Olvass!

KönyvesBlog

Apa nélkül nem élhet itt senki

2017. április 16. Kiss Orsi

A piros hajú nő a jövő héten Budapestre látogató Orhan Pamuk tizedik, és egyben egyik legkompaktabb regénye. Hőse egy valódi apára vágyó fiú, aki a mesék legkisebb királyfiaihoz hasonlóan felkerekedik, ám a hétfejű sárkány és a toronyszobába zárt kisasszony helyett egy megszállott elhivatottsággal kutat ásó öregemberrel és egy jó tíz évvel idősebb vándorszínésznővel hozza össze a sors. A fiú már akkor tudja, hogy a két találkozás örökre megváltoztat mindent, és az egyszerű pénzkeresetnek induló vidéki kiruccanás feltartóztathatatlan – és a mítoszok szabályrendszerének megfelelő – determinált folyamatokat indít el az összes szereplő életében. A piros hajú nő a hét könyve.

Bármilyen népszerű szerző itthon, viszonylag ritkán fordul elő, hogy Orhan Pamuk műveit az eredeti megjelenés évében már magyarul is olvashassuk – a könyvfesztiválra időzített Cevdet Bey és fiaira például harmincöt évet kellett várniuk a magyar olvasóknak –, ezért is nagy szó, hogy a 2016-os A piros hajú nő viszonylag hamar megjelent itthon is. Ha tipizálnom kellene, akkor elég nagy bajban lennék, hiszen ez a könyve egyszerre apatörténet, parafrázis meg fejlődésregény, mindeközben pedig egy olyan bűnügyi sztori, amiben nyomozás, igaz, nincs, bűn viszont számolatlanul akad. Hőse egy Cem nevű kamaszfiú, akit anyja egyedül nevel, miután az apja faképnél hagyta a családot. A fiú álma, hogy író legyen, ám Pamuk már a regény legelső mondatában világossá teszi, hogy ez az ábránd nem válik valóra, Cem geológusként végez és felnőtt életében vállalkozóként próbál boldogulni. Mégis az ő narrálásában kapjuk meg annak a néhány hétnek a történetét, amikor a fiú Mahmut mester mellett kútásó inasnak áll egy Isztambulhoz közel eső kisvárosban, Öngörenben. A szikkadt földdarabon az öreg a régi mesterek hagyományos módszere szerint áll munkához, a tét pedig nagy, hiszen a birtokra textilüzemet tervező tulajdonos busás jutalmat kínál nekik, ha vizet találnak. Cem a mesterben igazi apafigurát talál, aki gondoskodik róla, tanítgatja, mesél neki, és persze leszidja, korholja, fáradhatatlanul egyengeti az útját. Utóbbi elkerülhetetlenül feszültséget is szít a kamaszfiú és az öreg között, akinek nem tetszik például, hogy Cem élénken érdeklődik a városba érkezett vándorszínház iránt. Hát, ha még sejtené, hogy a fiú az egész napos kútásás alatt nem is a színház, hanem annak egyik tagja, a Piros Hajú Nő után vágyakozik.

Orhan Pamuk: A piros hajú nő

Fordította: Tasnádi Edit, Helikon Kiadó, 2016, 218 oldal, 3499 HUF

 

Cem tulajdonképpen nem is néhány hét vagy nap, hanem néhány óra leforgása alatt válik fiúból felnőtt férfivá. A váltás mégsem zavaró, hiszen Pamuk ebben a három részre osztott, alig 200 oldalas, mégis nagyon sűrű történetben nagyon jól megágyaz mindannak, ami Cemet egyetlen rossz döntés következtében ráállítja az egész életét meghatározó pályára. Míg Pamuk hősei nagyon sokszor csak sodródnak az életben, A piros hajú nő fiúhősének másodpercei vannak arra, hogy elhatározásra jusson. Bár élete látszólag a megszokott mederben folyik tovább, a lelkében mégis radikális változások történnek. Egyrészről a szerelem és a vágy, másrészről pedig a bűntudat és megbánás alkot egy olyan fortyogó mixet, amely évtizedekig nyugtalanítja, foglalkoztatja majd a férfit. Pamuk ugyanis nem engedi el hőse kezét, és a regény második részében végigkíséri Cem felemelkedésének történetét, mely egy öngöreni visszatérésben kulminálódik.

Korábban azt írtam, hogy a történetet Cem tálalásában ismerjük meg, viszont Pamuk még a narráción is tud csavarni egyet (hogy hogyan, azt a spoilerveszély miatt nem árulom el). Maga a mese, a történetek továbbadása, és a történeteknek az életünkre gyakorolt hatása ugyanakkor egytől egyig nagyon fontos elemei a regénynek. A két kulcssztori egyértelműen az apját megölő Oidipusz és a fiát meggyilkoló Rusztem mítosza, így Cem élettörténete szinte végzetszerűen egyesíti a Kelet és a Nyugat leghíresebb apa-mitológiáit. Ám az apaságot Pamuk nem kizárólag biológiai, hanem ezzel egyidejűleg társadalmi és érzelmi alapon határozza meg, az apák jelenlétét (vagy éppen hiányát) pedig döntő fontosságúnak úgy az egyén, mint a szélesebb közösség szempontjából:  

„– Apám elhagyott bennünket.
– Tehát nem viselkedett az apádként. Találj magadnak egy másik apát. Ebben az országban amúgy is sok apja van az embereknek. Állam apánk, Allah atyánk, maffiavezér keresztapánk… Apa nélkül nem élhet itt senki.”

Feltűnő, mennyire marginális szerep jut ebben a felfogásban a nőknek. Még a független, szabadgondolkodó nő archetípusaként megjelenő Piros Hajú Nő esetében is minimum az az elvárás, hogy bizonyos életkor felett legyen egy férje. A férfiaknak itt egymással kell lerendezniük az összes nézeteltérést, nincsenek közvetítők, sem egy szelep, amely idejében kiengedné a felgyülemlett gőzt. Az egymásnak feszülő, egymás életét megkeserítő, netán kioltó férfiak körében a nők szerepe kimerül a gyászban. Sírni viszont korlátozás nélkül lehet.

Pamuk legutóbb megjelent regényéről azt írtuk, hogy kedvenc regényhőse Isztambul. Ugyanez igaz erre a kötetre is, hiszen A piros hajú nőben a cselekmény kulcsmozzanata hiába kötődik egy Isztambulon túli kisvároshoz, csak évek kérdése, hogy a rákos sejtként burjánzó metropolisz felfalja és magáévá tegye a peremkerületeket is, ezzel egyidejűleg pedig lakóházakkal, gyárakkal, bevásárlóközpontokkal tűzdelje tele az addig gyéren lakott, kopár, diófás földdarabokat. Pamuk egyik szereplője mondja azt, hogy

„A modern ember elvész a város betonrengetegében. Ez pedig apátlanságot jelent. Hiába is keresné, egy modern személyiség nem képes a városi tömegben az apjára találni.”

Pamuk hősei ugyanakkor nem feltétlenül lesznek boldogabbak attól, ha megtalálják a vélt vagy valós apjukat. Minden igyekezetük ellenére nem tudnak úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem, hiszen életük folyását bizonyos személyek hiánya és jelenléte paradox módon egyenlő mértékben szabja meg, annak kimenetelére pedig az egyénnek – akárcsak a nagy mítoszok hőseinek – alig-alig van befolyása.

Pamuk Budapesten. Az április 20-án kezdődő 24. Budapesti Nemzetközi Könyvvásárnak 2006 irodalmi Nobel-díjasa, Orhan Pamuk lesz a díszvendége. A fesztivál nyitónapján a török íróval D. Tóth Kriszta beszélget a Millenárison, ekkor adják át a Budapest Nagydíjat is, a laudációt Péterfy Gergely mondja. Pamuk szombaton fog dedikálni ugyancsak a Millenárison. A rendezvényről és az íróról egy csomó információt és érdekességet ITT találtok.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1612424199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.