Olvass!

KönyvesBlog

Mi visz rá egy anyát, hogy felajánlja a lányát egy vadidegennek?

2017. május 14. Kiss Orsi

„Asszonynak lenni itt olyan, mint sosem gyógyuló nyílt sebnek lenni. Ha a felszín beheged is, alatta fájón lüktet tovább az eleven hús” – mondja Toni Morrison kilencedik regényének, a Könyörületnek egyik anyahőse, akinek személye – és legfőképp hirtelen döntése – úgy determinálja az eseményeket, hogy ő maga csak pillanatokra bukkan fel a kötet lapjain. A nők regénye a Könyörület, a közöttük lévő vonzások és taszítások adják a cselekmény dinamikáját, hangulatát pedig az a lebegő, akár lírainak is nevezhető próza határozza meg, mellyel Morrison egyszerre távolít el a realitásoktól, miközben eltökélt szándéka, hogy a legmélyebb rétegekbe ásva mutassa be, gazdaságilag milyen alapokon nyugszik a cselekmény idején még feltörekvőben lévő Amerika. Az otthonkeresés és az anyaéhség regénye a Könyörület, na és persze az érzelmi függésé, melytől az a nő sem szabadulhat, aki teljesen kitörölte vagy éppen nélkülözni kénytelen az életéből a férfiakat. A Könyörület a hét könyve.

Mi visz rá egy anyát arra, hogy maga helyett a lányát ajánlja fel egy vadidegennek? A Könyörület olvasása közben ez a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés mindvégig ott lebeg. Az egyik narrátor, a rabszolga Florens alig nyolcéves, amikor gazdát cserél. Ezt az emberhez méltatlan műveletet akkor szimpla adósságrendezésként kezelték, a 17. század végi Amerikában ráadásul nem is tartották embertelennek, hiszen a rabszolgákat nem tekintették többnek vagyontárgyaknál, melyek értékét elsősorban a szerencsétlen sorsú férfiak és nők kora és ereje adta. Úgy adták-vették őket, mint a haszonállatokat, ám ha kicsik voltak, és csak a gond volt velük, akkor senkinek sem kellettek. A birtokra látogató Jacob Vaark (a későbbi Gazda) a tartozás kiegyenlítése fejében éppen ezért csak az anyát és a lányát kéri a portugál származású ültetvényestől, ám a nő kisfiát nem akarja magához venni koloncnak. Florens életének egyik traumatikus pillanata lesz az, amikor az anyja arra kéri az idegent, hogy ne szakítsa el a kicsitől, kettejük helyett vigye el magával egyedül a lányát.

Toni Morrison: Könyörület

Fordította: Lukács Laura, Park Könyvkiadó, 2017, 192 oldal, 3490 HUF

 

Az elanyátlanodott Florens tehát a Vaark-birtokra kerül, ahol a ház asszonyának, a holland származású Rebekkának sorra halnak el a gyermekei, és ahol a Gazda ambíciói következtében a szerény, puritán otthonból grandiózusnak szánt palota épül. Igaz, örömét már senki nem leli benne. Florens az indián származású Linával és a szótlan, titokzatos Bánattal dolgozik együtt a birtokon, a regény cselekménye főként az ő váltakozó, ugyanakkor szépen egymásra simuló narrációjukból bomlik ki. Morrison leginkább azoknak adott hangot és arcot a Könyörületben, akik a történelemkönyvek lapjain az elmúlt századokban még egy széljegyzetet sem kaphattak. Társadalmi rangtól függetlenül erősen korlátozott és alávetett pozíció az övék, asszonyi létük ugyanis csak a férfi kontextusában értelmezhető, anélkül – a társadalom szemében legalábbis – légüres térbe kerülnek, ahol könnyen lehet belőlük áldozat vagy szabad préda:

„Mert a férfi ígéret és romlás egy személyben. Tőle függ a nő biztonsága vagy kiszolgáltatottsága. És ezzel mindkét fél megbékél a maga módján.”

Paradox módon Rebekka – aki úgy kerül Amerikába, hogy az apja a költségek megfizetése fejében hajóra teszi és hozzáadja egy vadidegenhez („mert úgy egy szájjal kevesebbet kell etetni”) – akkor kerül a legközelebb a független nő státuszához, amikor az Atlanti-óceánt átszelő hajó gyomrában hánykolódik féltucat másik asszonnyal, köztük prostituáltakkal, zsebmetszőkkel, tolvajokkal, akiket száműztek hazájukból. Mindannyiukra új élet vár Amerikában, igaz, nagy részük eleve szolgasorba kerül, hiszen csak így tudja megfizetni – utólag – az utazás árát. Az a pár hét, amit a hajó fenekén töltenek, egyszerre szörnyű és felszabadító: csak maguk vannak, egyfajta időn kívüli térben, egyforma távolságra a múlt árnyaitól és a jövő rémeitől: „Férfiakhoz tartoztak, férfiakért léteztek, de abban a néhány pillanatban egyik sem volt igaz.” Az asszonyi szolidaritás ugyanakkor csak időről időre villan meg, és nem is örökéletű. Annál sokkal erősebbek az anyai érzelmek: a gyerekek hiánya, elveszítése vagy elveszejtése mind-mind meghatározó a Könyörület asszonyainak életében. Ezek a pillanatok azok, melyek egymáshoz taszítják vagy éppen éket vernek a nők közé, akik életük válságos fordulópontjain csak egészen ritkán kérik a férfiak segítségét.

A már fent idézett „ígéretet és romlást” is egyetlen férfi testesíti meg: a kovács, egy szabad fekete férfi, aki korábban az új ház kerítését készítette a birtokon, ám hamar kiderült, hogy ért a gyógyításhoz is. Érte küldenek a házbeliek, amikor a himlő ledönti a lábáról Rebekkát, a feladatra a legalkalmasabbnak pedig a fülig szerelmes Florens bizonyul, aki több számmal nagyobb csizmájában vág neki a hosszú útnak. A lábbeli ráadásul nem is az övé, hanem a Gazdáé volt, és „férfinak való, nem lánynak”. A cipő amúgy is fontos szimbólum a regényben: a felemelkedés, a társadalmi rang jele, mely látszólag a mezítlábas rabszolgák fölé emeli viselőjét. Rabszolgák márpedig mindenütt vannak, a gazdaság motorját ugyanis egyértelműen az Afrikából és a karibi térségből behurcolt férfiak és nők kizsákmányolása hajtja. A puritán Jacob kezdetben irtózik attól, hogy maga is rabszolgatartóvá váljon („Az emberhúst nem tekintette árucikknek”), viszont hamar rádöbben, hogy az alakuló társadalomban nem a származás vagy a jellem, hanem alapvetően a vagyon az, amely rangot fog adni neki. Az alávetettség nem kizárólag (bár főként) a feketék sajátja: a regény lapjain így felbukkannak a fehér rabszolgák is, akiket büntetésből vagy adósság fejében dolgoztatnak ingyen évekig. Morrison egyszer egy interjúban azt mondta, hogy ebben a regényében „ki akarta vonni a fajt a rabszolgaságból”, hiszen Amerikában nagyon sok fehér rabszolgát is dolgoztattak. Egy nyilatkozata szerint a fehéreknek annak idején azt ígérték, hogy az amerikai útjuk költségeit nagyjából hét év alatt ledolgozhatják, majd szabad emberekké válnak, ám gyakran előfordult, hogy életük végéig rabszolgák maradtak. „Az egyedüli különbség az afrikai és az európai vagy brit rabszolgák között az volt, hogy utóbbiak megszökhettek és beleolvadhattak a népességbe. Ám ha fekete voltál, akkor feltűnő voltál” – idézi az NPR Morrisont.

Mégsem rajtuk van a hangsúly, hanem a női szereplőkön, akik nem is annyira a férfit keresik-kutatják, hanem sokkal inkább az otthont. Az idegenség és az otthonosság érzetének kettőssége végigkíséri az egész regényt. Hiszen az otthon sokféle lehet: egy megfeneklett hajó, egy távoli földrész vagy szimplán egy zug a tűzhely mellett. Az otthon és a haza földrajzilag sem könnyen definiálható. Emlékezetes az a jelenet, amikor Jacob Vaark a portugál ültetvényessel és annak feleségével beszélget: a kolonialista diskurzusban –a rabszolga-kereskedelem központjaként számon tartott – Angolát egyértelműen Portugália részeként emlegetik, közben pedig egyenlőségjelet tesznek Maryland és Anglia közé. Persze a szereplők között akad, akinek végül épp egy férfi nyújtja az otthonosság érzését: Florens például tántoríthatatlanul a kovács után sóvárog, míg Rebekka a férjétől kapja meg azt a biztonságot, melyben a saját családja körében soha nem lehetett része. Másnak a gyerek jelenti az otthonosságot, függetlenül attól, hogy a saját vagy a más gyerekéről van-e szó. Mindannyian kis szigetek ugyanakkor, igazi közösséget ideig-óráig alkotnak csak, azokról az okokról és döntésekről pedig, melyek alapvetően meghatározták életük folyását, valószínűleg soha, semmilyen körülmények között nem értesülnek majd.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr612495465

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.