Olvass!

KönyvesBlog

García Márquez: Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul

2017. április 14. iSophie

(Kép forrása)

Egy eldugott kolumbiai kis falu, amely a semmiből nő hatalmas várossá, majd száz évvel később úgy eltűnik a föld színéről, mintha sosem létezett volna. Egy család, amelyben nyolc generáción át makacsul ismétlődnek a nevek és a sorsok. Egy történet, amelyben bármi megtörténhet: disznófarkú gyerekek születhetnek és világszép lányok emelkedhetnek az égbe. A Nobel-díjas Gabriel García Márquez halhatatlan regénye, a Száz év magányt az idén ötven éve jelent meg.

Fél évszázaddal ezelőtt Gabriel García Márquez postára adta újonnan elkészült regénye kéziratát. A nagy mű megírásához mindössze két év magányra volt szüksége mexikóvárosi dolgozószobájának csöndjében – ez alatt az idő alatt felesége, Mercedes volt az egyetlen kenyérkereső a családban. A házaspár anyagi tartalékai közben annyira kimerültek, hogy nem maradt pénzük az egész, több száz oldalas kézirat postázására. Ezért úgy döntöttek, egyelőre csak a felét küldik el. „Na és mi van akkor, ha a regény rossz?” – kérdezte aggódva Mercedes. Néhány hét múlva azonban a kiadó előleget küldött, és követelte a történet elejét, Márquezék ugyanis tévedésből a kézirat második részét adták postára. A regény végül a következő évben, 1967-ben jelent meg, és nem csak a sikert és az ismertséget hozta meg Márqueznek, hanem a latin-amerikai irodalmat is forradalmasította.

Könyves Magazin 2017/I.

LIBRI-BOOKLINE, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

Gabriel García Márquez – vagy ahogy hazájában emlegetni szokták: Gabo – 1927-ben született egy Aracataca nevű columbiai faluban. A Száz év magány képzeletbeli Macondójának mintája ez a hely volt, igaz, az író nem lakott itt sokáig: élete legnagyobb részében inkább nagyvárosi emberként élte le. Iskoláit a kolumbiai fővárosban, Bogotában járta ki, majd Cartagenában kezdett el újságíróként dolgozni. Később riporterként megfordult Párizsban, Londonban, Rómában, majd családjával rövid ideig élt Havannában, Barcelonában és New Yorkban is. Végül Mexikóvárosban telepedett le, itt lakott egészen 2014-es haláláig. Mégis, élete legmeghatározóbb élményeit falusi gyerekkora során szerezte. Legtöbb regénye ezekből a benyomásokból táplálkozik. Családja nagy hatást gyakorolt rá: ezredes nagyapja ihlette Aureliano Buendía figuráját, szülei történetét a Szerelem a kolera idején című regényben írta meg, és nagyanyja jellegzetes, a valóságot a képzelettel keverő beszédmódja volt az, amely arra inspirálta, hogy ezen a nyelven írjon, és ezáltal megteremtse a mágikus realizmust.

Korai írásaira leginkább kedvenc írója, William Faulkner hatott. Ezek közül a legnagyobb feltűnését Egy hajótörött története című könyve ihlette, amely eredetileg cikksorozat formájában jelent meg. Márquez ebben egy hajótörés dicstelen körülményeiről, és ezzel párhuzamosan a kolumbiai kormányzat sötét üzelmeiről rántotta le a leplet. Az írás következtében Márqueznek el kellett hagynia a hazáját, ahol sokáig nem látták szívesen.

Négy regényt is írt, ám ezek egyike sem lett igazán sikeres. Az író csalódott volt, és már-már azt fontolgatta, felhagy a szépirodalommal. Azonban 1965-ben felkereste egy könyvügynök, a Mario Vargas Llosát is képviselő Carmen Balcells, akinek annyira tetszettek Márquez írásai, hogy mindenképpen foglalkozni akart velük. Egy átmulatatott hétvége után alá is írtak egy rögtönzött szerződést: Balcells lett Márquez írásainak képviselője a következő 150 évre. Balcells táskájából azonban hamarosan egy másik, kevésbé jópofa szerződés is előkerült: eladta Márquez négy könyve angol nyelvű kiadásának jogát az amerikai Harper & Row kiadónak, méghozzá mindössze 1000 dollárért. A szerződés azt is tartalmazta, hogy az író következő regényét is a kiadó fogja megjelentetni. „Ez egy darab szar” – mondta bosszúsan Márquez, de azért aláírta. Ekkor még fogalma sem volt, lesz-e egyáltalán következő írása.

Azonban alig valamivel később, miközben családjával Acapulcóba tartott vakációra, Gabo hirtelen megállította a családi Opelt. Egy szempillantás alatt megszületett a fejében a nagy regény, a Száz év magány ötlete. Már évek óta foglalkoztatta a gondolat, hogy egy családról kellene írnia, akik egy eldugott kis faluban élnek. Az is már régen megfogalmazódott benne, hogy a nagyanyja nyelvén kellene elmesélnie a történetet: azon a nyelven, amely ugyanolyan természetességgel beszél a legképtelenebb babonákról és álmokról, mint a legújabb falusi hírekről és pletykákról. Az acapulcói út során azonban hirtelen, villámcsapásszerűen összeállt a kép. Olyan tisztán látta maga előtt a történetet, ahogy egyik főhőse, Aureliano Buendía ezredes emlékezett vissza a kivégzőosztag előtt addigi életére. „Teljesen megérett bennem a regény – emlékezett vissza később – Egy az egyben le tudtam volna diktálni az első fejezeteket.” Megfordította a kormányt, visszavezetett Mexikóvárosba, eladta az Opelt, aztán fel sem kelt az íróasztal mellől csaknem két éven keresztül.

Megszállottan dolgozott. Szobája falait lassan egészen elborították a családfák, jegyzetek, térképek. Napi hatvan száll cigarettát szívott el. Csak esténként tartott egy kis szünetet, hogy leugorjon a bárba novellista barátjával, Alvaro Mutisszal inni. Márquez minden nap elmesélte Mutisnak, miket írt, hogy haladt aznap. Mutis zseniálisnak találta a kibontakozó történetet, s fűnek-fának újságolta: Gabo most valami igazán nagy művön dolgozik. Azonban amikor 1967-ben kézbe fogta az elkészült regényt, megrendülten tapasztalta, hogy annak semmi köze sincs ahhoz a történethez, amit a kocsmában hallott. Sem a cselekmény, sem a szereplők – semmi nem stimmelt. Úgy érezte, becsapták, s keservesen gyászolta az elveszett történetet, melyet rajta kívül nem hallhatott soha senki. Ez a kis anekdota jól ábrázolja, milyen zseniális is volt Márquez képzelőereje.

Egy valamiben azonban nem kellett csalódnia Mutisnak: a regény tényleg hatalmas durranás lett. Legalább akkorát szólt az irodalomban, mint a Beatles két nappal később megjelenő albuma, a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a zenében. (Gabo egyébként hallgatott Beatles-lemezeket a regény írása közben.) Az első héten csak Argentínában 8000 darabot adtak el belőle, és hamarosan a könyv minden idők egyik legsikeresebb spanyol nyelvű regénye lett. Mindenki ezt olvasta. Amikor 1970-ben Gregory Rabassa fordításában angolul is megjelent, egy csapásra világszenzációvá vált. „Ha nem én írtam volna, biztos, hogy nem olvasnám el. Ki nem állhatom a bestsellereket” – nyilatkozta egyszer az író.

A regény nemcsak sokak kedvence lett, hanem rengeteg írót megihletett, köztük Tony Morissont, Junot Díazt vagy éppen Salman Rushdie-t.  Továbbá ez a könyv indította el Márquezt a Nobel-díj felé vezető úton, amelyet végül 1982-ben nyert el. Érdekes tény, hogy hőseihez hasonlóan Márquez is rettentően babonás volt, ezért félt attól, hogy a díj átvétele után hét éven belül meg fog halni, mint ahogy ez annyi más íróval is megtörtént addig. Már majdnem lemondta a ceremóniát, amikor rájött, hogy a balszerencsét valószínűleg a frakk okozhatja. Ezért némi huzavona árán elérte, hogy az akadémia engedélyével a karibi térség hagyományos fehér ünneplő öltözékében, guayaberában vehesse át a díjat. A taktika bevált, hiszen Márquez csak 2014-ben, 87 éves korában hunyt el.

A Száz év magányt általában a mágikus realizmus csúcsművének tartják, ugyanakkor maga Márquez egyáltalán nem gondolta történetet mágikusnak. „Elég csak kinyitni az újságot, hogy lássuk, minden nap történnek rendkívüli dolgok – mondta 1988-ban. Minden, amit valaha leírtam, a valóságon alapul.”

És ez valóban így is van: ki dönti el, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a képzelet? Hiszen a macondóiak számára egy disznófarokkal születő gyerek vagy egy égbe emelkedő szűz lány teljesen normális jelenségnek számítanak, ellenben a vonat vagy éppen a mozi magát az elképzelhetetlen csodát jelentik. Egy olyan családban pedig, ahol a kivégzőosztag előtt állni hétköznapi dolog, jeget látni viszont egyszeri, megismerhetetlen élmény, a mágia és a realitás fogalmai is teljesen más értelmet nyernek. A Száz év magányt éppen ez a kettős nézőpont teszi olyan különlegessé és felejthetetlenné.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/1. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8612424901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.