha narrátorának estéje is erőszakba fullad: fegyvere a puszta kéz, és egy földön hányódó vastag faág helyett egy borosüveg lesz, amivel az utastársai közönyétől kísérve hirtelen felindulásból fejbe ver egy agresszív bevándorlót a metrón. A verscímből a magyar fordításban Üssük agyon a szegényeket! lett, ez az apró, de hatalmas jelentésbeli különbséget implikáló változtatás pedig elérte, hogy legalább olyan gyanakodva pislogjanak a nyilvános helyen előhúzott kötetre, mint az Irvine Welsh Pornóját lobogtató olvasóra egy meg nem nevezett vidéki kisváros buszmegállójában az ezredfordulón.

Shumona Sinha: Üssük agyon a szegényeket!

Fordította: Ádám Péter, Bookart, 2016, 168 oldal, 2690 HUF

 

Míg a baudelaire-i erőszaknak számtalan interpretációja létezik a gőgtől a kispolgári szocializmus szarkasztikus cáfolatáig, Sinha prózaverseknek is beillő, rövid fejezetekre tagolt regényének narrátor-főhőse a rácsok mögött próbál magyarázatot találni arra, mi válthatott ki belőle ekkora indulatot. A könyv a tolmácsnő rendőrségen töltött éjszakájának krónikája, tele flashbackekkel, amelyekből a munkájának, a szerelmi életének és a kihallgatásának részleteire is fény derül.

Rátámadni, nincs is ennél jobb védekezés. Rátámadni annyi, mint kilépni magamból és elindulni a másik felé. Rosszabb még az egoizmusnál is. Vagy jobb, ki tudja. (161.o.)

Amint megmarkolta a borosüveg nyakát, azonnal belekényszerítette magát a szerepcserébe, átkerült „a számítógép elől a számítógép mögé”, sőt egyenesen vissza a startvonalhoz, ahol a kihallgatást vezető kafkai K. úr arra kíváncsi, hol született és főleg minek jött ide. Meg arra, hogy lenézi-e a senki földjén ragadt honfitársait, akiket sosem fog a keblére ölelni a francia bürokrácia.

Alapjában véve egy nyelven beszélünk, mármint a miénken, és mégis, olyan ez, mintha innen a kilencedik emelet magasából kiabálnék le valamit egy járókelőnek vagy egy koldusnak, aki piszkos rongyaiba burkolózva guggol a járdán. (26. o.)

„Mindig feldühödöm, amikor mások sorsán kesergek!” (55. o.)

Az irodalom nem az udvariasság birodalma, nyilatkozta az óvatoskodást hírből sem ismerő Mary Gaitskill. Sinha a gaitskilli úton jár, és a menekültkérdés minden képmutató, álszent és túlbuzgó szereplőjéről elmondja a véleményét. Könyvéből szinte teljesen hiányzik a plot, gondolatkísérletek vannak helyette, élőképek és résztvevő megfigyelés, méghozzá annyira közelről, amennyire csak egy menekültstátuszát állampolgárságra cserélő egykori bevándorló érzékeltetni képes. Prózája töredékességében is tömény, zaklatott és sodró lendületű, ám amint túl közel merészkedik a líra határaihoz, hajlamos belefulladni a költői képekbe, és lótusz helyett hibiszkuszvirágot növeszteni a narrátor mellkasába. Amikor viszont távol marad tőle, előhívja Németh Gábor elbeszélésének, az Egy mormota nyarának személyességét és valósághoz való egyszerre közvetett és közvetlen viszonyát, kórkép lesz, diagnózis, jegyzőkönyv az idegenségről.

Emésztettem hát – akarom mondani nyeltem – sok-sok keserves szellemi termékét ezeknek a közjólét vállalkozóknak – azokét, akik a sok-sok szegénynek azt tanácsolják, hogy váljanak rabszolgákká, és azokét, akik azt képzeltetik velük, hogy valamennyien trónjavesztett királyok. – Nem meglepő tehát, hogy olyan lelkiállapotba kerültem, amely a szédüléssel vagy a hülyeséggel szomszédos.

– így Baudelaire.

Sinha regényének hőse is szorong és szédeleg, monológjaiban megkapja a magáét

  • a „rabszolgatartó gépezet”, vagyis az embercsempészek (vö. „közjólét vállalkozók”), akik az ígéret emberi jogokkal kikövezett földjére csábítják az olcsó munkaerőt,
  • a bevándorlók ügyvédei, akik a kedvező ítélet reményében attól sem riadnak vissza, hogy megzsarolják a tolmácsot,
  • Teréz anya alakváltozatai, akiknek szeme elé rózsaszín fátylat vont "a bűnös lelkiismeretet nyugtató" jótékonykodás,
  • de megkapják a bevándorlók is, „az új évezred rabszolgái”, akik egykor az övéi voltak, és még most is azok, még ha ezt nem is olyan könnyű beismerni.

Hogy mit jelent azonosnak, mégis különbözőnek lenni, azt Sinha egy álomjelenettel érzékelteti, amelyben a narrátor nem tud mit mondani otthon maradt szüleinek, valamint olyan elkapott, és a kívülálló számára észrevétlenül maradó momentumokkal, mint amilyen ez is:

Míg a papíron ujjammal követtem a szavakat, a férfi is meg az ügyvédje is ráteszi kezét az iratra. Csokoládészínű kézfejem mellett az agyagszínű kéz. Muszáj összehasonlítanom őket. Kínos érzés fog el a hasonlóság, és ugyanilyen kínos a színkülönbség láttán. (…) Visszahúzom a kezem. Most már csak egy fekete meg egy fehér kéz van a papíron. (66. o.)

Az őszinteségnek/objektivitásnak/bennfentességnek viszont ára volt. Sinha évekig a Francia Menekült‑ és Hontalanvédelmi Hivatal (OFPRA) alkalmazottjaként dolgozott, és tapasztalatait kezdetben nem is irodalomnak szánta, ám a történetek lassan könyvvé álltak össze. 2011-ben megjelent az Üssük agyon a szegényeket!, ám a pozitív recepció nem hatotta meg a munkáltatóját, és Sinha elveszítette az állását.

Nem akarták, hogy egy alkalmazottjuk kommentálja a rendszerüket.(…) Az OFPRA nem fogadja el az intellektuális vagy bármilyen más oldalát az embernek. Ez azt mutatja, mennyire dehumalizáltá vált a rendszer. A bangladesieket számokként, a tolmácsokat robotokként kezeli

nyilatkozta a Deutsche Wellének.

Nyelvek gimnasztikája

A regény által felvázolt világban a menekülteket épp így kezelik: statisztikákként, fiók mélyére süllyesztett akták szereplőiként. Sinha narrátora erősen ambivalens véleménnyel van róluk, és épp ez az ambivalencia működteti a cselekedeteit és teszi olyan hatásossá (de nem hatásvadásszá) a könyvet. A narrátor arctalan tömegnek látja a menekültstátuszért folyamodókat, „nemszeretett medúzákhoz” hasonlított népcsoportoknak, „egyetlen fekete viharfelhőnek”, akik ugyanazt a kellően tragikus és szívszaggató sorstörténetet adják elő, csak „az akcentus, a dátum, a név és a sebhely” változik. Ezzel egy időben viszont testet is ad nekik, és a történetük elmesélésével visszaadja elvesztett méltóságukat. „Politikailag inkorrekt együttérzést” váltanak ki belőle, képes meghatódni a történetükön, még akkor is, ha tudja, hogy krokodilkönnyeik csak a zsebükbe rejtett és ujjaik között morzsolgatott vöröshagyma mellékhatásai.

Egyszerre hoznak elő belőle szégyent, frusztrációt és ingerültséget, ez a fokozottan robbanékony koktél pedig nem csak az unásig ismételt hazugságokból fakad (a bevándorló „elkötelezett regényíró”), a tehetetlenségből vagy a felesleges körökből, amelyeket akkor is meg kell futni, ha minden fél számára világos a végkifejlet. Fakad egyrészt a narrátor saját identitásválságából és gyökértelenségéből, amelyet alkalmi szexszel („A semmi színes karneválja.”) próbál orvosolni, másrészt abból, hogy a szóban forgó menekültek nagy részének szemében ő nem egy jó szándékú tolmács, hanem csak egy nő, aki túl sokat kérdez.

„Férfironcsok”, „betegesen követelőző nyomorultak”, „leépült, sokszor gnóm, félelemtől vagy reménytől béna, közönséges sorszámmá meg dossziévá degradált” férfiak – csak néhány jelző, amellyel a narrátor definiálja a hivatalban megforduló menedékkérő férfiakat. Velük szemben „vérszegény, csontos és csupaideg nők” próbálnak fellépni „a törvény, az őszinteség meg a tekintély védelmében”, Sinha hőse pedig egyre inkább átáll az ő oldalukra.

A tehetetlenségből (is) fakadó női szolidaritást a regény nemcsak cinkos összekacsintásokkal érzékelteti, hanem egy meglebegtetett szerelmi szállal is, amelynek a tolmácsnő és egy kolléganője a főszereplői. A narrátor számára Lucia épp olyan, mint Franciaország a menedékkérők számára: az elképzelt béke és nyugalom szigete. A könyv pedig ezzel a szinte teljes balladai homályban hagyott szállal kap igazi tétet: már nemcsak egy menekültregény lesz, ami megpróbál objektív képet adni a túlfilterezett riportokból vagy kattintásvadász álhírekből ismert világról, hanem egy magányos nő harca a férfiközpontúság, az elnyomás, és a társadalmi igazságtalanság ellen. A számítógép mindkét oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8412128161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.