Olvass!

KönyvesBlog

Orhan Pamuk: A regényíró egy hosszútávfutó

2017. április 22. Kiss Orsi

pamuk1.jpgFotó: Valuska Gábor

A regény művészetének ereje abban a képességében rejlik, hogy írója azonosulni tud olyan emberekkel, akik teljes mértékben különböznek tőle – meséli Orhan Pamuk, a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Pamuk a kortárs török irodalom legismertebb és legnépszerűbb képviselője, akit hazájában több kritika is ért, 2005-ben pedig perbe fogták a törökség megsértésének vádjával. Pamuk mindössze 54 éves volt, amikor 2006-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, az elismerés és az ahhoz kapcsolódó elvárás ugyanakkor nem nyomta agyon, és utána még olyan nagyszerű könyveket tett le az asztalra, mint Az ártatlanság múzeuma, a Furcsaság a fejemben vagy A piros hajú nő. A hús-vér szereplők mellett könyveinek szinte mindig van egy állandó karaktere, amely egyszerre ismerős, a folyamatos változások miatt mégis kiismerhetetlen: Isztambul. Pamuk regényei úgy tudnak jellegzetesen török művek lenni, hogy mondanivalója univerzálisan átélhető és értelmezhető. Szereplői gyakran vívódó, helyüket kereső figurák, kétségeik és szenvedélyeik ugyanakkor nagyon is emberiek. Orhan Pamukkal családról, halványuló festői ambíciókról és politikai támadásokról is beszélgettünk, közben kiderült, mit tanít a diákjainak az írásról, és hogy miért kritikus a legelső könyvével szemben.

Dedikálás. Orhan Pamuk szombaton 11 órától dedikál a könyvfesztiválon. Aki személyesen szeretne találkozni vele, annak a Millenáris B épületében a helye. Facebook-esemény>>

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg az első regénye Törökországban, a Cevdet Bey és fiai, amely a könyvfesztiválra időzítve most végre magyarul is olvasható. Harmincöt év nemcsak egy ember életében hosszú időszak, hanem egy város fejlődése szempontjából is. Ha valamelyik olvasója a kezébe fogná a regényét, és úgy döntene, hogy a címszereplő Cevdet Bey és leszármazottai nyomán bejárná Isztambulnak ezt a részét, ahol annak idején ön is élt, akkor ugyanazt a hangulatot, ugyanazokat a külsőségeket, épületeket találná?

A legelső könyvemet Törökországban néhány régimódi olvasóm a legjobb könyvemnek tartja. Ám minden író kritikusan áll azokhoz az olvasókhoz, akik azt állítják, hogy Nabokovnak a Lolita a legjobb könyve, Melville-nek meg a Moby Dick, a többiről meg tudomást sem vesznek. A Cevdet Bey és fiait a klasszikus értelemben nevezhetjük családregénynek, sok író írt ilyeneket, a legjobb talán Thomas Manntól A Buddenbrook ház. Nekem négy évembe telt megírni ezt a könyvet, és további négy évembe, hogy megjelenhessen Törökországban. A könyvek akkoriban szegény parasztokról szóltak, és sokan nem értették, hogy én minek írok a felső-középosztálybeli nagypolgárságról.

Orhan Pamuk: Cevdet Bey és fiai

Fordította: Nemes Krisztián, Helikon Kiadó, 2017, 728 oldal, 3999 HUF

 

Ezek szerint a téma nagy újdonságnak számított abban az időben…

Nagyon nagy újdonságnak, és persze bíráltak is miatta. Azt mondták, politikailag burzsoá vagyok – aztán nézzék meg, mi a helyzet velem ma, negyven évvel később! Igaz, hogy ez a könyv harmincöt évvel ezelőtt jelent meg, de negyvenkét évvel ezelőtt kezdtem el írni. Amikor megtudtam, hogy végre megjelenik, elvettem feleségül a barátnőmet. Legalább végre azt mondhattam a barátaimnak, hogy van egy munkám, mert egészen addig csak sajnálkoztak rajtam, hogy nem lesz belőlem semmi, még az építészeti tanulmányaimat is megszakítottam. Az olvasók tehát szerették a könyvet. Alapvetően egy történelmi regényről beszélünk, és mivel mindössze 26 évesen írtam, néhány újságban megjelent, hogy nem is én írtam, hanem az apám. Ez nagyon bosszantott akkoriban. De aztán megírtam A csendes ház és a többi könyvemet, amelyek sokkal inkább köthetők a modernizmushoz, az experimentalizmushoz.

pamuk2.jpgEgyfajta bizonyítási vágy is bujkált önben ezek szerint?

Nem akartam én bizonyítani semmit, hiszen ezeket a regényeimet már korábban elkezdtem írni, rögtön a Cevdet Bey és fiai után, még ha az első könyvem nyomtatásban addig nem is jelent meg.

Kritikusan szemléli az első regényét?

Miután megjelent, régimódinak hatott, egy realista, klasszikus regénynek. Vannak persze, akiknek éppen ezért tetszik. Mondták is nekem páran, hogy a Cevdet Beyt nagyon szerették, de utána elkezdtem írni azokat a kísérleti könyveket, amiket már nem értenek. Ez eléggé felzaklatott, de mára már megbékéltem vele. Különösen Az ártatlanság múzeuma után már el tudom fogadni, pozitívan tudom kezelni a klasszikus regényeket. A regény első része 1905 körül játszódik Isztambulban, és ha arra kíváncsi, hogy mi maradt meg az akkori kerületből, akkor azt kell mondanom, hogy az a városrész szinte teljesen megváltozott. De meg is kell változnia! Még javában írtam a könyvet, ám a Nisantasi negyed – az a nagypolgári kerület, mely olyan sok könyvemnek helyszíne – már akkor nagy változásokon ment keresztül. Isztambul központja, azok az utcák, ahol én éltem, nem változtak, de a város csak nőtt és nőtt, és végül valami olyasmivé vált, mely teljesen különbözött attól, amit én megszoktam.

Amikor Pamuk fejében kilazult egy csavar

Pamuk egészen 22 éves koráig festőnek készült, majd az írás felé fordult. Erről az időszakról részletesen ír az eredetileg 2003-ban, magyarul pedig 2007-ben megjelent memoárjában, az Isztambulban, mely úgy végződik: nem akarok építész lenni, író leszek. A művészi ambíciók megváltozása mellett (ahogy ő fogalmaz: ebben az életkorban „egy csavar kilazult a fejében”) szerepet játszott az is, hogy Törökország politikailag nagyon nyugtalan ország volt, és ő hallatni akarta a hangját. Az, hogy fiatalon festő szeretett volna lenni, állítja, felkészítette az írói létre, egy olyan életre, melynek során minden napot egyedül tölt, miközben gondolkodik és ír.

Túlzás azt állítani, hogy ennek a regénynek a hősei nagyfokú hasonlóságot mutathatnak a saját családjának a tagjaival?

A regényben Cevdet azzal keres vagyonokat, hogy kereskedik, árut importál Európából. Az én nagyapám vasútépítésből gazdagodott meg Kemal Atatürk köztársaságának első éveiben. Ez egy szekuláris család volt, akik tekintetüket a Nyugatra függesztették. Persze sok olyan részlet is van a könyvben, melyek családi forrásból származnak: anekdoták, sztorik a baráti összejövetelekről, a társasági életről, házasságkötésekről. A regénynek van egy olyan szereplője is, aki nagyapámhoz hasonlóan részt vesz a vasútépítésben. Amikor ezt a részt írtam, az apám elvitt a nagyapám mérnökbarátaihoz, hogy meginterjúvoljam őket. Én akkor 22-23 éves voltam, ők pedig olyan 70 körül jártak. Ha ezek az emberek még élnének, akkor most olyan 120 évesek lennének – megrémiszt, ha ez az eszembe jut! (nevet) Szerencsém, hogy még tudtam ezekkel az emberekkel beszélni, és kikérdezhettem őket a részletekről. Azt tanultam meg az első és az azt követő regényeim írása közben, hogy alkotó tevékenységem kétirányú: először is nagyon sok kutatást végzek. Ez sok esetben azt jelenti, hogy rengeteg könyvet elolvasok, miniatúrákat nézek, vagy mint a esetében, ellátogatok az északkeleti városkákba, megismerkedem az ott élő emberekkel. Mindez azt a célt szolgálja, hogy minden információnak, minden részletnek a birtokába kerüljek. A második része egyfajta művészi-esztétikai akrobatikának tekinthető. Nem akarok mindig klasszikus íróként írni, új dolgokat akarok letenni az asztalra. Nem akarok egy olyan régimódi, provinciális személy lenni, aki ötven éve papírra vetett műveket utánoz. Formailag is valami újat szeretnék alkotni. Ám mindig foglalkoztatott az olvashatóság kérdése. Nagyon könnyű kísérletinek lenni, modernistának meg posztmodernistának, de nagyon nehéz azt elérni, hogy egyszerre legyünk modernisták meg posztmodernek és közben olvashatóak is. Egész életemben ez a cél lebegett a szemem előtt. Mindig is érdekeltek a részletek, ugyanakkor fontosnak tartottam a művészi kreativitást, a formát. pamuk3.jpg

Azt tudni lehet, hogy az édesapjának is voltak írói ambíciói, de rajta kívül volt olyan irodalmi személy a családjában, aki inspirálta önt, esetleg példaképként lebegett a szeme előtt?

Nem igazán. Apai és anyai ágon is voltak jónevű újságírók a családban, akik gyakran megnyilvánultak politikai ügyekben, újságjaik voltak, de irodalmi személyek nem igazán voltak közöttük. Az egyetlen, aki irodalmi ambíciókat táplált, az az apám volt. Költő szeretett volna lenni, Paul Valéryt fordított törökre, de az az igazság, hogy egy gazdag család sarjaként ő inkább élvezte az életet, társasági ember volt, és velem ellentétben nem vette annyira komolyan az irodalmat. Remélem, hogy az édesapám, aki már nincs közöttünk, nem haragudna meg rám ezért! (nevet) Viszont olyan sokkal tartozom neki: mindig rengeteg könyvet vásárolt, sokat olvasott, és mindig elmesélte, hogy Párizsban megfigyelhette Jean-Paul Sartre-ot. Egész könyvtára volt a Gallimard kiadó könyveiből, az én regényeimet pedig épp a Gallimard adja ki Franciaországban. Nem lehet véletlen. (nevet)

A nevem Pirosban írta azt, hogy „A festés az elme csöndessége”. Ha elfogadjuk, hogy a festés egyenlő az elme csöndességével, akkor hozzá kell tennünk azt is, hogy az írás pedig a gondolatok, az elme egyfajta zűrzavarához hasonlatos. Az ön esetében nagyon másfajta lelkiállapotot kíván a kettő?

Igen, persze. Tanítok a Columbia Egyetemen, és mindig mondom a diákjaimnak, hogy az írás nemcsak arról szól, hogy jó mondatokat kell írni. Egy írónak nagyon sok tehetséggel kell bírnia, sok „izommal” kell rendelkeznie: poétikaival, kreatívval és szerkesztőivel. El kell tudnia dönteni, ha valami nem jó, ha újra kell írni egy fejezetet. Vagy ismernie kell magát. Ez azt jelenti, hogy fel kell ismernie, ha épp olyan hangulatban van, hogy megírjon egy szerelmi vagy esetleg egy olyan enciklopédikus jelenetet, melyhez minden részlet megvan már a fejében. A regényíró: hosszútávfutó. Nem költő, akinél sokkal inkább úgy tűnik, mintha rajta keresztül Isten akarna szólni, miközben a regényíró egy szerény ember, akinek ismernie kell a saját hangulatait. Egy regény nagyon-nagyon sok hangulatot foglal magában. Nagyon sok személyiséget. A boldog regényíró egy olyan ember, aki gyorsan azonosulni tud például önnel, tíz perc múlva pedig egy olyan személlyel, aki teljesen különbözik öntől. A regény művészetének ereje abban a képességében rejlik, hogy írója azonosulni tud olyan emberekkel, akik teljes mértékben különböznek tőle.

Pamuk és Puskás

A Cevdet Bey és fiai szereplői sokat beszélnek a fociról, akárcsak annak idején az író családtagjai. Orhan Pamuk mindössze 3-4 éves volt, amikor a magyar válogatott Isztambulban 3:1-re kikapott a törököktől (egy rövid videó itt elérhető). A kis Pamuk családja rádión hallgatta a közvetítést: „Számomra Puskás nem egy legenda, hanem egy élő személy, hiszen akkoriban mindenki a futballról beszélt, és ő volt kora Maradonája. Mindig akartuk, hogy legyen egy Puskásunk, de ez a hírnév sajnos nem jutott nekünk, soha nem volt Puskáshoz hasonló focistánk.” A mai focit már nem követi figyelemmel, bosszantják a meccseket kísérő összetűzések, és az, hogy a sportágat  gyakran a nacionalizmus szolgálatába állítják. Ahogy ő fogalmaz, inkább azokat a tevékenységeket szereti, amelyek segítenek abban, hogy tisztábban lássuk a világot.

Nagyon sok európai olvasó az ön könyvei alapján alakíthatta ki a saját Törökország-képét. A népszerűség ugyanakkor nemcsak azt jelenti, hogy azt követik figyelemmel, amit ír, hanem azt is, amit mond. A politikai támadások vagy a 2005-ös bírósági tárgyalás, amikor a törökség megsértése vádjával perbe fogták, a későbbiekben korlátozták önt az írásaiban vagy a politikai megnyilvánulásaiban?

Az ember sosem tudhatja az igazságot ez ügyben, hiszen szentimentálisak vagyunk, és néha magunknak is hazudunk. Néha azt mondogatom magamnak: ne menj bele nagyon a politikai dolgokba, mert az írás rovására mehet. Hiszen majd reagálnak rá, és akkor te is reagálsz, és egyszer csak egy politikai jelenet közepén találod magad, ami nem tesz jót a magányos írásnak. Másrészről viszont a barátaim néha megtalálnak azzal, hogy „annyi minden történik Törökországban, és te nem teszel semmit”, én meg azt szoktam válaszolni, hogy most nyakig vagyok az írásban, majd egy hónap múlva térjünk vissza rá. Ugyanakkor – elég csak az elmúlt tíz hónapra gondolni – hogy maradhat úgy csendben az ember, ha a barátai börtönben vannak? Nekem vannak olyan barátaim, akiket csak azért csuktak le, mert bírálták a kormányzatot. Tehát ha önbecsülése van az embernek, akkor tennie kell valamit. Az irodalomtörténet ugyanakkor tele van olyan írókkal, különösen Törökországban, akik jó dolgokat tettek az országukért, de a műveik sajnos nem olyan jók. Mindig is aggasztott ez a két véglet, próbáltam egyensúlyozni a kettő között.

Gyakran a hősei is két világ között egyensúlyoznak: vonzza őket az európai kultúra, ugyanakkor természetesen ragaszkodnak a török gyökerekhez is. Mit gondol, a múlt heti népszavazás eredménye hogyan fogja befolyásolni Törökország közeledését a Nyugathoz, és különösen az Európai Unióhoz?

Amikor életemben másodszor Budapesten jártam, akkor egy olyan panelbeszélgetésen vettem részt, amit a CEU szervezett; egyike voltam a török meghívottaknak. 2004 és 2009 között amellett kampányoltam, hogy Törökország csatlakozzon az Európai Unióhoz, de ez az utópia már a múlté. Sem az EU, sem a török elnök nem akarja már ezt a csatlakozást, ami nagyon szomorú fejlemény a liberális, egalitárius, Európa-barát törökök számára, hiszen a kormány most inkább a nacionalizmust bátorítja, a befelé fordulást, azt az elképzelést, hogy a világ többi része utál minket, és mindenkivel szemben állunk. Én ezzel nem értek egyet.

pamuk5.jpgA referendum kampányidőszakában az egyik török napilap nem hozta le az önnel készített interjúját, miután ön világossá tette, hogy a népszavazáson nemmel fog szavazni. Tapasztalt már hasonló cenzúrát a könyvkiadásban is?

Ó, persze! A Cevdet Bey és fiai című regényem megjelenése előtt írtam egy politikai regényt, de azt nem tudtam megjelentetni, mert akkor épp katonai puccs volt Törökországban, a könyv pedig a balos, nagypolgári barátaimról szólt, akiknek a politikával kapcsolatban egészen vad ötleteik voltak. Vannak olyan regényeim, történeteim, melyek a politika miatt nem jelentek meg, aztán eltelt jó húsz év, és nekem már nem is tetszik a könyv. (nevet) Ez a legrosszabb. Balzac mondta azt, hogy tedd be a fiókba, majd egy nap megjelenik. De mi van, ha már nem tetszik, mire ennek eljön az ideje?

A könyveit olvasva igencsak feltűnő, hogy a szereplők nagy része kimondottan apolitikus – mint a Furcsaság a fejemben hőse, Mevlut. Nem egy politikus alkat, de nem is tud távolságot tartani a politikától.

Ami egy metafora az én életemre! Szemben azzal, amikor elkezdtem könyveket írni, ma nemzetközileg engem tartanak a legpolitikusabb írónak. De ez az élet iróniája. Az ember nem futhat el az országa sorsa elől. Bele vagyok ágyazva a török nyelvbe, ami azt jelenti, hogy mindenbe, ami a törökséggel összefügg, beleértve a politikai problémákat is. Még ha el is akartam futni előlük, végül mégis megtalálnak, akár itt, Budapesten, egy kérdés formájában. (nevet)

pamuk4.jpgAz az elképzelés, vágy, hogy valaki mássá váljunk, rendre előkerül a regényeiben. Jól gondolom, hogy ez az indíttatás erősen személyes?

Igen, de ez nem egy unikális élmény, hiszen mindannyian fantáziálunk arról, hogy jobbá váljunk, mindannyiunknak vannak példaképei, sokszor vagyunk elégedetlenek magunkkal és az életünkkel. A legjobb módja, hogy megszabaduljunk ettől az érzéstől, ha másvalakinek képzeljük magunkat. Szeretek olyan emberekről írni, akik hasonlítanak hozzánk, akik alternatív életet élhetnek, mely hasonló a miénkhez, mégsem ugyanaz. Ezeket dupla karaktereknek hívom, Cevdetnek például van egy ilyen barátja, vagy Mevlutnak, a Furcsaság a fejemben hősének, A fehér kastélyban pedig szerepet kap egy doppelgänger is. Elképzelni, hogy valaki mások vagyunk, tulajdonképpen ez az irodalmi fantázia kezdete

Három kérdést tettünk fel Pamuknak festésről, hüzünről és a Nobel-díj terhéről:

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9012444697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.