Olvass!

KönyvesBlog

A kövér lánynak önmaga ellen az evés a fegyvere

2017. március 26. Kiss Orsi

„A mindenség ellenünk dolgozik, ami érthető is. Ezért inkább eszünk még egy-egy McFlurryt,

és egy kicsit dumálunk arról, milyen kövérek vagyunk.”

A soványságot és a testi tökélyt fétisként tisztelő társadalomban a kövérség nem egyszerű állapot, hanem egy olyan handicapként azonosított igazodási pont, amely a hétköznapi élet minden egyes pillanatát meghatározza. Legalábbis így éli meg az Antilányregény hősnője, Lizzie, hogy súlya és méretei már tiniként is elég nagyok. Az igazán nagy probléma ott kezdődik, hogy kövérségét nem a külvilág, hanem saját maga kiáltja ki minden bajok legnagyobbikának, az ősbűnnek, melyet, ha sikerül kiiktatni, nyilván boldog lesz az ember. A csalódás szinte kódolva van, így az önbecsapások, sanyargatások, végtelenített salátaevések eredményeként nemcsak a kilóit veszti el, de szeretteitől is eltávolodik. Az Antilányregény inkább egy antimese, melyben a mesebeli királylány a Nagy Ő megtalálása után – a görcseivel, a lelket felemésztő megfelelési kényszereivel – szisztematikusan szétrombol mindent, amit addig sikerült felépítenie. A magyar cím és a borító sajnos félrevisz, hiszen egyrészt azt sugallja, hogy lányregény csak az lehet, amelyben vékony lányok kergetik a boldogságot (és ha kövér, akkor ezek szerint automatikusan jár az anti- fosztóképző), másrészt valami olyan szirupos-ragacsos történetet ígér, amely ilyen tálalásban nem biztos, hogy megtalálja a célközönségét – azt, amelyet nagyon is megérdemelne. A hét könyve az Antilányregény.

A kanadai születésű, de évek óta az Egyesült Államokban élő Mona Awadnak az Antilányregény az első önálló kötete, melyet az Amazon.ca a tavalyi év legjobb debütáló regényének választott. A kövér Lizzie lelki kálváriáját bemutató regény eredeti címe (13 Ways of Looking at a Fat Girl) jobban eligazít abban, hogy mire is számíthatunk. Utóbbi egyértelmű utalás Wallace Stevens Thirteen Ways of Looking at a Blackbird című versére, melyet szabadon Tizenhárom mód, ahogy a feketerigóra tekintünk címmel fordíthatnánk, bár Tandori Dezső a sokkal líraibb A feketerigó tizenháromfelől mellett döntött. Mindez nem a véletlen műve, a Stevens-vers komoly ihletadó forrás volt, és nagyban inspirálta a regény szerkezetét. A regény tizenhárom fejezete tizenhárom novellaként is olvasható: mindegyik egy-egy meghosszabbított pillanatfelvétel a főszereplő lány különböző életszakaszairól. Találkozunk vele fagyit habzsoló és gót zenét hallgató tinédzserként, majd fiatal nőként, aki az interneten ismerkedik, folyamatosan harcol az anyjával, az öltözőfülke magányában kétségbeesetten próbálja belepasszírozni magát a kiválasztott ruhába, egy szál bugyiban flangál a szobában, és reményvesztetten edz a kardiogépen.

Mona Awad: Antilányregény

Fordította: Diószegi Dorottya, Athenaeum, 2017, 400 oldal, 3499 HUF

 

Ahogy fent is írtam, ez a kálvária alapvetően belülről fakad. A regényben nincs ugyanis direkt utalás arra, hogy Lizzie-t bárki becsmérelné a súlya miatt. Saját életét teszi pokollá azzal, hogy a soványságot teszi meg legfőbb életcéljának. Ahogy a kamasz Lizzie mondja:

„Később majd rohadt gyönyörű leszek. Utolérem az orromat, és ki fogok fejleszteni valamiféle evészavart.  Egész életemben  éhes  és  mérges  leszek,  de mindeközben baromi jól fogom magam érezni.”

Lizzie annyira el van foglalva a saját súlyával, hogy észre sem veszi, a külvilág milyen elismerően tekint rá. Van ugyanis, akinek a kövér Lizzie tetszik. A hurkáival, a dudoraival, a puha párnáival. „Végignézek a testemen, és egyszerűen lenyűgöz, hogy valakinek tetszik” – ezt a mondatot akár pólóra is nyomtathatná, annyira jellemző a viselkedésére. Ezt a képességét később olyan tökélyre fejleszti, hogy amikor sok sanyargatás árán végre-valahára soványra és szögletesre faragja a testét, még akkor sem látja meg a férfiak elismerő pillantásait: „Tom látja, hogy a férfiak többsége megnézi Betht, aki túlságosan el van foglalva Brindy bámulásával ahhoz, hogy ezt észrevegye.”

Beth nem más, mint Lizzie, a lány ugyanis az évek előrehaladtával más és más nevet választ magának, mintha a testmérettel a személyisége is változna. Lizzie-Beth-Elizabeth-Liz énképe mindig másoktól függ. Általában egy férfitól (attól, aki éppen jelen van az életében, ezek nem számosak, és a későbbi férj, Tom kivételével nem is különösebben jelentősek), illetve az összes többi nőtől. Azt ugyanis látni kell, hogy mi nők egymást tesszük tönkre. Ráadásul sokszor akaratlanul. Lizzie ugyanis még akkor is ellenséget lát a nőkben, ha semmi rossz szándék nem motoszkál bennük. A lány, akit utálok című fejezet szereplője például egy sovány kolléganő, akivel Lizzie rendszeresen együtt ebédel, és aki szerinte csak azért zabál két pofára (miközben ő salátát csipeget), hogy ezzel is tantaluszi kínokat okozzon neki. Lizzie életében az evés fegyver, melyet ugyanakkor a legtöbbször saját maga ellen fordít.

Az áhított sovány test elérése érdekében Lizzie elhidegül mindenkitől, férjtől, barátnőtől, anyától, aki valaha szerette őt. Az anyjával való viszonya amúgy is kaotikus (érdemes ehhez elolvasni az Ahogy anyám képzeli a szexit című fejezetet, ami korábban megjelent nálunk a Könyvesblogon): ő az, aki ragyogó (és sovány!) hollywoodi sztárok plakátjaival béleli ki a kamasz Lizzie szobáját, és a baráti vacsorán úgy mutogatja a felnőtt lányát, mint a véres kardot. Elejtett félmondatokból derül csak ki, hogy Lizzie életében milyen fontos szerepet játszik az anyja, közel kerülni mégse tudnak egymáshoz: olyanok, mint két azonos pólusú mágnes, melyek között mindig ott feszül a mágneses mező. Bár az Antilányregény nem szemérmeskedik, ha meztelenségről vagy szexről van szó (a félreértés elkerülése végett: nincs benne explicit szex, mégse tesz úgy, mintha a kövér férfiak és nők nem vágynának a szexre, és sose szerelmeskednének), a fizikai intimitás nagyon sokszor mégis apró érintésekben, súrlódó mozdulatokban mutatkozik meg – például, amikor a China nevű lány a mosdóban kifesti Lizzie szemét, amikor az anyja ledörzsöli a sarkáról a bőrkeményedést, vagy amikor az eladónő az öltözőfülkében hozzáér a bőréhez).

A kövérség Lizzie életében már nem egy állapot, hanem egy eszme, amely még akkor is rabságban tartja, mikor végre lefogy. Boldog azonban nem lesz tőle, viszonyítási pontként épp ezért más kövér emberek – például a karibi kezelést nyújtó duci manikűröslány – társaságát keresi. Nem szabad azonban úgy tenni, mintha a kövérség csak egy sima testképzavar lenne, melyet az egyén fejlesztett ki magában, miközben a társadalom egy emberként imádja a nagy testet. A médiareprezentációban ugyanis a kövérség inkább gúny vagy valami fura fétis tárgya: az Antilányregényben villanásokra tűnnek fel például egy délutáni talkshow képei, melyben két cicanadrágos kövér lány tépi egymást egy fiú miatt, vagy azok a felvételek, melyeket Lizzie talál Tom gépén („Két kövér szolgálólány játszik benne, akik éppen sokoldalúságukat demonstrálják a gazdáiknak.”). Lizzie testképzavara tehát nem valamiféle vele született vagy genetikailag kódolt dolog, hanem annak a szocializációs folyamatnak az eredménye, amely azt sugallja, hogy a sovány test nemcsak a szépséggel, hanem a boldogsággal is egyenlő. Ám Carrie Bradshaw óta tudjuk, hogy a királylányos mesék hazudnak. Mert nagyjából teljesen mindegy, hogy milyenek vagyunk, aprók, magasak, kövérek, cingárak, ha nem érezzük otthon magunkat a saját testünkben, akkor képtelenek leszünk szeretni saját magunkat, és ha nem szeretjük magunkat, akkor azt is képtelenek leszünk elhinni, hogy mások is szerethetnek minket.

Nem véletlenül hoztam fel a Szex és New Yorkot példaként (bár a saját test elfogadása kapcsán a legfontosabb filmes előkép talán a Girls): a 2000-es évek elején az egyik legfontosabb női sorozat volt, és nem azért, mert bevitte a köztudatba az olyan márkákat, mint a Manolo Blahnik, hanem mert egy csomó olyan témát emelt a közbeszédbe – a ráktól kezdve a meddőségig, a rossz szextől az öregedésig, a női szolidaritástól a női rivalizálásig –, melyeket korábban ilyen nagy dózisban és ilyen nyíltan senki sem tolt a nézők arcába (a borzalmas mozifilmektől most tényleg tekintsünk el). A sorozat sikeréhez persze kellett a rengeteg külsőség, amiktől a szabálytalan szépségként elkönyvelt (hahó, egy újabb testkép!) Sarah Jessica Parker igazi stílusikon lett. Ugyanez jutott eszembe az Antilányregény magyar borítója láttán, ami első pillantásra biztos, hogy sokkal feltűnőbb, mint az amerikai kiadás (mutatom együtt a kettőt:)

mona2.jpg

mégis nagyon félrevisz a regény tartalmával kapcsolatban. Az Antilányregény ugyanis nem egy vicces, szirupos kövérlány-paródia, hanem egy kőkemény női átváltozás-történet, melyben nincs happy end, és amelynek a női hőse nem azért lesz boldogtalan, mert kövér, hanem mert elfelejti a legfontosabb dolgot, mégpedig, hogy saját magát szeresse.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8912371003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.