Olvass!

KönyvesBlog

Linn Ullmann hosszú évekig a táskájában hurcolta az apját

2017. január 29. Kiss Orsi

Hat rossz minőségű hangfelvétel, apja halála után mindössze ennyi maradt Linn Ullmann-nak, és egy soha meg nem valósuló terv a könyvről, melyet a férfival közösen kellett volna megírniuk. Az apa, a világhírű filmrendező, Ingmar Bergman utolsó éveiben az öregedésről szeretett volna még könyvet írni: ez az ő felfogásában nem egyszerű folyamat, sokkal inkább kemény munka volt, mely nagyon sok erőt igényelt. Az öregedéssel ugyanakkor olyasmit veszített el, ami kreatív, alkotó énje számára kulcsfontosságú volt: szavakat és emlékeket. Ullmann tehát az apja halála után ott maradt hat, recsegő, vacak minőségű hangfelvétellel, melyeket képtelen volt végighallgatni, kényelmesebb is volt őket valamelyik fiók mélyén elveszíteni. Mikor végre előkerültek, már nem egyszerű könyv-alapanyagok voltak, hanem katalizátorok, melyek emlékeket, érzeteket hoztak felszínre. Ezekből született A nyugtalanok, mely látszólag memoár, valójában egy csodálatos könyv az emlékezésről, annak időnként sodró, majd meg-megakadó lendületéről, a kis önbecsapásokról, és persze két öntörvényű művészről, meg kettejük közös gyerekéről, aki sok-sok film, féltestvér és földrész között próbálja megtalálni azt a helyet, ami csak az övé. A nyugtalanok a hét könyve.

Linn Ullmann a kortárs norvég irodalom egyik legizgalmasabb alakja, A nyugtalanok a hatodik könyve. Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert az olyan erősen önéletrajzi ihletésű könyveket, mint A nyugtalanok, az írók általában az elsők között szokták abszolválni. Hiszen mindenki arról ír a legkönnyebben, amit a legjobban ismer, egy kezdő írónak sokszor kézenfekvő tehát a családot vagy a legszűkebb környezetet rögtön megírni. A nyugtalanokhoz viszont valószínűleg kellett az az öt könyv, melyet Ullmann korábban letett az asztalra: ebben a kötetben ugyanis nem maga a téma a legizgalmasabb (persze, az is, hiszen két világhíres szülő mindennapjaira nyit ablakot), hanem a forma, az a sok-sok képből, töredékből álló, váltott perspektívával és elbeszélővel végrehajtott bravúr, amely mégis egységes keretet ad egy több évre és évtizedre visszanyúló emlékezésfolyamnak.

Linn Ullmann: A nyugtalanok

Fordította: Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2016, 383 oldal, 3950 HUF

 

Utóbbi magját az a hat hangfelvétel adja, melyeket Ullmann apja életének utolsó éveiben rögzített. Ők ketten azt tervezték, hogy közösen írnak könyvet, viszont mire a tervezéstől eljutottak a megvalósításig, addigra a korábbi összeszedettségnek és szikrázó intellektusnak, mely korábban az apát jellemezte, már csak nyomai maradtak. Ullmann saját bevallása szerint sem ért a technikához, de még ő is elborzadt, amikor visszahallgatta a recsegő hangfelvételeket. Lényegében használhatatlannak ítélte, nem is tudta végighallgatni a szalagokat, így aztán sokáig csak kallódtak valami eldugott helyen („Hosszú évekig a táskámban hurcoltam apámat is (…)”). Amikor végre mégis előkerültek, fontos szerephez jutottak: ezek a hangfelvételek alkotják ugyanis a gerincét a könyvnek, ez lett az az alap, melyre az elbeszélő azután felfűzhette az emlékeit.

Híres szülők, híres gyerek. Linn Ullmann édesapja Ingmar Bergman svéd film- és színházi rendező, forgatókönyvíró (1918-2007). Woody Allen szerint valószínűleg ő volt „a legnagyobb filmrendező a filmkamera feltalálása óta”. Háromszor nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart (Szűzforrás, Tükör által homályosan, Fanny és Alexander), de olyan filmek fűződnek még a nevéhez, mint A hetedik pecsét vagy A nap vége. Összesen tíz filmet készített együtt a norvég Liv Ullmann-nal (1938-), akivel soha nem házasodtak össze, közös gyermekük Linn Ullmann írónő. A nyugtalanokban Ullmann elbeszélője így vall Bergmanról: „A kislány gyermekkorában szerette a listákat és számokat, és ha valaki az apjáról kérdezte, azt felelte: Apának négy háza, két autója, öt felesége, egy úszómedencéje, kilenc gyermeke és egy mozija van”. Bergmannak szinte valamennyi gyereke a film közelében kötött ki, színészek vagy rendezők lettek, egyedül talán csak ifjabb Ingmar Bergman lógott ki a sorból, aki repülőgép-pilóta lett.

Szándékosan írok elbeszélőt, mert bár az abban szereplő kislány, majd fiatal nő kétségtelenül olyan, mint Ullmann, a szülei pedig nyilvánvalóan Ingmar Bergmanra és Liv Ullmannra hasonlítanak, az író látszólag eltartja magától saját történetét. Ezt erősíti, hogy a regényben kevés kivétellel egyetlen központi karakternek sincs neve, holott – mint többször is elhangzik – a neveknek igenis fontos szerepük van az életükben, még ha nem is úgy, ahogyan mi azt megszokhattuk. Ullmann szerint nehéz egy nevet adni, kapni, azzal együtt élni és nehéz megszabadulni is tőle. Az elbeszélő két keresztnevét például a szülők választották, az egyiket az anya, a másikat az apa, mégse szólították soha ezen a néven:

„Ez a név, akár egy ünnepi étkészlet, felnőttkorában is csak különleges alkalmakkor került elő, például házasságkötéskor, vagy váláskor. A mindennapokban másként hívták.”

Ullmann emlékei egészen kiskoráig nyúlnak vissza, amikor a nyarakat apjával a Fårö szigeti birtokon tölthette. Ez egyébként a szüleik közti megállapodás része volt, Liv Ullmann ugyanis kötötte, hogy évente pár hetet az apának kell vállalnia a gyereket. Bergmannak öt feleségtől összesen nyolc gyereke volt, a kilencedik Linn Ullmann, aki Liv Ullmann norvég színésznővel folytatott kapcsolatából született:

„A kislány anyja csak a fejét rázta, amikor szóba kerültek apa nőügyei, nem akart hallani sem az ötödik, sem a negyedik feleségről, nem akarok tudni róluk, az ember nemigen akar tudni a közvetlen elődjéről vagy utódjáról. Anya rossz néven vette, hogy éppen ő került a negyedik és az ötödik közé. Mert így mi is volt ő: a négy és feledik?”

Az apa nagy szeretettel veszi körül a kislányt, vasárnap kivételével minden nap filmet néznek együtt (érdemes elolvasni, hogy néhány évvel ezelőtti interjúnkban hogyan idézte fel az apjával kapcsolatos filmes emlékeit Ullmann), viszont a mindennapi gyereknevelés gondjai egyértelműen az asszony nyakába szakadtak, és a művészi önmegvalósításért mindig őt érték vádló tekintetek, sosem az apát. („Lehet, hogy a gyerek nem kap elég törődést? Miféle anya az, aki folyton utazgat, és magára hagyja a lányát?”) Egy konzervatív, mégis ellentmondásos alkotói munkafelosztás képe rajzolódik ki hármójuk kapcsolatából, melyben a férfi elvárja, hogy gyerekei és az életében jelenlévő asszonyok békén hagyják, miközben dolgozik, a nőtől pedig azt várják el, hogy eltartsa magát és a gyerekét, ám rossz szemmel nézik, ha mindezt önjáró és önálló művészként meg is teszi. A férfi az alkotó, a nő az ihletadó, a múzsa. A gyerekek jobbára csak láb alatt vannak, és hogy ne így legyen, az elsősorban a nő felelőssége. „Nem a gyerekei voltak a legfontosabbak az életében” – írja apjáról Ullmann. Szavai nem vádaskodóak, egyszerű tényt állapítanak meg. És itt érdemes felidézni megint, mit mondott erről néhány éve Ullmann Budapesten:

„A könyv (Szemem fénye - a szerk.) valahol arról is szól, hogy mit is jelent ma művésznek lenni… De azt gondolom, hogy a női művészeknek, legalábbis azoknak, akik anyák is egyben, nincs meg az a lehetőségük, hogy elvonultan dolgozzanak. Én ezt jó dolognak tartom. Egyébként pedig azt gondolom, hogy már a férfiaknak, azoknak, akiknek gyerekeik vannak, sincs erre lehetőségük. Ami a nőket illeti, én például nem kérhetem arra a családomat, a gyerekeimet, hogy hadd vonulhassak el. Nem gondolom egyébként, hogy ez engem jobb íróvá tenne. De ott van akár a férjem is (Niels Fredrik Dahl – a szerk.), aki ebben az értelemben szintén egy modern férfi író. (...) Próbálunk úgy egyeztetni, hogy ne legyen például ugyanakkor a leadási határidőnk. Hiszen gyerekeink vannak, kutyánk is van. Szóval, van egy életünk. És mindketten úgy döntöttünk, hogy ez az élet a mi felelősségünk. Az apám azonban úgy gondolta, mindezt fel kell áldoznia a művészet érdekében. Én azonban azt gondolom, hogy ez egy régimódi felfogás. És nem tudom, hogy ez jobb művésszé tette-e őt. Nem tudom.”

A magát memoárnak álcázó kötet tehát sokkal többet rejt, mint egyszerű családi történeteket. Az elbeszélés egyik síkja az emlékezés mikéntjét rekonstruálja (ezt erősíti a fragmentált elbeszélésmód, a rendszeresen vissza-visszatérő mondatok, emlékfoszlányok), másik fontos eleme pedig az a pont, perspektíva, látószög, ahonnan életünk eseményeit szemügyre vesszük (ebben a kötet nyitómondatai lehetnek iránymutatóak: „Látni, emlékezni, megérteni. Minden azon múlik, hogy hol állsz.”). Egy harmadik elem az elbeszélés megbízhatatlanságát emeli ki; utóbbit nemcsak emlékezésünk esetlegessége, hanem az elbeszélő szándéka is erősítheti, lásd:

„(…)az igazság az, hogy mások életéről nem sokat tudhatunk, a szüleink életéről különösen nem, akkor pedig végképp nem, ha a szülőknek az a szokása, hogy az életüket átalakítsák történetekké, amelyeket bocsánatos módon azóta is úgy mesélnek, hogy a legkevésbé sem érdekli őket, mi volt igaz és mi nem.”

Az elbeszélő „kiskora óta ellenállást tanúsított anyja történeteivel szemben”, az életében meghatározó két személy, két öntörvényű történetmondó hatása alól viszont nem tudta, és a kötet alapján nem is nagyon akarta kivonni magát. Csak úgy tudott róluk írni, hogy fikcionizálta őket, egyikük elvesztését, lassú búcsúját az élettől ugyanakkor olyan érzékenyen volt képes ábrázolni, hogy melankólia és gyász helyett az így sokkal inkább az élet szeretetéről, az alkotás vágyáról és a választás szabadságáról szól.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6912160899

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.