Olvass!

KönyvesBlog

Nádas Péter: Az életem irodalmi tárgyként kevéssé érdekel

2017. április 06. valuska

_dsc9427.jpgFotó: Valuska Gábor 

Nádas Péter megírta Magyarország egyetlen könyvét, amelyben az egyén és a történelem lép párbeszédbe egymással. Az álomfejtés módszerét használva fejtette fel emlékeit, és azokon keresztül értelmezte a huszadik század első felének társadalmi, politikai változásait. Az egyén életének keretébe helyezte a magyar történelmet, és rávilágított arra is, hogy az egyéni és kulturális emlékeket egymása örökítik át a generációk. Bár könyve műfajilag memoár, még a saját életével kapcsolatban sem lehetett objektív, hiszen minden, ami papírra kerül, fikcióvá válik. Nádast az emlékállomány feltérképezéséről, az írás tétjéről és a fantázia háttérbe szorításáról kérdeztük. A teljes interjút a Könyves magazin hamarosan megjelenő számában olvashatjátok 10 oldalon.

Egyszerre emlékezik apró részletekre és súlyos traumákra. Mint ahogy élete első képsorában. Hogyan lehetséges ilyen sok emléket működésbe hozni, feltérképezni az emlékállományt?

Az sem biztos, hogy erre a traumatikus eseményre emlékezem. Az sem biztos , hogy fel tudnék térképezni bármit.  Inkább arról van szó, hogy  a  nagynénémmel folytatott éjszakai beszélgetésben megpróbáltam tisztázni, hogy az elsőnek nevezhető emlék  vajon emlékkép, fantázia vagy álom-e. A mai napig visszatérnek az álmaimban romos budapesti helyszínek. Engem maga a rekonstrukciós folyamat érdekel, amihez nem kell föltétlen elmenni az eredeti helyszínre vagy nem kell föltétlenül végleges eredményekre jutni a rekonstrukcióban. A helyszínt és a képsort  egyszerűen nem tudom elfelejteni. Egészen biztosan nem álom.  Nagyon valószínű, hogy ez a képsor, életem első rögzített emléksora.  Egy bombázás képsora. Gyerekkoromban hetente olykor többször elmentem a félig lebombázott, félig sértetlenül maradt ház ház előtt, ahol átéltük az ostromot, mert az egyik unokatestvérem ott lakott a közelben, a Damjanich utcában. Aztán van itt a szobám falán egy térkép Budapestről, a székesfővárosról, születésem évében készült, s ezen tárgyszerűen mindent megtalálok, amely az egykori városhoz tartozott. A Google Mapsen is bármi megnézhető, a világ besétálhatóvá változott. Azt mondhatja az ember, igen, ez a ház volt az. Ma már ugyan nem tudnám elválasztani, hogy hol volt az omlás határa a homokzaton, de a leomlott házak különösen emlékezetesek. Nemcsak ez a Damjanich utcai ház. 1956-ban is leomlottak házak.  Ott maradtak a félbeszelt lakások. Zongora, fotel, félig nyitott ajtó, amin valószínűleg kiszaladtak vagy éppen beszaladtak, hogy az utolsó utáni pillanatban valamit még magukhoz vegyenek. Menedéket kerestek. Lezuhantak, meghaltak, a törmelék betemette őket.  Aztán hónapokig, olykor évekig láttunk egy keresztmetszetet egy lakásról. Nem bámulták, ettől a botrányos látványtól inkább elfordultak az emberek. A Damjanich utcában az első emeleten semmi nem volt többé látható, ott gyűlt össze a törmelék, a második, a harmadik emelet keresztmetszete maradt látható, úgymond a ház bendője, de a leszakadt padlás és tető miatt a felső emeletek megint csak megsemmisültek.

Nádas Péter megírta Magyarország egyetlen könyvét

Fotó: Valuska Gábor Megjelent végre az év legsúlyosabb irodalmi alkotása, Nádas Péter memoárja, a Világló részletek, ami 1300 oldalával szó szerint beszakítja az asztalt. Érzékeny és sűrű prózája minden szempontból az ellentéte az uralkodó zeitgeistnak: végtelenül pontos, többszörösen ellenőrzött, mélyen humánus, önreflexív, kritikus, bizonytalan, megértő, kíváncsi és európai.

Ebben az emlékezési munkában éppen az volt az érdekes, hogy mi rekonstruálható és mi nem rekonstruálható a múltból, és mi marad meg ismeretlen forrású töredéknek vagy törmeléknek. Amihez a város topográfiája nagyon szorosan hozzátartozik. A városi ember fejében él a topográfia. Szükség esetén lehívja. Akkor vált kollektív élménnyé ez a képességünk, amikor 1956 októberében lőttek az utcán. Azt kellett megkérdeznem magamtól, hogy jó, ha itt lőnek, akkor miként tudom megkerülni a tűzpárbajt, aminek egyhamar nem lesz vége. Amikor el kell jutni az egyik helyről a másikra, akkor a városi ember fejében automatikusan megjelennek a lehetséges egérutak. A tétovázó embercsoportok majd mindig egyszerre cselekedtek, egyszerre indultak el ugyanabban az irányban. A pillanatban ez volt a kollektív vízió. Nem kellett magyarázni, hogy miért merre menjünk.

Nádas Péter: Világló részletek I-II.

Jelenkor, 2017, 1212 oldal, 7999 HUF

 

Amikor elkezdett dolgozni a memoáron, az emlékezet rekonstruálhatósága vagy a feladat személyes tétje érdekelte jobban? A folyamat megismerése vagy a saját emlékek megőrzése volt fontosabb?

Az írásnak csak személyes tétje van. Olyan eset nincs, hogy ne lenne személyes. Minden valamirevaló irodalomnak a személy a szubsztanciája. Egy személy, két személy, öt személy, de személy. Ha ez az egyetlen személy nem feltalálható egy műben, akkor alkalmazott irodalomról beszélünk. Engem az alkalmazott irodalom kevéssé érdekel. Megrendelésre dolgoztam már, ha komoly ügy, akkor bizonyára fogok is még , de személytelen irodalom  nem létezik. A személy pedig mindig egyszeri és egyetlen, nincs, nem volt és nem lesz kopiája. Akkor is egyszeri, amikor egyes szám első személyben beszélünk róla, akkor is, amikor harmadik személyben. Ha valaki valamit meg akar érteni a saját múltjából vagy másokéból, akkor biztosan nem fogja megérteni. Legfeljebb kiterítheti maga elé a történés  támpontjait. Ellenőriznie kell a történés dokumentumait, az adatait, az emlékeit, ki kell terítenie maga elé, mint valami térképet, vagy ahogy én a kézirataimat és jegyzeteimet kiterítem magam elé az asztalon, hogy a különböző  szintű cselekménysorok összetevőit egyben láthassam. Ez egy fontos műveleti szempont, a részletek egyben látása. De a megértésnek az elbeszélésen kívül kell megtörténnie. A történet rétegzettsége mindig több, mint a megértés. A tanulság pedig mindig unalmas. Viszont nagyon sokat elmond egy korszakról, hogy a különböző adatok miként fedik egymást, miként nem fedik le egymást. Mi az a tárgy, mi az a részlet, amelyben  ellentmondanak. Mi a szándékos hamisítás, mi a tévedés. Mi a realitás és mi a családi vagy társadalmi hidelem, legenda, vágykép, fikció. Érdekelt, hogy életem végére érve érzékelhető kapcsolatot teremtsek a fikció és a realitás között. A költészet és valóság között, ahogy Goethe mondaná. Én egy életen át a fikciót ápoltam, úgymond többféle fiktív személyt tápláltam. Néha nagyon sok személyt, tájakat, szobabelsőket, szemvillanásokat.

Gyakran beszéltem különböző elbeszélésekben egyes szám első személyben, olyan dolgokat magamnak tulajdonítva, amelyek nem voltak a sajátjaim, habár a saját fantáziám termékei. Olykor csak azért tehettem meg ezt, azért engedhettem szabadjára az empátiát és a fantáziát, mert a saját realitásom éppenhogy másmilyen volt. Máshonnan néztem, máshonnan láttam, mint ahogy és ahonnan a fiktív személy lát. Mindaz, amire az ember nem lát rá, amivel kapcsolatban nincs distinkciója, irodalmi szempontból értéktelen. Csupán az lehet hiteles, amire a szerzőnek rálátása van, az a tárgy, amit önmagában is kívülről figyel. Szerencsére színészként vagy rendezőként átélheti, mert nagyon sok mindent át tud az ember élni,  a Jóisten erre találta ki az átélési képességét, az empáiát, ami nem csak az ember, hanem az emlős állatok sajátja; a születés pillanatától kezdve  szabad levegőn működik. Állandóan együtt mozgunk egymásban és egymással, habár az alapvető életjelenségeket, amelyek aztán egy életen át jellemeznek, már előbb meg kellett érintenünk az érzékeinkkel, benn az anyamében.

A Világló részletek úgy lett személyes memoár, hogy nagyon szigorúan mederben tartja az elbeszélőjét, minden információt ellenőriz, emlékírásokra, szakszövegekre, történeti dokumentumokra, családi jegyzetekre hivatkozik. Miközben az önéletírásokban fontos, hogy a szerzője milyennek látja magát, milyennek akarja láttatni életét, ön különösen figyel arra, hogy a tényeknél maradjon.

Bizonyos szigor kétségtelen, szembe menni a fantáziával,  és ez majdnem teljesen sikerült is, de teljesen biztosan nem. Azért nem sikerülhet, mert a szövegnek mindig önálló fejlődéstörténete van, és a szöveg belső arányait a valóság miatt nem érdemes megsérteni. Nem is lehet. A szöveg maga is egy valóság. Bizonyos pontokon azt kell mondani, hogy szarok az úgynevezett realitásra, még egy önéletírásban is szarok rá, mert itt nekem sajnos vágnom kell. Sajnos el kell hagynom ezernyi fontos részletet, vagy éppen ellenkezőleg, bele kell mennem a részletekbe, mert ha elnagyolom, akkor unalmas történelemkönyv lesz belőle, és nem önéletleírás. Azért is van ebben a könyvben annyi dokumentum, tudományos és történeti anyag, nyilvánosan ellenőrzöm magam, hogy világos legyen, hogy ez nem csak az én életem. De a közös életről kétségtelenül én beszélek. A személyes életem engem úgymond kevéssé is érdekel. Érint, sajnos, de irodalmi tárgyként kevéssé érdekel, legfeljebb eszközként használhatom. A saját élet kevéssé fantázia, még  akkor sem, ha ő mindenki fantáziál is, de mindig mellé fantáziál, vagy vele együtt fantáziál, vagy helyette fantáziál, szórakoztatja magát, mert különben meghalna az unalomtól, vagy azért fantáziál, hogy a realitásról ne kelljen tudomást vennie. A fantáziáról már csak ezért sem tudok lemondani, mert a fantázia egyetemes emberi művelet, de ezennel nagyon erősen kordában akartam tartani, a realitás mellett mintegy megőrizni a szimptomatikus jellegét.

Előfordult, hogy a szöveg önjáróvá vált, elkezdte írni önmagát?

Talán két helyen van igazi önjárása, de ezeken a helyeken is igyekeztem magamat dokumentumokkal kordában tartani. Egy dokumentum, miként tudjuk, nem dokumentum, legalább kettő kell. Nem mindig van kettő.  De ha legalább két helyen nem egyeznek az adatok és az emlékeimmel sem azonosíthatók, akkor el kell tudni dönteni,  hogy mihez tartsam magam. Akkor be kell vallanom, hogy nem tudom, ezt sem tudom, illetve inkább ahhoz tartom magam, amire én emlékszem, s ezt világossá is kell tenni az olvasónak.  Ezek végül is az én emlékirataim, s úgy emlékszem, ahogy emlékezem.  Ezek a személy utolsó szavai.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5412403537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.