Olvass!

KönyvesBlog

Zimbardo: Régen rémesen unalmas volt a pszichológia

2017. június 02. .konyvesblog.

Fotó: Valuska Gábor

Ha néhány évvel ezelőtt megkérdezzük Philip Zimbardótól, a Stanford Egyetem szociálpszichológus professzorától, fogadna-e arra, hogy rövid időn belül óriási hírnévre fog szert tenni Magyarországon, Heroic Imagination Projectjének és könyveinek köszönhetően, minden bizonnyal legyintett volna rá. Ehhez képest a Magyarországon Hősök tere néven futó kezdeményezése az egész világon nálunk a legsikeresebb, és Nincs kapcsolat című, tavaly megjelent könyve után most legismertebb műve is megjelenik magyar nyelven, Pszichológia mindenkinek címmel. Philip Zimbardo a múlt hetet Magyarországon töltötte, és korát meghazudtoló vitalitással és frissességgel mesélt nekünk arról, mi a jó abban, ha az ember fél évszázadon át tart „Bevezetés a pszichológiába” kurzusokat elsőéves egyetemistáknak, miért akart könyvet írni a pszichológia tudományáról, és ha most kellene hivatást választania, vajon ma is a pszichológia mellett kötelezné-e el magát.

Az ötvenes évek végén, a karrierje kezdetén álló egyetemi tanárként tartott először „Bevezetés a pszichológiába” kurzust, ám ahelyett, hogy úgy tett volna, ahogy a professzorok többsége szokott, vagyis amint lehet, lepasszolja ezeket a fiatalabb kollégáknak, több mint ötven éven át ezt tanította, sőt, még tankönyvet is írt hozzá. Miért ragaszkodott ehhez a kurzushoz annyira?

Mint minden kezdő tanár, én is megkaptam a magam bevezető kurzusát a Yale-en 1957-ben, a pályám legelején. Bevett szokás, hogy mindig az új professzor tartja ezeket az órákat, aztán néhány év elteltével, ha előléptetik, végre leadhatja ezeket. A legtöbb tanár ugyanis a saját szakterületével akar foglalkozni, ezt akarja, ezt szereti tanítani, én viszont az egész pszichológiát imádom, és extrovertált ember vagyok, szeretek nagy közönség előtt szerepelni, előadni. Idővel már ezerfős hallgatóság előtt tartottam az előadásaimat, amelyekre pontosan úgy készültem, ahogy más egy showműsorra. És mint egy komikus az előadását, én is folyamatosan frissítettem az óráimat a diákjaim visszajelzései, az újabb generációk igényei alapján. Ez a kurzus inspirálta a most magyar nyelven megjelent könyvemet is, ugyanis azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs jó tankönyv. Ezért inkább én írtam egyet, ami Amerikában már a nyolcadik kiadásnál tart.

Philip Zimbardo, Vivian McCann, Robert Johnson: Pszichológia mindenkinek 1. - Agyműködés - Öröklés - Észlelés - Fejlődés

Fordította: Dövényi Ibolya, Libri Könyvkiadó, 2017, 294 oldal, 4499 HUF

 

Nálunk az önéhez hasonló, „Bevezetés a pszichológiába”-típusú kurzusoknál Richard Atkinson és Ernest Hilgard közel ezer oldalas Pszichológia könyvét használják tankönyvként, én is ebből tanultam az egyetemen. Ehhez képest az ön által írt Pszichológia mindenkinek üdítően friss, gyakorlatias és „olvasóbarát”.

Atkinson és Hilgard soha nem tartottak „Bevezetés a pszichológiába” kurzust, igazság szerint csak a nevüket adták a könyvhöz, amit mások írtak helyettük, fiatal professzorok, akiket jó, ha lábjegyzetben megemlítenek a kötetben. De az igazi gond vele az, hogy nincs benne energia, olyan mintha a pszichológia enciklopédiáját olvasnánk. Egyáltalán nem olvasóbarát, nem is akar az lenni, a cél, hogy minél elvontabban és tudományosabban hangozzanak a könyvben leírtak, mivel nem diákoknak, nem laikus olvasóknak írták, hanem professzoroknak. Ez nagyon sok tankönyv és szakkönyv problémája, professzorok írják professzoroknak, egymás előtt akarnak felvágni a tudásukkal, nem az adott tudományterületet szeretnék érthetően bemutatni, érdekessé tenni. Én viszont pontosan azért írtam meg a Pszichológia mindenkinek című könyvemet, mert azt akartam, hogy az órámra járó diákok olyan könyvből tanuljanak, ami szórakoztatja, leköti őket. Amiben olyan helyzetgyakorlatokat találnak, amelyekbe beleképzelhetik magukat. Nagyjából harminc éve kezdtem el írni a könyvet, tizennégy fejezetben gondolkodtam, mindegyik a pszichológia egy-egy alapterületét mutatja be. A pszichológia meglehetősen bonyolult tudomány, le akartam egyszerűsíteni, hogy az olvasóimnak kedvet csináljak hozzá. Nem az elméletből, hanem a pszichológia gyakorlati vonatkozásaiból indultam ki, arról akartam írni, hogyan nyújthat segítséget a mindennapi életünkben a pszichológia. Végiggondoltam, milyen kulcsfontosságú témák kapcsolódnak az adott területhez ‒ például az agyműködéshez, az emlékezéshez, az észleléshez, a fejlődéshez ‒ amelyeket a munkatársaim kutatnak, illetve, amelyek az embereket foglalkoztatják. Óriási hangsúlyt fektettem a pedagógiára, rengeteg szituációs gyakorlatot írtam a kötetbe, amelyen keresztül az olvasó beleképzelheti magát az adott helyzetbe, végiggondolhatja, hogyan reagálna. Gyakorlatilag a tanítási módszereimet ültettem át a könyvembe, ugyanolyan interaktívan tanítok, ahogy a kötetet felépítettem. Függetlenül attól, hogy száz vagy ezer diák hallgatja-e az előadásomat, folyamatosan bevonom őket.

A kötet bemutatóján említette, hogy a Libri nagy kockázatot vállalt a könyve kiadásával, mivel egyszerre szeretnék a tanulmányaik során pszichológiával is foglalkozó egyetemistákat és a laikus olvasókat megszólítani.

Ezzel arra utaltam, hogy a közel ezer oldalas könyvemmel, amelyet alapvetően egyetemi tankönyvként használnak Amerikában, sokkal szélesebb olvasói réteget céloztak meg, és ennek érdekében négy különálló kötetre bontották, így könnyebben feldolgozható, természetesen könnyebb forgatni, mint egy többkilós kiadványt. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az embereket egyre jobban foglalkoztatja a pszichológia, az, hogy az elméletet miként tudják a mindennapi életükre, a problémáikra vonatkoztatni. A magyar fordítás egyébként a legfrissebb kiadás alapján készült, ugyanis három-négyévente aktualizáljuk a könyvet, ilyenkor a tartalom harminc-ötven százaléka változik. Ez nyilván a tudomány fejlődése miatt is szükséges, mesterképzésre járó diákok véleményét is kikérve döntjük el, melyek az éppen divatos témák, és mi az, ami végérvényesen elavulttá vált. Ettől marad friss és mindig aktuális a könyvem.

Philip Zimbardo: Hová lettek a férfiak?

Fotó: Valuska GáborPhilip Zimbardo és Nikita D. Coulomb Nincs kapcsolat című könyvében azokról a középosztálybeli fiúkról, fiatal férfiakról ír, akik a virtuális valóságra cserélik a számukra kudarcokkal teli valóságot, hiszen ez nem biztosítja annak a lehetőségét, hogy a sikert, a hősiességet...

Mi az, ami divatossá vált a pszichológiában az előző kiadás óta?

A cyberbullying (azaz online megfélemlítés – a szerk.) új jelenség, nagyon sokan öngyilkosságot követnek el miatta. Ezen kívül a környezetvédelem, a klímaváltozás pszichológiája is népszerűnek számít. De nem csak a cyberbullyingnak, magának a bullyingnak is közel tíz oldalt szentelünk a könyvben, az áldozatok és a zaklatók oldaláról is bemutatva a jelenséget, sőt, arra is kitérünk, hogy ennek milyen üzleti következményei lehetnek. Ugyanis sokan a középiskola után a munkahelyeiken is tovább folytatják a többiek terrorizálását, és gyakran súlyosabbá válik a helyzet, mivel vezetőként komoly hatalmat gyakorolhatnak mások felett. Kutatások támasztják alá, hogy azok a cégek, ahol elterjedt a bullying, tízszázalékos profitveszteséget írhatnak ennek a számlájára. Hogy miért? Mert akiket zaklatnak, nem teljesítenek jól, gyakran vesznek ki betegszabadságot és váltanak munkahelyet, és akit felvesznek a helyükre, be kell tanítani. A könyvemben nem csupán a kutatásra térek ki, megoldást is kínálok, ami ebben az esetben az, ha a vállalatok hatékonyabban lépnek fel a bullying ellen, egyértelmű szabályzattal, a munkatársak bátorításával, hogy jelentsék azokat a kollégákat, akik zaklatják őket. Ugyancsak ebben a kiadásban térünk ki először a whistleblowerekre is, és bár meglepőnek tűnhet, először foglalkozunk hősökkel és a hősiesség pszichológiájával.

A legújabb terápiás módszereket is bemutatjuk, foglalkozunk a neuropszichológiával, illetve azzal, hogyan hatott a technológia fejlődése az agyműködéssel kapcsolatos ismereteinkre.

Ha most járna egyetemre, ma is a pszichológiát választaná?

Annyival érdekesebb a pszichológia most, mint amikor én voltam diák. Akkoriban rémesen unalmas volt, aztán mikor tanár lettem, kicsit érdekesebbé vált. Rengeteget fejlődött a technológia, az agyi képalkotás segít megérteni az agyműködést, a látást. A gond inkább azzal van, hogy a kutatásokból hiányzik az elméleti alap. Megtudjuk belőlük, mi hogy működik, de azt nem, miért. Vagy ott vannak például a különféle terápiák. Nagyon kevés olyan kutatás van, amely a hatékonyságukat vizsgálja, illetve azt, hogy melyik terápia jobb. Sajnos a pszichiátriában is egyre nagyobb teret nyert az elképzelés, hogy az agy bármilyen rendellenes működése gyakorlatilag mentális betegség, amit úgy kell kezelni, mint egy testi betegséget, vagyis gyógyszerrel. Ha az ember a pszichológiai problémájával felkeres egy pszichiátert ‒ nem egy klinikai pszichológust, egy pszichiátert ‒, az húsz perc alatt eldönti, milyen gyógyszert írjon fel neki, milyen dózisban. A pszichiáterek egyáltalán nem végeznek pszichoterápiát, annak ellenére, hogy minden jel arra mutat, a legeredményesebb kezelés az, ha a kognitív viselkedést megváltoztató terápiát alacsony dózisú gyógyszeres kezeléssel kombináljuk. A gyógyszer alapvető funkciója, hogy csökkentse a szorongást annak érdekében, hogy a beteg koncentrálni tudjon a terápiára vagy az iskolában. Nagyon izgalmasnak találom a pozitív pszichológiát, a tudatosság, az empátia fejlesztését, az előítéletek csökkentését. Majdhogynem olyan ez, mintha a tökéletes embert akarnánk megalkotni ahelyett, hogy rendbe hoznánk a tökéletlent.

Szerző: Orosz Anna

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3712559277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.