Olvass!

KönyvesBlog

Morcsányi: Soha életemben nem vágytam rá, hogy szerepeljek

2017. március 04. valuska

morcsa_nyi-8692.jpg

Fotó: Valuska Gábor

A közgáz után tizenegy évig különböző színházakban dolgozott dramaturgként, majd szerkesztőként helyezkedett el, 1995-ben megválasztották a Magvető Könyvkiadó igazgatójának. Enyedi Ildikó tizennyolc év után rendezett nagyjátékfilmet, a Berlinben az Arany Medvét elnyerő Testrél és lélekrőlt (kritika), aminek férfi főszerepére, egy teljesen amatőrt, a Magvető könyvkiadót húsz évig vezető Morcsányi Gézát választotta. A cikk első felében röviden bemutatjuk Morcsányit, a második fotónál kezdődik az interjú, ha valaki egyből belevetné magát a beszélgetésbe.

Egymástól látszólag távol eső területeken is sikeresen mozog Morcsányi, amivel újra és újra meglepi az őt húsz éve ismerő költőt, regényírót, akit több magvetős szerző mellett kerestem meg, hogy előzetesen jobban megismerjem Morcsányit:

"Én a Magvető igazgatójaként ismertem meg, de kiderült, hogy van egy orosz fordítói életműve is. És hogy egyáltalán: az orosz művészet/irodalom/kultúra szakértője. És hogy ugyanez a helyzet az angolszász irodalommal. És hogy van egy színházi dramaturgi életműve is. Egyáltalán: hogy igazából színházi szakemberből lett a Magvető igazgatója, de ha már így történt, akkor felvirágoztatta a Magvetőt."

Morcsányi a Magvető vezetőjeként a magyar kulturális élet meghatározó, azt formáló alakja, az első magyar Nobel-díjas, Kertész Imre kiadója, akiről ismerői is állítják, hogy nem szeret szerepelni. Enyedi Ildikó rendező mégis őt választotta a vágóhíd igazgatójaként dolgozó Szabó Endre szerepére, aki szarvasokkal álmodik, úgy, ahogy a frissen felvett, autisztikus jeleket mutató doktornő (Borbély Alexandra) is. Erről egy darabig egyikük sem tud, majd amikor kiderül, akkor két elszigeteltségben élő ember talál egymásra. Enyedi kérdésemre azt írta, hogy

"a világ legkönnyebb dolga volt vele (Morcsányival - a szerk.) dolgozni. Ő egy kifejezetten erősen gesztikuláló, kifejező tesbeszéddel rendelkező, bőbeszédű ember. Megértette belőle, hogy saját magából ezt a (meglévő) csöndet, zártságot, visszafogott intenzitást kell megmutatnia. Nagyon okosan védte ezt a burkot az egész film alatt, ami akkor, ott megszületett. Nem okoskodta, elemezte szét, elemi, érzéki módon tudott így saját maga lenni ".

A Magvető a rendszerváltás utáni kulturális élet diskurzusformáló intézménye, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Esterházy Péter,  Grecsó Krisztián, Kemény István, Kertész Imre, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Spiró György, Závada Pál vagy Tóth Krisztina kiadója, hogy csak a legismertebbeket említsem. A könyvpiacot jól ismerők szerint ő az egyetlen magyar kiadóvezető, akit külföldön is elismernek, ami annak köszönhető, hogy

"csodálatos könyvkiadó, fantasztikusan összetett ember, jók a receptorai mások érzelmeire, hibátlan esztétikai ítélő erővel bír, a gazdasági prioritásokkal tisztában van, de tud a szerzők nyelvén is beszélni."

Morcsányiról többen elmondták, hogyan építette fel a vezető szépirodalmi kiadót a saját ízlésében és emberi kapcsolataiban bízva. Erre konkrét példát is hozok: a fiatal költő elküldi verseit Morcsányinak, mert megtudta, hogy tényleg minden szöveget elolvas, mindenről ő dönt. A kiadóvezető karácsony előtt pár nappal hívta vissza az izgatott költőt, akinek megmondta, hogy ezt még ugyan nem, de majd a következőt. Egy másik költő azt emelte ki, hogy "piszok jó döntéshozó volt, mindig az elvei szerint dolgozott", miközben minden megkérdezett olyan helyként írta le a kiadót, mint egy családot, ahova jó tartozni.

Ezután nem meglepő, hogy a középgeneráció apa-figurája rajzolódott ki, amikor magvetős szerzőket kérdeztem Morcsányiról. Egyikük azt írta, hogy " úszni vitt, vacsoráztatott, beszéltetett, ahogy apukához illik. Jó apa", a másikuk ugyanezt a képet írta tovább: "Mintha egy másik, jobb időből került volna ebbe a silány korba. Kilóg innen, nem ide való. Olyan ember, akinek van mire szerénynek lennie, határozott és szeretetteljes. Akihez mindig fordulhat az ember tanácsért". Vannak, akikkel a mai napig magázódik, van, akit újra és újra meglep, van, aki mindig bekopog hozzá, ha a kiadóba megy, mert egyszerre nagyon mély és laza beszélgetéseket lehet átélni vele, és azt is említsük meg, hogy Cserna-Szabó András még egyik regényébe (Szíved helyén épül már a Halálcsillag) is beleírta alakját.

"Géza egy generáció képviselője számomra, azoké, akikben a felnőttek önfegyelme és már-már kiábrándult keserűsége (egyfajta kényszerű beletörődés) párosul a gyermekek, vagy még inkább a kamasz fiúk világéhes kíváncsiságával és dacos haragjával" 

- jellemezte a kiadóvezetőt az egyik szerző.

A magyar filmbemutató előtt, az irodájában interjúztunk Morcsányi Gézával színészetről, az utált kihívásokról, a kiadóvezetésről, a magyar olvasókról, a pesszimizmuról és a Kertész-hagyatékról.

morcsa_nyi-8665.jpg

Hol van az íróasztaláról a rojtos terítő, amit több szerző is említett?

Amikor néhány hónapos ott tartózkodás után kiköltözött a Magvető a Vigadóból a Balassi Bálint utcába, rendes lakásokba kerültünk, ezért a Vörösmarty téri bútorok egy részének átköltöztetése nem jöhetett szóba. Egy nagy könyvszekrény és egy íróasztal, ami még talán Kardos Györgyé (az ÁVH alezredese, a Magvető igazgatója volt - a szerk.) is volt, költözött velem. Az új irodába kaptam egy szép antik asztalt Mosonyi Aliz barátomtól, amire egy kelim terítőt adott a feleségem. Rengeteg rojtja volt. Egy idő után azt vettem észre, hogy ritkul a rojt. Majd az is feltűnt, hogy akik hozzám jönnek tárgyalni, beszélgetni, előszeretettel birizgálják, csomózgatják, utána vagy a kezükben marad vagy nem. Amikor már odáig jutottam a sikerekben, hogy határtalan volt az önbizalmam, akkor rá is szóltam a delikvensekre: szeretetem változatlan és határtalan, csak nagyon kérem, ne pisztergálják a terítő rojtját, mert nem marad belőle semmi.

És hol van az albán konyak?

Ukrán konyak volt az (ekkor felállt, odament  az íróasztala mellett álló könyvespolchoz, elhúzott egy könyvet és elővette az ukrán konyakot -  a szerk.). Ezt valakitől kaptam, de azt könnyen el lehet képzelni, hogy az ukrán konyak nem Rémy Martin. Én soha nem vetettem meg az alkoholt, bár idebent nem ittam. Cserna Bandival kvázi azt játszottuk, hogy mi annyira megéljük az életet, hogy egy korty ukrán konyak sem árthat nekünk, aminek a hatása kiszámíthatatlan.

Sztanyiszlavszkijt fordított 1988-ban, ami azt jelentheti, hogy a színészet alapjait már a fordítói munka során elsajátíthatta.

Ha az embernek a párnája alá tett könyvből valóban belemegy a tudás a fejébe, mindenféle műfajban, akkor igen. Volt egy fantasztikus tolmácsasszony, Neumark Anna, emléke legyen áldott, akivel Pécsen ismerkedtem meg tíz évvel korábban, amikor egy remek orosz színésznő rendezett a színházban. Neumark volt a tolmács, meg az a nélkülözhetetlen munkatárs, akinek a segítségével át kellett írnunk a magyar fordítást. Nem mintha rossz lett volna, de egy más anyanyelvű rendező a tapasztalataim szerint mindig a saját anyanyelvéből kiindulva akarja visszahallani a szöveget, úgy, ahogy ő megszokta. Tehát készült egy nagyon speciális, az alkalomhoz illő magyar szöveg. Pár évvel később a Gondolat Kiadó felkérésére, Neumark Anna ajánlására fordítottam Sztanyiszlavszkijt, és iszonyúan megszenvedtünk vele. Egyfelől tapasztalatlan voltam, másfelől Neumark Anna kitaposta belőlem azt a megoldást, amit egyszerre tartott megfelelőnek oroszul és magyarul is. Már példányom sincsen belőle, megítélni sem tudom, milyen lehet az a fordítás, de kétségtelenül nagyon sokat foglalkoztam vele.

Amikor Enyedi Ildikó megkereste, hogy játssza el a főszerepet, akkor nem Sztanyiszlavszkijnál kereste a megoldást, ha jól értem.

Nem, ez egy nagyszerű lehetőségnek kínálkozott, nem volt mögötte tudatos döntés, agyjáratás. Ahogy már sokszor elmeséltem, megkérdeztem Gothár Péter barátomat, hogy ő mit szól ehhez, és onnantól kezdve Enyedi művészete és formátuma garancia volt számomra, hogy olyan nagy baj nem történhet, legalábbis abból a szempontból, hogy valami minőségen aluli vagy vállalhatatlan dolog jönne ki belőle. Ez utóbbi lehetőséggel utána sem foglalkoztam, pedig ez Enyedivel együtt is benne lehetett volna, tudniillik énmiattam, hiszen annyira nem tudtam semmit erről a dologról, annyira nem volt tapasztalatom, hogy végül is lehetett volna kudarc is. Önkéntelenül vagy öntudatlanul abban bíztam, hogy Ildikó ebben az esetben azt fogja mondani, hogy álljunk meg, ez nem megy, hagyjuk abba. Ösztönösen bíztam benne, hogy nem fog jégre vinni. Másrészről nagyon jó volt önfeledten ráhagyatkozni valakire valamiben, amivel kapcsolatban a vállamat nem nyomja semmi teher.

Többen mondták önről, hogy pesszimista és befelé forduló lett az elmúlt években. A Magvető igazgatói posztjáról történt lemondása után a Magyar Narancsnak adott első interjúban ezt rögtön meg is erősítette. Ahhoz viszont  kísérletező kedv és nyitottság szükséges, hogy elvállalja az egyik főszerepet egy ön számára ismeretlen terepen.

Van hajlamom a melankóliára, a pesszimizmusra is, de ennek is inkább az a lényege, hogy nagyon nem bírom az illúziókat. Gondosan figyelek rá, hogy ne keltsek illúziókat, mert abba belehalok, ha rá kell jönnöm, hogy nem váltottam be a reményeket. Sok szituációban tűnhet ez pesszimizmusnak, de nem feltétlenül az. Világéletemben utáltam a terveket, az úgynevezett kihívásokat. Azt gondoltam, hogy felesleges ezekkel foglalkozni, úgyis történik majd valami, és milyen nevetséges utána megnézni, hogy ezt vagy azt terveztük. Belátom, hogy vannak olyan alkatok, akiket épp az lelkesít és inspirál, adott esetben másokat is kedvezőbb helyzetbe tud hozni, meg nagyobb erőkifejtésre sarkalni, de én nem ez a típus vagyok. Sokat gondolkozom azon is, hogy mindazt a kedvezőtlen benyomást, ami a világból ér, vajon csak azért látom-e kedvezőtlennek, mert megöregedtem, és mint minden öregember, én is úgy gondolom, hogy rossz irányba mennek a dolgok, vagy tényleg semmi ok az örömre. Ritkán így gondolom, többnyire úgy.

Az életpályájának ezen a szakaszán minek köszönhetően döntött úgy, hogy belevág ebbe a kísérletbe, és elhiszi, hogy meg tudja csinálni?

Nem elhittem, hanem ahogy az életem legnagyobb részében, itt is a megérzéseimre hagyatkoztam, ahogy korábban is, mert voltak vad váltásaim. például amikor ott hagytam a színházat, hogy egy újság szerkesztőségében dolgozzam, vagy amikor a közgazdász diplomámmal elmentem egy színházba dramaturgnak, miközben fogalmam sem volt, hogy mi jön ki belőle. Soha életemben nem vágytam rá, hogy szerepeljek. Ildikó most fölelevenítette, én nem emlékeztem már rá, hogy amikor megkeresett, arról kezdtem beszélni neki, hogy bármennyire is büszke vagyok a szerzőinkre, bármennyire is határtalanul boldog vagyok a könyveik sikerétől, egy-egy jól sikerült felolvasástól, nyomasztanak már azok a fellépések, amelyeket a kiadó igazgatójaként abszolválnom kell, és igyekszem minden ilyen alkalommal a kollégáimat előtérbe tolni (a felkérés idején Morcsányi még a Magvető igazgatója volt - a szerk.). Meg is ijedt, hogy ezek után talán nemet mondok, én azonban épp fordítva okoskodtam. Gondoltam, a forgatás nem fellépés, nincs közönség, amikor meg majd lesz, ott már nekem nem kell ott lennem. A filmben csak Enyedi Ildikó van, ő a főnök. Valószínűleg nagyon vágytam valami önfeledtségre, amikor nem én megyek a csalánosba elsőként.

morcsa_nyi-8662.jpg

Az önfeledtséget végül megkapta a forgatástól?

Igen, mert nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg, nagyon segítőkészek voltak, és Enyedi a legelső próbafelvételtől úgy intézte, nem tudom, mennyire csinálta tudatosan vagy ösztönösen, hogy számomra ideális keveréke állt össze a technikai és a lényegi problémáknak. Persze mind a mai napig nem tudom, mi a lényege itt a színészetnek, pedig figyeltem a kollégákat. Ráadásul a film egy technikai műfaj, technikai dolgoknak kell együtt lenniük, és rövid időszakokban, a felvételek alatt kellett villantani. Nem értek igazi kudarcok, sokat segítettek, ráadásul olyan feszített volt a forgatás, hogy nem volt idő azon gondolkodni, hogy, atyaúristen, ez jó vagy sem. Természetesen mindig hegyeztem a fülem, hogy milyen hangszínt, milyen véleményt hallok ki Ildikó hangjából, amikor azt mondja, hogy ez jó vagy megvan. De már jött a sminkes, gondolkozhattam a következő jeleneten.

Enyedi nagy kockázatot vállalt, tizennyolc év után forgatott nagyjátékfilmet, aminek a főszerepét egy amatőrre bízta.

Abszolúte, szegény producerek körömszakadtukig tiltakoztak, és már jócskán tartott a forgatás, amikor még mindig belezokogtak a kabátjukba, hogy milyen borzalmas dolog zajlik, legalábbis én így tudom. Teljesen megértem őket, biztos, hogy hasonló helyzetben én sem akartam volna ekkora kockázatot vállalni. Jóval a forgatás után, az első nyers változatot követően tudtam meg, hogy ez volt a helyzet, akkorra változott meg a véleményük, és mintha olyasmi hangzott volna el, hogy nem lett ez így se rossz film. Persze biztosan nem beszélnék erről, ha az első stábvetítés után nem jöttek volna oda hozzám, hogy ők maguk is elmondják, mennyire nem bíztak ebben, és most már mennyire elégedettek. Akkor arra gondoltam, hogy mi mást mondhatnának, futnak a pénzük után. A berlini fogadtatás, majd a díj elűzte az aggodalmaimat. Nem mintha megítélhetőnek tartanám az alakításomat, és nem mintha minden kritika legjobb esetben is legföljebb költészet lenne, tehát ha lenne objektív mérce. Lehet, hogy nagyon béna voltam, de annyira nagy baj nem történt, ha a film annak ellenére megkapta az Arany Medvét , hogy én adtam Szabó Endre szerepét.

Cserna szerint ön az utolsó Krúdy-hős, az utolsó úriember. Amikor ezt a leírását olvastam, akkor választ kaptam egy fontos kérdésre a filmmel kapcsolatban is: a Testről és lélekről című moziban nemcsak a különös közös álmok miatt szépen elemelt a történet, hanem a szinte anakronisztikusnak ható udvariaskodása, úriembersége miatt is, amit a karaktere, Endre is felvett. Cserna leveléig nem tudtam megfejteni, mitől lebegett a történet. Milyen hatással voltak egymásra a szereppel?

Nekem ezzel nem volt dolgom. Természetesen felmértem, érzékeltem, hogy milyen a lakásom, a díszletem. Nyilván a kanapéhoz igazítva ültem le, ugyan a saját derekam, vállam, nyakam, lábam, magasságom határai között mozogva. A konyhaasztal is meghatározta, hogy ülök oda, hogy helyezem el a béna bal karom. Csak ilyen módon hatott rám a szerep. A lényeget vagy a jellemet, a milyenséget illetően olyan kis részletekben jöttünk össze, a karakter és én - elsősorban a film technikája miatt, hiszen rövid jeleneteket vettünk fel -, hogy az mindig nagyon koncentráltan jelentett valami indulatot, akarást, célt vagy elszánást. Hogy ebből hogy állhatott össze valami egység vagy alak, az csak az Ildikó, a vágó és az operatőr munkájának az eredménye. Őszinte csodálattal néztem őket, egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer meggondolva, de nem a kényszeresség, hanem a lényegiség, a jelenetek sűrűsége miatt. Minden olyan pontosan, a teltségre törekedve volt meghatározva, hogy ezt belülről nem láttam. Az érdekes, hogy a habitusom miként járulhatott hozzá a film elemelkedettségéhez. El tudom képzelni, hogy hozzájárult, de nem azért mert olyan különleges habitusom lenne, hanem mert nyilvánvalóan van bennem egy csomó olyasmi, ami a papírforma szerint az Endrében nem lett volna. Egy szó sem esik arról, hogy nagy művészetrajongó lenne. Pedig én az vagyok. Fura elegy lehet. Amit én látok a filmben, annak a lényege éppen ez: a verbálisan elmondható történés mérhetetlenül banális lenne azzal a sokrétű és nagyon finom rétegzettséghez képest, amit a film végül meg tudott valósítani.

Többször kiemelte, hogy nem akarta megismerni a forgatókönyvet, eleve máshogy olvasta, mint ahogy professzionális olvasóként tette volna. Az ön hivatása az olvasás: dramaturgként, fordítóként és kiadóvezetőként is. Mit jelent ebben az esetben a máshogy olvasás?

Úgy már nem szoktam olvasni, ahogy a forgatókönyvet olvastam először, mert ilyen olvasásra már nem pazarlom az időmet, nincs hozzá türelmem. Ha örömből olvasok is, talán beidegződésből vagy foglalkozási ártalomból, mindig nagyon figyelmesen olvasok, ha igazán érdekel a dolog. Ha pusztán szórakozásból, akkor nem cikáznak a fejemben a gondolatok, hogy mit lehet ezzel kezdeni, van-e benne hiba, sikeres tud-e lenni, lehet-e változtatni rajta. Itt voltaképpen nem akartam tudni, hogy mi ez a történet, egészen komolyan, ez is az önfeledtség része volt. Nagyjából megnéztem, mi történik benne, de nem foglalkoztam például azzal, hogy mennyire hiteles a szöveg. Tudat alatt, tapasztalatból azt is tudtam, hogy a forgatókönyv, mire eljut a forgatásig, még milliószor megváltozik. Ildikó mondta is, hogy bizonyos dolgokat hozzá akar igazítani a habitusomhoz, fizimiskámhoz.

morcsa_nyi-8652.jpg

Mennyit olvas?

Reggeltől estig olvasok szinte. A könyvek választásánál van egy döntő mozzanat, amit vagy én találtam ki, vagy valamelyik színházi mesteremtől loptam, de mintha az én dumám lenne: egy színdarab, egy regény vagy bármilyen szöveg, az magyar embernek való, vagy nem magyar embernek való. Általában azokat a szövegeket szoktam szeretni, amikről azt gondolom, hogy nem magyar embernek valók. Amikor először találkoztam Thomas Bernhard-szöveggel, akkor azt gondoltam, hogy fantasztikus, ez csúcs, de nem magyar embernek való. Nagyon kevés sikert is arattak itthon például a Bernhard-színdarabok. Túl sok volt a hazai  közönségnek. Ez persze a poén szintje, hogy kinek való, kinek nem. A színházban és a könyvkiadóban is azt kellett eldöntenem, elsősorban a magam számára, hogy jó-e ez vagy sem, hogy ezzel sikert lehet-e elérni vagy sem. Ezek a döntő mozzanatok, amikor szakmailag olvasok.

Definiálná a magyar olvasó karakterét?

Ez talán túl léha volt, tegyük is félre, természetesen a világon mindenhol egyformák az olvasók. A lényeg az, hogy vannak ínyencek, és vannak, akik az egyszerűbb megoldásokat, a durvább fordulatokat szeretik, azokat a műfajokat, amik engem nem érdekelnek, és nem is tudok velük mit kezdeni. Ha megnézi a Magvető szerzőgárdáját, akkor látszik, hogy mennyiféle változata lehet például a történetmesélésnek vagy a szövegirodalomnak is. Ez elsősorban az én ízlésemet tükrözte, mert egy kiadó vezetőjének az ízlése a meghatározó, nincs objektivitás ebben, viszont szerencsés vagy nem szerencsés kéz van. Abból a szerzőlistából elég jól látszott látszott, hogy mit tartok én jónak.

Mikor kellett kiadóvezetőként utoljára megküzdenie szerzőért?

Kitérek a kérdés elől, mert azt sugallja, mintha ezek nagyon éles határvonalakat és döntéseket jelentenének, pedig nem erről van szó. Hogy mégse térjek ki a kérdés elől: volt olyan kollégám, aki szegény azzal vádolt, hogy én vagy mi elcsábítjuk szerzőit. Erről szó sem volt, pláne nem pénzzel, az súlyos vigéctempó lett volna. Én csak azon igyekeztem, hogy a mi kiadónk mindenki számára vonzó legyen. Voltaképpen olyan szerencsés helyzetbe tornáztuk magunkat a kollégákkal, hogy sokszor még azt is számításba kellett vennünk, hogy mire vagyunk képesek, mennyi energiát tudunk mozgósítani, hogy újabb szerző kiadását is vállaljuk. Én állandóan dolgoztam a szerzőkért, akiket kiadóvezetőként akartam, de nem úgy, hogy állandóan udvarolnom kellett kellett volna nekik, vagy virágcsokrokat küldözgetnem.

Amikor elkezdtem, akkor nagyon sanyarú helyzetben volt a Magvető, ezért egy minimálprogram volt előttem, ami később elvesztette az aktualitását. Onnantól kezdve a legjobbakat akartuk. Akik persze sorban jöttek is, és talán egy-két kivételtől eltekintve nem is csalódtak. A kiadói sugárzás hosszú ideje jól működik, de ebben én már végképp nem vagyok érdekes, hanem Nyáry Krisztiánnal és Dávid Annával is így van ez.

Több magvetős szerzővel beszélgetve egy apakép rajzolódott ki önről, akihez mindig lehet fordulni, aki egyszerre tud pontos, figyelmes és szigorú lenni. Hogyan alakult ki a Magvető igazgatójaként ez a sok személyes kapcsolat?

Nyilván ezt a korom is hozza magával, főleg a fiatalabbak nézhetnek rám így is. Botorság lenne ez ellen tiltakozni, a személyiségemben érezhetnek valamiféle gondoskodó hajlamot. Szerencsére az ezzel járó felelősséget nem éreztem zavaró tehernek, voltaképpen ezek a kiadói rutinjaim, algoritmusaim teljesen önkéntelenül alakultak ki bennem. A lényeg egyszerű volt: azokat a műveket, amiket szeretek, mások is ismerjék, szeressék meg. Nyilván ez vonzott negyven éve a színházbn is, ahol nem rendezni vagy színészkedni akartam, hanem hatással akartam lenni a környezetre, a közönségre, a külvilágra azzal, hogy a számomra fontos műveket a művészek révén eljuttatom hozzájuk. Azt, hogy ez egyúttal felelősség is, csak később, fokról-fokra tanultam meg. Amikor megismerkedik az ember egy szerzővel, és tapogatózva elkezdi felmérni, hogy ki a másik, önkéntelenül alakul ki, hogy esetleg barátság vagy szakszerű távolságtartás lesz belőle. De az egésznek az alapja a mű, a minőség, illetve bennem az a nagyon elszánt vágy, hogy a műnek sikere legyen.

Kertész Imrét 1973-ban még visszautasította a Magvető, mert a Sorstalanság "élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült", viszont a kilencvenes évektől a kiadó szerzője lett, majd 2002-ben magvetősként kapta meg a Nobel-díjat. Önök régóta barátok voltak. Hogy látja a Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által létrehozott Kertész Imre Központ alakulását? A hagyaték egy része Berlinbe került, a könyvek jogai a Magvetőnél vannak, nehéz tisztán látni ebben a történetben.

Elég megdöbbentőnek, erős történéseknek tartottam a fejleményeket. Soha nagyobb baj egy minőségi, nagy, komoly életművet ne érjen, mint hogy viszonylag nagy pénzt áldoznak az utóéletére, a gondozására. Csak remélni lehet, hogy a nagy pénzt megbízható emberek valóban a Kertész-életműre fordítják majd, s hogy nem lesz az egészből egy újabb Sorsok Háza. Ugyanakkor abszurditásában kevés jellemzőbb, az életműhöz illőbb dolgot tudok elképzelni, mint ezt a szituációt. Hogy miközben Kertész sokak ellenszenvét vagy rosszallását kivívva kijelentette, hogy a Kádár-korszakról írta a Sorstalanságot, most egy olyan kurzus karolja fel, kezdi el stréberül gondozni ezt a hagyatékot, amelynél közelebbi a Kádár-korszakhoz az elmúlt huszonnyolc évben, de lehet hogy még régebben nem volt. Kertész minden szempontból radikális volt, teljesen belefért a képbe mindenfajta döntése, nyilatkozata, véleménye. Nekem kiadóként semmi más dolgom nem lehetett, mint hogy tudomásul vegyem a döntéseit. Próbáltam vagy nem próbáltam ellentmondani neki, az teljesen lényegtelen, az belső ügy a kiadó és a szerzője között. Ráadásul nem is én voltam vele a legtöbbet négyszemközt vagy a társaságában, amikor egyre rosszabb lett az állapota, de voltam vele sokszor. Én is jól emlékszem sok mindenre, mit mondott, nyilván mások másra emlékeznek. Nincs mit kezdeni azzal, hogy ezek az utóbbi fejlemények mennyiben felelnének meg az ő akaratának. Az biztos, hogy a hagyatékot korábban teljes tudatossággal a Berlini Művészeti Akadémiára hagyta. Hogy aztán maradt-e valamiben vagy miben maradt végül Kertész Magdával, aki a végső döntést meghozta, ezt nem tudhatjuk. Amennyire én tudom, a Magvetőnek érvényes szerződései vannak, és amennyire tudom, Dávid Anna igazgató nem látott még érvényes végzést a hagyatékról. Ami nekem, sőt néhányunknak, akik igazi és talán kölcsönös szeretettel viseltettünk Magda iránt, személy szerint fájdalmat okozott, hogy annyira nem méltatott minket, hogy elmondja a saját vagy kettejük döntését. Mindegy, ettől az egésztől függetlenül Kertész Imrének huszonkét éve akkor is a Magvető a kiadója egyrészt, ennek minden vonatkozásával együtt, másrészt meg írhatnak a történész asszonyok annyi cikket Kertészről, amennyit akarnak, a művek akkor is azt fogják jelenteni, amit jelentenek.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1312311517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.