Olvass!

KönyvesBlog

Tisza Kata: Ledózeroltam a régi identitásomat

2017. április 27. Rostás Eni

tiszakata-9696.jpgFotó: Valuska Gábor

Fekete borító hússzínű betűkkel, rajta koporsót idéző elosztó, a konnektorok helyére akár csecsemőarcokat is képzelhetnénk, a kábel szív- és koponyaalakban gubancolódik. A teljes életút végigvonul Tisza Kata Akik nem sírnak rendesen című könyvének borítóján (Kárpáti Róbert munkája – a szerk.), az emberélet csomópontjainak megjelenítése pedig egyáltalán nem véletlen. Tisza 2007-ben döntött úgy, hogy kiszáll az irodalomból. Tudományos karriert kezdett, ám szociálpszichológiai tanulmányai során nemcsak a saját múltjával sikerült megbékélnie, de választott témája ismét az irodalom felé fordította. Beköltözött a fejébe a férfi és a nő (így, csupa kisbetűvel, meghagyva a lehetőségét, hogy bárki magára ismerjen bennük), akik „egy állandó önkereső, kiútkereső, válságszerű állapotban szenvedve” más-más perspektívából kezdték vizsgálni ugyanazokat a kérdéseket – szerelmet, elfojtást, gyászt, magányt. Kettejük szenvedését a tudomány hangján megszólaló, de nagyon is emberi terapeuta, Szakáll analizálja, aki számos különböző asszociációra ad lehetőséget a Kékszakállú hercegtől Sigmund Freudig.  Történetük néhány Facebook-bejegyzésnek indult, ám egyre több pozitív visszajelzés kaptak, és végül megtöltöttek egy egész kötetet. Tisza Kata a párkapcsolaton belüli és kívüli frusztrációról, akár erőszakról, az ingerküszöböt simán átlépő ageizmusról és az általános iskolások bölcsességéről beszélt nekünk, és azt is elárulta, mivel vette el az élét egy olvasója a negatív kommenteknek: „Nem lehet mindenkinek tetszeni, nem vagy te Nutella,”

Mekkora félelem van benned a visszatéréssel, a fogadtatással és azzal kapcsolatban, hogy újra íróként kell szerepelned?

Eléggé szorongok, mégiscsak tíz év kimaradt. Amikor tavaly elindult ez a történet, még nem volt benne, hogy kötet és visszatérés lesz belőle.

Hogyan indult?

Iskolás lett a lányom, és az iskolában hallott először arról, hogy az anyja valaha írt. Aztán hazajött, és elmesélte, hogy azt beszélik, híres író voltam, de ő rögtön mondta, hogy ő erről nem tud. Elő kellett állnom egy olyan válasszal, amivel meg tudok békélni. Az utóbbi években, ha véletlenül felismert a zöldséges, görcsbe rándult gyomorral rohantam ki az üzletből. Próbáltam valahogy kimenekülni a saját valamikori szerepemből. Mindig a közönség szeretett, a kritika megosztó volt velem. Ezt főként annak köszönhetem, hogy sok más műfajban is megjelentem, és nem láttam át, hogy a magyar elég kis piac ahhoz, hogy össze-vissza ötvözzem a különböző műfajaimat. Rám feküdt a saját sztereotípiám, a fiatal lány meg egyebek.

Amikor elkezdtem válaszokat adni a lányomnak, ő egyre inkább elképedt, és megkérdezte, hogy miért hagytam abba az írást, ha annyira szerettem. Ő volt a legfontosabb reflexióm. A másik szála a történetnek, hogy körülbelül nyolc éve vizsgálok életutakat, mert alapvetően az öregedéssel akartam foglalkozni, ám az életútban mindig ugyanazok a nagy csomópontok bukkantak elő - születés, halál, válás, veszteségek, gyász. Jártam nyugdíjasklubokban, megfigyeléseket végeztem, mélyinterjúkat vettem fel, és egy nagyon sűrű anyag gyűlt össze a fejemben. Amikor eljött az a pont, hogy disszertációt kellett volna írnom, úgy éreztem, képtelen vagyok szabályokba fogalmazni azt az iszonyatos érzésmennyiséget, ami ezzel a munkával generálódott bennem. Ugyan minden reggel leültem, hogy tudományos publikációt fogok írni, de egyszer csak nagyon mélyről elkezdtek kipattanni ezek a mondatok. A kutatási témámba vágtak ugyan, de hasonlítottak a régi irodalmi korszakomra, és egészen más regiszteréből törtek elő a lelkemnek.

Ezek a mondatok aztán felbukkantak a Facebook-oldaladon.

Évekig nem voltam jelen a Facebookon, de mivel a gyerek iskolájának összes információja ott volt, újra visszakerültem. Először csak álnéven, öt ismerőssel, nagyon óvatosan, nehogy beszippantson a közösségi háló. Leírtam azt az egy darab, sűrített mondatot, aztán másnap már mertem kettőt, és hihetetlenül pozitív és erősítő visszajelzések kezdtek rá jönni. Kiadóktól, barátoktól, olyanoktól, akikkel korábban együtt dolgoztam, akár a kritikusaimtól is, akik régen el sem olvastak, mert azt gondolták, hogy ha a tévében szerepelek, akkor biztos csak hülyeséget írhatok. Azzal a képpel a fejemben szálltam ki ebből az egészből, hogy engem nem szerettek és valamit nagyon elrontottam, de amikor elkezdtek megtalálni a múltból, az olyan volt, mintha egy hatalmas álomból ébredtem volna. Ha voltak emberek, akiknek fontos volt, amit csinálok, akkor miért vezekelek? Három hónap alatt száz egyperces novella jött össze. Az elején még küzdöttem ellene, és azt mondogattam, hogy holnaptól tényleg nekifogok a doktorimnak, aztán egy ponton megadtam magam, és nem viaskodtam, nézzük meg, mi lesz ebből.

A kislányodnak elmondtad, hogy újra írsz?

Elkezdtem neki felolvasni azokat, amikről úgy éreztem, számára is érthetők. Nagyon tetszettek neki, ráadásul oda-vissza hatottak, mert mondta, hogy az ő feje is tele van történetekkel. Akkor még nem tudott írni, ezért elkezdte diktálni, én pedig lejegyeztem, amit mesélt. Mind fantasztikusan eredeti. Egymást erősítgettük ebben az alkotófolyamatban.

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen

Scolar, 2017, 230 oldal, 3490 HUF

 

Említetted, hogy először az öregedést kezdted kutatni, amihez szervesen hozzátartozik az ageizmus, vagyis az életkor alapú előítélet és diszkrimináció. A fiatal lány mint sztereotípia egy tőről fakad az idősek kirekesztésével.

Ez a jelenség másik oldala; valahol a szexizmus és az ageizmus keresztmetszetében vagyunk. Az én esetemben számos egyéb tényező is közrejátszott, elkezdhetjük boncolgatni, hogy hányféle szimbólumot hordozok a holokauszt-túlélő nagyapámmal és az erdélyi menekültstátuszommal. Azt sem láttam át, hogy ha nem képviselem elég tisztán és egyértelműen egyik oldal érdekeit sem, akkor mindenki számára zavaros figura leszek, ráadásul még be is megyek hülye tévéműsorokba, ahol aztán abszolút nincs kontrollom a kontextusra. Ebből következett, hogy már senkit nem érdekelt, hogy valójában mi a fő profilom, ami teljesen érthető. A szociálpszichológiai tanulmányaim során megértettem, mi az, hogy előítélet, diszkrimináció, hogy milyen folyamatnak váltam az áldozatává, mi az, amit elkerülhettem volna, mi az, ami mindenképpen megtörtént volna, és ez egy csomó mindent helyre tett bennem. Rájöttem, hogy nem gyűlölhetem azt, hogy szerettem írni, akármilyet is írtam. 23 éves voltam, akkor az volt a perspektívám, úgy tudtam megragadni a realitást. A műsorokba kár volt bemenni, ma már nem is megyek be, és ennek tíz éve.

Ha az Akik nem sírnak felől vizsgáljuk az előző könyveidet, akkor azt fogjuk látni, hogy pontosan ugyanarról írsz, amiről mindig: a társas kapcsolatok minőségéről és problematikájáról. Nagy különbség viszont, hogy most tudományos, pszichológiai keretbe helyezed a történeteidet. 

Szerintem ez a kulcsa az egésznek. Ugyanarról beszélek, amiről eddig is, de már egyáltalán nincs szükségem arra, hogy leírjam azt a szót, hogy szex, vagy vázoljam az aktust, ami mindig csak felület. Ez a könyv most sokkal durvább dologról szól, mint a szex: a lélekről szól és a társadalomról. Ugyanakkor persze a nyelv is más, a stílus is más, a megközelítés is nagyon más: egyéni és rendszerszint is ütközik, több a perspektíva, szimbolikusabb és tömörebb a képi világ. Nagyon érdekes visszajelzés volt, hogy amikor kitettem az első történetet a Facebookra, az olvasók egy része nevető emotikont nyomott, a másik része szomorú lett vagy dühöngött. Elkezdtem gondolkodni, hogy akkor ez a történet vicces, szomorú vagy felkavaró-e, és rájöttem, hogy mindegyik egyszerre, attól függően, hogy az olvasó hol tart éppen a saját életében, vagy hány rétegben nyílt neki meg a történet.

Az új szövegeidet pszichoprózaként definiáltad. Kicsit olyan, mintha egyéni terápiát csináltál volna a pszichodráma csoportfoglalkozásaiból a kötetben.

Egyértelmű volt, hogy pszichológiai háttértudásra épülő, de mégiscsak irodalmi szövegeket írtam. Ezt a kettősséget fejezi ki a pszichopróza elnevezés. Igazság szerint nem érdekel, hogy mi lesz a verdiktje az irodalmi szelektorokon keresztül. Sokkal relevánsabb visszajelzés, ha megszólítja az embereket, belső munkára készteti őket, elindít bennük valamit. Nekem már az is öröm, hogy csináltam valamit, amit szeretek, és nem gyűlöltem meg magam a végére, amit a gyerekeimre hagyhatok. Szinte mindegy, a kritika mit tud kezdeni vele. A gyerekeim miatt mondom, hogy szinte, mert nem akarom, hogy nagyon kicsinálják az anyjukat. Én elbírom, de már nem vagyok egyedül.

Ha már pszichoprózák, felmerül a kérdés, hogy ki a páciens és ki a terapeuta?

Az, hogy én megírtam a könyvet, csak az egyik fele a melónak. Fontos, hogy aki olvassa, épp milyen életfázisban van, mennyire nyitott arra, hogy más perspektívákat is befogadjon a sajátján kívül, mennyire hajlamos az önreflexióra. A pszichológusszakma is pozitívan jelzett vissza: bevitték a szövegeket csoportterápiára, és remekül működtek, erős önreflexiókat indítottak el.  Tehát a könyv az, amire használják.

Az előző könyveidnél gyakran felmerült a túlzott referencialitás vádja, leegyszerűsítve: mindent te éltél meg, amiről írsz. Ennél a kötetnél ilyesmi szóba sem jöhet, mert bár említve van például a romániai gyerekkor, rengeteg különböző nézőpontból vizsgálsz egy adott szituációt. A Bevezetést viszont egyértelműen referenciálisnak éreztem; olyan mintha magyarázkodnál azért, amiért visszatértél. Miért gondoltad úgy, hogy szükség van magyarázatra?

Valószínűleg meg akartam előzni azt a fajta előítéletes fogadtatást, amiben már volt részem korábban, és egy kicsit tudományos keretbe akartam foglalni a történeteket, hogy ne úgy olvassák őket, mintha engem hagyott volna el az apám, vagy az én anyám lépett volna félre. Minden sztori rajtam ment keresztül, úgyhogy bizonyos helyzetekben én is jelen vagyok, de a nő mellé bejön a férfi,a  gyerek, a szülők, a társadalom,  a tudomány hangja. Ha bárki meg akarja tudni, hogy mit gondolok a világról, az emberi kapcsolatokról, min mentem keresztül az elmúlt 36 évben, vagy épp milyen érzelmi állapotban vagyok, annak elég értő módon elolvasnia a könyvet. Gyakorlatilag semmi titkom nem marad, de kódot azt már nem adok hozzájuk. Továbbá, úgy vélem, egy progresszív irányban nem az a kérdés, hogy mit gondolt a költő, hanem, hogy mit gondol mindezen kérdésekről az olvasó.

Az egyik alapproblémám, hogy mindig bűntudatom van, amikor jót kapok. Azt gondolom, hogy nekem nem jár, hogy nem érdemlem meg, hogy imposztor vagyok. Ez nagyon mély történet, sokat dolgozom vele. De a könyv esetében minden egyes dolog, amit adni tudok, megtérül, épp azáltal, hogy fogadják. Annyi szeretetet és megerősítő visszajelzést kapok, hogy még életemben nem voltam ilyen flowállapotban. Persze jön (sok) negatívum is, különösen a Könyvfesztiválon dedikálásért kígyózó sor akasztotta ki a szakma egy részét, de ez sajnálatos módon sosem a szövegnek, hanem a személyemnek szól, női és egyéb származási attribútumaimnak. De közben látom, milyen hatása van a szövegeknek, az olvasók elviszik magukkal, dolgoznak vele, a szakma nagy része most inkább már támogat. Egy rettenetesen öngyötrő mélypontról álltam fel, azt gondoltam, hogy nincs jogom megszólalni, és minden szar, amit csinálok. Aztán megpróbáltam egy szűz területen, a tudományos életben; direkt felvettem a férjem nevét, és évekig nem mondtam ki az egyetemen a saját nevemet. Ledózeroltam a régi identitásom, és új időszámítás indult.

Miért épp az öregedést választottad kutatási témául?

Kicsi volt a lányom, amikor beiratkoztam interkulturális pszichológiára. Heti egy napot voltam az egyetemen, az összes többin otthon ültem a gyerekkel. Amikor elkezdtem tudományos irányba építkezni, nem láttam, hogy mi lesz a vége, de tudtam, hogy kell egy tisztes polgári foglalkozás. Nemcsak úgy szereztem új diplomát, hogy megtanultam a leckét és levizsgáztam ötösre, hanem a legutolsó sejtemet is megvizsgáltam, értelmeztem, önreflektáltam. Amikor eljött a kutatás ideje, nem írtam a zsidóságról, mert nem akartam elemezni magam, nem írtam gendertémában a nők elnyomásáról, mert az is rólam szólna, és nem írtam a határon túli magyarokról sem. Elkezdtem gondolkodni, hogy melyik az a terület, ami még nem volt tematizálva a magyar szakirodalomban a szociálpszichológia területén, de iszonyú fontos. Mindig is izgatott, ha magányos idős embert láttam az utcán, és az is, hogy van-e bármilyen értelmes társadalmi szerep ma egy idős ember számára, hogyan élhető meg ez az időszak magas életminőségben. Ők is ugyanolyan marginalizált csoport, mint a többi, amiről a rasszizmussal kapcsolatban beszélünk. Amikor először felvetettem, hogy mi lenne, ha ezzel foglalkoznék, (mindenki) volt, aki sokkot kapott, hogy mit akar egy ilyen fiatal lány valamivel, aminek ráadásul releváns magyar szakirodalma sincsen. Mondtam, hogy nem baj, tudok angolul. Kutattam, fordítottam, aztán doktoranduszként tanítottam is az egyetemen.

Miközben azt hittem, hogy egy rajtam teljesen kívülálló csoportot vizsgálok objektív kutatóként, rá kellett jönnöm, hogy nincs olyan, hogy én fiatal vagyok, ők meg öregek. Mindannyian egy csoport vagyunk, más-más szakaszában az életnek. Az időnek igen sokrétűek a dimenziói. A cigányozás, a zsidózás vagy a szexizmus ma már a legtöbb helyen eléri az ingerküszöböt, egy magára valamit is adó médiafelület nem követi el ezeket, de az öregezés még mindig simán átjut az ingerküszöbön. Például, ha egy színésznőnek kipakolják a fotóját, rámutatva, hogy itt szőrösödik, ott hájasodik. Az emberi méltóságába van gázolva egy olyan természetes folyamat alapján, mint az öregedés. Aminek ráadásul mind részesei vagyunk, hacsak meg nem halunk.

Vagy ott a másik véglet, amikor egzotikumként kezelik az időseket.

Ennek az egésznek a hátterében a terrormenedzsment elmélete áll. Kulturálisan nem vagyunk felkészülve a halálra, nincsenek rítusaink. Ha meglátsz egy idős, beteg embert, akkor a látvány akaratlanul is elindítja benned az egzisztenciális szorongást. Rájössz, hogy ez veled is megtörténhet, nem lehetsz benne biztos, hogy lesz nyugdíjad, hogy bárki is támogatni fog. Ezt a nagyfokú szorongást nem tudod kezelni, ezért azt mondod, hogy vele ugyan megtörténhetett, de veled nem fog. A sztereotípiáknak és az előítéleteknek van egyfajta énvédő mechanizmusa: ha különálló fajként, egzotikumként kezelsz egy csoportot, akkor védve érzed magam. Teszed ezt ahelyett, hogy beleállnál a problémába, ami ugyan rövidtávon sokkal szorongatóbb, de esélyt adna, hogy megoldást találj a kérdésre. Az ageizmus arról szól, hogy félünk az öregedéstől, a haláltól és a bizonytalanságtól, és ezt csak úgy tudjuk megoldani, ha stigmatizálunk másokat.

Amikor elkezdtem vizsgálni az életutakat, arra a nagyon egyszerű konklúzióra jutottam, hogy a leginkább az határozza meg egy idős ember életminőségét, hogy ki mellett öregedett meg, kivel élte le az életét, milyen az emberi kapcsolatainak a minősége. A munka kompenzatorikus hatással bírhat, ám ez átcsaphat menekülésbe. A kutatás során azt vettem észre, hogy tulajdonképpen újra a kapcsolatokat elemzem, csak más eszközökkel.

Az ageizmus fakadhat abból is, hogy nem akarunk olyanná válni, mint a saját szüleink?

El kell végezni egy nagyon kemény és kegyetlen szembesülést. Mit hoztam magammal, mi az, amit reflexszerűen csinálok, pedig nem akarom. Amikor megszülettek a gyerekeim, úgy gondoltam, az a legjobb, ha mindent megadok nekik, aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nincs így. Hiszen akkor ők is azt tanulják meg, hogy mindig csak adni kell, belemenni például elnyomó kapcsolatokba, ahol csak szolgálod a másikat, és a saját identitásodat teljesen megszünteted. Meg kellett állnom egy pillanatra, és találni valamit, ami örömet okoz. Csak akkor lehetsz kiegyensúlyozott és elég jó anya, ha megtalálod a magad örömeit, és a gyerekeidnek is ezt tanítod. Az én anyám ezt soha nem csinálta. Nekem igenis meg kellett küzdenem azért, hogy egy héten egyszer bemenjek az egyetemre, mert először önzésnek gondoltam, és bűntudatom volt miatta. Le kellett meccselnem magammal, hogy ezt a lányaimért is csinálom, hogy modellértékű szülő lehessek számukra, és ne egy olyan, aki frusztráltan ül otthon reggeltől estig.

Az írás segít legyőzni a frusztrációt?

Nagymértékben. De nem is az írás maga, hanem inkább a múlt és a jelen találkozási pontja és megbékélése az írásban, az, hogy ezt az egészet én már megküzdöttem. Most csak az zavar kicsit, hogy hiába éreztem, hogy vége van a könyvnek, abban a pillanatban, amint odaadtam Tibinek (Babiczky Tibor, a kötet szerkesztője), újra megjelent a fejemben a nő és a férfi, és tovább mondták a magukét. Úgy éreztem, hogy a legfontosabb történetet kihagytam, a legfontosabb mondatot nem írtam bele, és nem definiáltam eléggé, hogy mit jelent rendesen sírni. Tibi erre annyit mondott, hogy nem kell túlmagyarázni, az egész könyv erről szól, aki akarja, úgyis érteni fogja, és inkább kezdjem el írni a következőt, ha már kinyílt az ajtó. Anyám szerint, aki lelkes olvasóm, olyanok ezek a sztorik, mint egy nagyon erős fájdalomcsillapító. Naponta maximum egyet szabad bevenni belőlük, és egész nap kitart a hatás. A cím az utolsó pillanatban jött, és akár az is lehetett volna, hogy Bevezetés a sírásba, mert ez az alapfilozófiája a kötetnek, sírás alatt a traumafeldolgozást értve. Többen, akik nem merészkedtek odáig, hogy átengedjék magukon a szöveget, aggódva írták, hogy miért nem vidámabb témákkal foglalkozom.

Mi a válaszod nekik?

Hiszek abban, hogy a gyengeségeink rejtegetése sokkal gyengébbé tesz minket annál, mint amilyenek valójában vagyunk. Nem lehet röhögni sírás nélkül; ha nem sírtad el a magadét, minden röhögés egy tünet lesz. Szembesülni kell, feldolgozni, ami rövidtávon nagyon fáj. Az öröm hosszú távon jön. Bennem hatalmas életszeretet van, de sokat kellett dolgoznom érte. Alapvetően kritikai realistának tartom magam. Hiteltelennek érezném, ha vidám dolgokról írnék. Lehet, hogy ez a társadalmi elvárás, de nagyon nem ott tartunk jelenleg.  

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6312455889

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.