Olvass!

KönyvesBlog

Tompa Andrea: A hallgatás mindig akkor a legérdekesebb, amikor megtörik

2017. május 27. Rostás Eni

tompa_andrea-7209.jpgFotó: Valuska Gábor

„Azt terveztem, hogy a Fejtől s lábtól után egy százoldalas kis könyvet írok, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok rövid könyvet írni” – mondja Tompa Andrea, aki ezúttal az ötvenes, hatvanas évek romániai diktatúrájából választott hősöket. Az Omertában egy széki cseléd, egy magas pártfunkcióba kerülő rózsanemesítő, egy félárva kolozsvári kamaszlány és egy politikai okok miatt bebörtönzött apáca monológja rajzolja körül a történelmet és a „kulturális üvegházként” funkcionáló Magyar Autonóm Tartomány (MAT) határait, és mesél megingathatatlan pártvéleményről, egyetembezárásról, kollektivizálásról. Tompát az önként vállalt skatulyáról, a jelentését vesztett kereszténységről és az egyre ismerősebb jelenről kérdeztük, „ami nyilvánvalóan nagy inspirációs forrás a múltat illetően.”

Bemutató. Az Omertát június 9-én 18 órától mutatják be a Margó Irodalmi Fesztiválon a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A szerzővel a kötet szerkesztője, Nagy Boglárka beszélget. Közreműködik: Takács Kati. 

Facebook-esemény

Előző regényed, a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben megjelenése után beszéltél arról, hogy Trianont mennyire nehéz volt kutatni. Az ötvenes, hatvanas évekkel kapcsolatban mennyire nagy a csend?

Sok olvasnivaló van, de nem biztos, hogy nekem íróként a történettudomány a legjobb forrásom. Nem állítom, hogy a történettudósok kiegyenesítenének valamit, ami zavaros és görbe, de mégiscsak összeraknak egy narratívát, ez a narratíva pedig nem segíti az írót, mert neki az a dolga, hogy ő maga próbálja meg összerakni, hogy mi történt, és mindezt a hősein keresztül kell elképzelnie. Ehhez a könyvhöz többet olvastam a történészi narratívákból, mert nem nagyon találtam olyan korabeli dokumentumokat, amelyek megbízhatóak. Ott a sajtó, ami, ha párhuzamot akarok vonni, olyan, mintha ma az M1-ből próbálnánk megérteni, hogy milyen a világ, és azt gondolnánk, a közmédia teljesen lefed minden véleményt. Az ötvenes években iszonyú erős a propaganda. Az újság semmilyen más funkciót nem tölt be, nincsenek apróhirdetések, eszmék, ideológiák vannak emberek helyett. A hatvanas évekre finomodnak a dolgok, és megjelennek a személyesebb élettörténetek. Nagyon sok oral historyt olvastam, de azok általában visszatekintőek, olyan forrásból viszont, ami akkor és ott, a történés pillanatában keletkezett és valamennyire hitelt érdemel, rendkívül kevés van. Jordáky Lajos naplója, amelyet Bárdi Nándortól kaptam, fontos forrás volt.

Olyan dokumentumból is kevés van, ami belülről mutatja meg a Magyar Autonóm Tartomány működését?

A MAT elég jól dokumentált. Stefano Bottoninak van egy fontos könyve (Sztálin a székelyeknél – A Magyar Autonóm Tartomány története 1952-1960) a témában, de említhetném Oláh Sándor, Novák Zoltán, Gagyi József vagy Bárdi munkáit. Sok kéziratból dolgoztam, ami korábban nem volt jellemző. Gagyi Józseftől kaptam például archivált oral historyt pártemberekkel. Ezek a pártemberek maguktól nagyon ritkán szólalnak meg, mert úgy érzik, a történetük nem annyira fényes, hogy meg kelljen osztani.

Szégyellik magukat?

A szégyen erős szó, ahhoz nagyon önreflektív embernek kell lenni. Gagyi interjúiban a pártemberek elmondják életútjukat. Ha az ember ítéletmentesen tud közelíteni hozzájuk, akkor megszólalnak.

A regény végén, a köszönetnyilvánításban az állambiztonsági levéltáraknak is köszönetet mondasz, méghozzá azért, mert nem sikerült kutatnod, és így nem szakadt a nyakadba olyan információmennyiség, ami már zavaró lett volna. Mi volt az oka, hogy egyik helyen sem kutattál?

A román levéltárban a szüleim iratait akartam megnézni, elsősorban az apámét. A kérelmemet bevették, regisztrálták, majd soha nem válaszoltak rá. Apám dossziéjához végül nem törvényes úton jutottam hozzá, és izgalommal tölt el, hogy a családom egyik legfontosabb tagjáról iratokat birtokolok törvénytelenül az állambiztonsági levéltárból. A magyar levéltárakba úgy nem lehet bemenni, hogy azt mondom, író vagyok, kell hozzá valamilyen háttérintézmény és kutatási terv. Szereztem háttérintézményt, írtunk egy kutatási tervet, aztán elakadt a dolog. Valószínűleg nem voltam elég kitartó. Volt egy levélváltásom az egyik igazgatóval arról, hogy íróként mi a teendő ilyenkor. Mit bizonyítsak, mit mutassak fel? És bár a román állambiztonsági levéltárban alanyi jogon van hozzáférése az embernek iratokhoz, a magyar levéltárban ez a lehetőség sincs. Itt tartunk múltfeldolgozás ügyben.

Tompa Andrea: Omerta - Hallgatások könyve

Jelenkor, 2017, 628 oldal, 4499 HUF

 

Az Omerta alcíme Hallgatások könyve.  A regényben nagyon sokféle hallgatás van – meg nem értésből és félreértésből fakadó, beletörődő, önkéntes (szilencium), büntetésként alkalmazott (szóböjt), és maga a monológforma is ezt a motívumot erősíti. Neked melyik hallgatás a legfontosabb?

Nyilván van egy teljesen naiv, idealisztikus képem az irodalomról, hogy ilyesmire képes volna - de a hallgatás szerintem mindig akkor a legérdekesebb, amikor megtörik. Érzem, hogy jó lenne megtörni valamilyen hallgatást, de senki nincs a birtokában annak a képességnek, hogy megmondja, sikerült-e neki. Őszintén szólva nagyon sokra is tartom a hallgatást. Nem az elfojtásból vagy félelemből születő nem-kimondást, hanem azt, amikor az embernek nyugalomban van az elméje, és úgy érzi, nem kell beszélnie. Mi még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hallgassunk.  

Az omerta kifejezés az olasz maffiakörökben is használatos, titoktartást, hallgatási fogadalmat jelent. A diktatúra szereti kölcsönvenni a maffiamódszereket.

Enyhén szólva. Két használati területét ismerem a kifejezésnek: a maffiavilág és a román állambiztonság. Előbbihez nincs közöm, de nagyon szórakoztatónak találom, hogy ez a két intézmény egyetlen szóban találkozik.

Erdélyről sokakban egy hamis, romanticizált kép él, a szépirodalomnak pedig nagy szerepe lehet ennek megváltoztatásában. Te már a harmadik regényedet jelenteted meg Erdélyről, mondhatjuk azt is, hogy bekerültél egy skatulyába. Érzed ennek súlyát, érzel emiatt bármilyen felelősséget?

Két része van a válaszomnak. Egyrészt, elfogadtam ezt a skatulyát, mert én építettem. A második könyv után picit gondolkodtam azon, hogy bármi más érdekel-e, és rá kellett jönnöm, hogy ebből a szempontból teljesen beszűkült az agyam. Semmilyen más gondolatom nincsen, semmi más nem hoz lázba. Tudom, hogy nagyon rossz és távoli példa, de olvastam egy interjút a Színházban (a lapnak Tompa Andrea a főszerkesztője - a szerk.) egy ruandai színésszel, aki 17 évesen katona volt a népirtáskor. Ő kijelentette, hogy semmi más dolga nincs a világon, mint erről beszélni. Ezt szerintem el lehet fogadni. Másrészt, a felelősség rendkívül nyomasztó, de nem Erdéllyel kapcsolatban. Az Omerta esetében a hősök iránt éreztem fojtogató felelősséget. Ha az ember belép egy széki asszony vagy a pártban elég jól integrálódó biológus bőrébe, akkor az ő perében jól kell képviselnie az ő igazságát. Ez nagyon nyomasztó tud lenni. Egyrészt a hogy jövök én ahhoz, másrészt a hogyan lehet erről hitelesen, megbízhatóan, felelősen beszélni. A felelősséget néha úgy érzékelem, mint egy kétszáz kilós zsákot, amit meg kell emelnem.

A „hogy jövök én ahhoz” egyre gyakrabban felmerülő probléma az irodalomban, nemrég Ben H. Winterst, egy fehér amerikai szerzőt támadták a kritikusok, mert a rabszolgaságról írt regényét, és főszereplőül (Földalatti Légitársaság, Agave, 2017) fekete narrátort használt.

A hagyományt nézve jogos a kérdésfelvetés, hiszen miért nem szólal meg az, aki a génjeiben hordozza a rabszolgaságot. De mi van, ha nem tud megszólalni? Ismerek hóstáti írót, Diószegi Annát, de hogyha ő nem tud megszólalni, akkor helyette is lehet beszélni. A felelősség dönti el, hogy az író jól szólal-e meg, vagy a pozíciója megmarad fehér, elnyomó, mindent tudó pozíciónak. Tulajdonképpen be vagyunk zárva a középosztálybeli, fehér értelmiségi dobozába, és bárhová kirándulunk, az határátlépés. Ha egy miniszter mindennapjairól írnék, az már elég nagy kirándulás lenne a részemről. 

A politikailag bebörtönzött apáca is az volt.

Igen, bár szerintem mindenkiben lakik egy szerzetes. Rózsika komoly misszióm volt. A kihívás vele kapcsolatban az volt, hogy meg lehet-e írni ma azt, hogy valaki keresztény.

Magyarországon vagy általánosságban?

Főleg Magyarországon. Érzek némi különbséget a szó holdudvarában itt és Erdélyben. Erdélyben 1918 után az egyházak nemzeti egyházakká váltak. Azért is lehettek annyira erősek, mert volt egy nagy nemzeti missziójuk, nyelvmentő, kultúramentő, identitásmegőrző feladatuk. Az identitásmegőrző funkció következtében a mai Erdély hívőbb, és bizonyos értelemben keresztényibb, mint Magyarország. Az ún. keresztény kurzus itt azért nagyon sokat ártott annak a szónak, hogy keresztény. Remélem, hogy Rózsika történetét az olvasó úgy fogja érteni, hogy ha valakinek van egy erős belső hite, azt kívülről nem nagyon lehet megrengetni. Ilyen belső hitet sok emberben látok ma is, nem feltétlenül keresztény hitet, hanem valamilyen értékben vagy magatartásformában valót.

tompa_andrea-7186.jpg

1952-ben Sztálin parancsára létrejött a MAT, vagyis a székelyföldi magyar autonómia, ami Stefano Bottoni szerint nem volt más, mint egy „kulturális üvegház”, amelynek mindössze annyi a feladata, hogy a magyarok népi identitását bemutassa. Szerinted tekinthető bármilyen szempontból mégis sikertörténetnek a MAT létrejötte?

Azok számára, akik nem láttak bele a konstrukciókba, és nem tudták, hogy a MAT tulajdonképpen egy sztálini minták alapján berendezett kirakat, lehet, hogy jó dolog volt, hogy a magyarok kaptak egy autonómiát Székelyföldön. Ez az autonómia azonban hamis volt, valódi önrendelkezést nem jelentett, mindent Bukarestben határoztak meg. Amennyire én ezt a történetet megértettem, azoknak a fejében, akik a MAT területén éltek, megképződött a gondolat a saját kis függetlenségükről. Tamási Áronnak volt az a mondása, de ha urban legend, akkor is jól hangzik, hogy erre a kis időre már nem tanulunk meg románul. Sosem tudjuk, hogy mennyi ez a kis idő, más az érzékelésünk, amikor benne vagyunk valamiben, mint amikor utólag rátekintünk. Azt mondjuk, a kisebbségi kérdés megoldódott, és megvalósult az autonómia, de rögtön látjuk a hurkot a nyakakon. Nagyon szeretem egyébként az olyan hangzatos bejelentéseket, mint a „meghaladtuk a nemzeti kérdést”, „beérkeztünk a szocializmusba.” Tulajdonképpen mindig ebben reménykedünk, nem? Hogy sikerül meghaladni a származási kérdést, aztán kiderül, hogy mégsem sikerült. A MAT-nak lehetett megtartó ereje, de amikor feleslegessé vált, gyorsan felszámolták. Érdekes módon a szüleim sosem beszéltek róla, olyan volt, mint ami nem is létezett.

Mi volt az oka a hallgatásuknak?

Egyszerűen csak annyi, hogy fogalmuk sem volt róla. Kolozsvár és Székelyföld 5-6 óra vonatút, oda kirándulni megy az ember. Olvastam a regényben is szereplő Jordáky Lajos naplóját, aki azt írja, hogy életében egyszer járt Székelyföldön. Kolozsváron él, fontos politikai szereplő, minek menjen oda. A kultúránkban ma jobban benne van a mozgás; mióta Magyarországon élek, sokkal többet utazom Székelyföldre, mint amíg Erdélyben laktam. Akkor összesen talán háromszor voltam, most meg évente megyek.

A román belügyminiszter, Alexandru Drăghici 1957-ben már ellenségként beszélt a kisebbségekről, amihez az ’56-os budapesti események, és a rájuk adott erdélyi reakciók is hozzájárultak. ’56 erdélyi fogadtatásáról azonban alig tudunk valamit.

Ez egy nagy közös nemtudás. Én akkor kezdtem el tudni róla, amikor elém kerültek a szereplők, akik a megtorlások áldozatai voltak.

Az ő nevüket megjegyezte a történelem?

Szerintem azért sem, mert nem volt rehabilitálás, nem lettek semmisnek nyilvánítva a bűnök. De bárkit is kérdeztem, mindenki tudott valakit, aki börtönbe került ’56 után. Volt egy lelkész szomszédunk, ő is ült néhány évet. Hogy ’56 pontosan mit is jelentett Erdélyben, azt csak az tudhatja, aki felnőttként átélte, részese volt a reménynek és érzelmileg azonosult a forradalommal. Aztán következett a nyakleves, mert az állambiztonság és a pártvezetés rájött, hogy időzített bombán ül, hiszen nem tudja, mi van a kisebbség fejében.

Mennyire lehetett jogos ez a félelem?

A válaszom nem abból merít, amit megtudtam ezekről az eseményekről, inkább abból, amit megértettem arról, mi a kisebbségi attitűd. Ha egy kisebbséget folyamatosan prés alatt tartanak, az mindig időzített bomba. ’56-ig a román állam nem építette be a magyar közvetítő embereit, az iratok csak a forradalom után kezdenek beszélni a magyarokról. A regényben azt akartam előtérbe hozni, hogy mi történik Erdélyben egy ilyen esemény hatására, mennyire van közel vagy távol Budapest.

Vilmos magas pozícióba jut, de közben alig marad ideje, hogy azt csinálja, ami tényleg fontos neki – a rózsáival foglalkozzon. Szerinted lehet megalkuvás nélkül bármilyen módon sikeresnek lenni egy diktatúrában?

Nehéz érteni ezt a szót, hogy siker, én aszerint definiálnám, hogy valaki teheti, ami fontos neki. Ilyen szempontból a szerzetesek tevékenysége hatalmas siker. Hiába fosztják meg őket mindentől, mégis azt tehetik, amit szeretnének.

tompa_andrea-7193.jpg

Neked van valamilyen személyes kötődésed a rózsákhoz?

Vannak ilyen el nem hált szerelmek, bár ezt a rózsát már elháltuk. Amikor apám 1981 körül először jutott el Magyarország határain túlra, Kelet-Németországba ment. Iszonyúan vártuk, hogy milyen ajándékokat hoz majd, erre hozott két rózsatövet. 8-10 éves voltam, és nettó kibaszásnak gondoltam az egészet. Apámnak volt egy nagy kertje, ahol kiskoromban nekem is volt egy kis virágoskertem, és van is valamilyen elementáris viszonyom a növényekhez.

A földhöz is, vagy csak a növényekhez?

Mivel a földön járunk, alapvetően közünk van ahhoz is, ami a földben történik, amit a földdel csinálni lehet. A diktátorok például baromi kevés fát ültetnek, biztos ebben is van valami szimbolika.

Mindhárom könyvedben szerepel egyetembezárás, bár a Bolyai Tudományegyetem esetében nem is bezárásról, hanem a román egyetembe való beolvasztásról beszélhetünk.

Olyan, hogy odamennek és lehúzzák a rolót, egy rossz rendszerben sosem szokott lenni. Ehelyett elmagyarázták, hogy mindenki jól jár az egyesüléssel, és azzal is, ha onnantól kedve mindent románul tanul. Apám tanított az egyetemen, és teljesen máshogy alakult volna a sorsa, ha nem költöztetik el Marosvásárhelyre a színművészeti kart. Kolozsváron az egyetemi élet teljesen befagyott ezután. Szilágyi Júlia akkoriban magyar szakos egyetemista volt, ő mesélte nemrég, hogy a magyar egyetem megszűnésekor értették meg, hogy bármi megtörténhet. Bármi már nem tudott, mert valójában akkor már megtörtént minden, csak abban a pillanatban még nem látszott, hogy hátra van harmincévnyi diktatúra. Attól, hogy ennek ma valami aktualitást ad, sírhatnékom támad.

Hol tartasz a személyes múltfeldolgozásban a három könyv után?

Próbálom megkerülni a kérdést, mert nem tudom a választ. Az biztos, hogy bizonyos témákhoz sokáig nem fogok visszanyúlni. A hozadékuk, tanulságuk viszont velem marad, és mindig újabb fájdalomcsatornát nyit meg. Nem úgy tűnik, hogy ennek vége szakadna, hogy kiástunk egy kutat, és mehetünk is egy másik kertbe. Keletkezik egy újfajta fájdalom, és egy új vágy, igény arra, hogy az ember valamit megértsen. Vagy ha nem érti meg, legalább megpróbálja elmesélni.

A jelenben történő dolgok megértésében mennyit segít, hogy ki van ásva a kút?

Áttelepült erdélyi körökben és a családon belül is egyre többet beszélünk arról, hogy az igazi dráma velünk most az, hogy újratörténik, amiről azt hittük, már kivettük a részünket belőle. Azt merem feltételezni, hogy egy áttelepült erdélyinek egy plusz teher; én konkrétan a felnőttkorom küszöbéig diktatúrában éltem. Ma is ugyanazok a választási feladatok vannak.  Az angol azt mondja erre, choose yourself – választanod kell, hogy az értékeid szerint cselekszel, vagy mások írnak és tolnak bele téged valamibe. 2013-ban kezdtem írni a regényt, és kétségbeejtőnek találom, hogy mostanra egy csomó rétege ennyire előtérbe került. A jelenről ilyen direkt módon nem tudnék írni, azért sem, mert nem látok rá. Azt hiszem, csak akkor lehetne írni róla, ha annak volna valamilyen utópisztikus kifutása. Utópiát nem tudok írni, mert abban gondolkodni sem tudok, ezért mindent, amit a jelenről mondhatok, a múlttal mondom. Egy szóban képzelem, múltjelennek, hiszen a múltat egyrészt a feldolgozatlansága, másrészt az önmagát ismétlő jellege teszi kikerülhetetlenné. A traumához valahogy mindig visszatérünk, csak azt látjuk, hogy egyre kevésbé bénító, és új szempontokat hoz be, új kérdéseket vet föl, új megértést nyit meg.  A teljes feldolgozás valószínűleg azt jelentené, hogy elfelejtjük az egészet. Ez viszont egyszerűen nem megy.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6512544583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.