Olvass!

KönyvesBlog

Rakovszky hőse menekül a szabadság okozta vákuumból

2017. június 25. Kiss Orsi

„Az élet ennyi volt csak? Lehetetlen:/Fekszem, kelek, főzök, rendet rakok./A dolgok megtevődnek általam./De én hol vagyok ebben az egészben?/Akár egy kulcsot: elhagytam magam” – írja Rakovszky Zsuzsa A pszichológusnál című versében (in: Fortepan, 2015), és ez az érzet a kellemesnél gyakrabban kísért legújabb regényében, a Céliában is. A fent leírtakat könnyű lenne ráhúzni elbeszélő hősére: az életközepi válsággal küzdők elveszettsége és kétségbeesése hiba nélkül simulna a napközben írói ambíciókat, képzeletben pedig formás kamaszlányokat dédelgető Ádámra, viszont a légüres térben létezés – és az ebből fakadó frusztráció – inkább állítólagos lánya, Célia mindennapjait keseríti meg, hogy aztán egy találkozás teljesen új vágányra pöccintse azt életét. A Célia a hét könyve.

Telefoncsörgéssel indul a Célia, és a zajok, a felvillanó reklámok, az arcunkba tülekedő színes, hazug képkavalkád és a tévéből áradó folyamatos zajszennyezés búvópatakként járja át a regény szövetét. Ádám a csörgés pillanatában fél éve halott anyja lakásában tengődik éppen: munkája szokás szerint nincs, csak ambíciója, hogy egyszer végre megírja A REGÉNYT, ami majd megváltoztatja az életét, addig is maradnak a színes bulvárhírek meg az ezoterikus honlapok, hogy legyen miből fizetni a rezsit. Meg persze az angolórák: a tanítványai közé tartozik a csodaszép, de lelkében egyszerű Niki, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az aktuális valóságshow-ba, és Ádámtól remél protekciót, akinek az apja már szerepelt néhányszor a tévében. De hozzájár Célia is, saját állítólagos lánya, igaz, azt maga sem tudja, hogy valóban rokoni szálak fűzik-e hozzá. Célia anyja fiatalon egy futó ismeretség volt az életében: a nő akkortájt egy szerelmi háromszög egyik pontján kínlódott éppen (azon, amelyik általában nagyon meg szokta szívni), gyereket viszont nagyon szeretett volna, így megkérte régi ismerősét, Ádámot, hogy egy kémcsőnyivel járuljon hozzá a mesterséges megtermékenyítéséhez. A férfi azóta se tudta meg, mi lett a sorsa a fiolának, melyet azon az estén a hűtőben hagyott. A jelek szerint azonban most készen kapott egy kamaszgyereket (vagy sem). A kérdés nem eldöntetett, de pont elég arra, hogy Ádámban a „mi lett volna, ha” jegyében elindítson egy gondolatfolyamot.

Rakovszky Zsuzsa: Célia

Magvető Könyvkiadó, 2017, 312 oldal, 3699 HUF

 

Rakovszky Zsuzsa azonban nagyon jó érzékkel és ízléssel csírájában fojtja el a hamis és minden alapot nélkülöző nosztalgiát: a saját életét és érzelmeit menedzselni képtelen Ádám ugyanis van annyira reális, hogy tudja: a boldognak vélt családi idill halálosan boldogtalanná tette volna:

„…közben persze tudom, hogy semmi sem így lett volna: hogy nyűgös és ingerlékeny lettem volna az átvirrasztott éjszakáktól, hogy gyerekkocsi-tologatás közben idegen nők mellére és lábikrájára sandítottam volna titokban, teli tehetetlen haraggal és bűntudattal, én, a nyomorult rab, akinek ez a két nő a rabtartója, a kocsiban gagyogva gesztikuláló, tej-, keménytojás- és pelenkaszagú apró zsarnok, meg az anyja”.

Nem alkalmasabb az apaszerepre felnőtt korában sem: amikor Célia anyja, Zsani kétségbeesetten hívja fel azzal, hogy a lány nyom nélkül eltűnt, akkor Ádám bár tevőlegesen segít neki a kutatásban, valójában mégis jobban izgatja kútba esett randija az álomszép Nikivel, vagy a sehová sem kifutó szerelmi viszonya a férjezett Henivel. Jellemző eset, hogy a nagylakásból azért akar minél előbb egy garzonba költözni, hogy a nő, ha netán kidobná a férje, még véletlenül se költözhessen hozzá a fiával. Ádám képtelen a felelősségvállalásra és az elköteleződésre. Nem túlzás kijelenteni, hogy enyhén pszichopata, még ha ezzel főleg csak a saját életét teszi is szerencsétlenné. A látszat ellenére ugyanakkor ez a regény nem Ádámról szól, még ha a fókusz az elbeszélő én miatt egyértelműen rajta van. A szemünk sarkából ugyanakkor egy sokkal nagyobb, összetettebb és egyben érdekesebb dráma kibontakozásának lehetünk tanúi. Ráadásul a Célia – hiába sugallja ezt a cím – nem egy, hanem minimum két ember története, egy anya-lánya (és aztán persze tágabb értelemben, azaz Ádám szerteágazó kapcsolatait is figyelembe véve, egy szülő-gyerek) regény. Központi alakja – még ha végig epizodistának tűnik is – Célia anyja, Zsani, aki egy klasszikus polgári családban nevelkedett, viszont már nagyon fiatalon lázadt a rendszerből és a családmodellből eredő konvenciók ellen.

Zsani az a hetvenes (nyolcvanas?) években szocializálódott értelmiségi, aki magasról tesz a szülői – saját kibontakozását jobbára korlátozó – értékekre, és már kamaszként elhatározza, hogy ő márpedig semmit sem fog a gyerekére erőltetni, és akkora szabadságot biztosít neki, amilyenről ő maga kamaszként csak álmodozhatott. Így is tesz: a kisiskolás Céliát kimenekíti a szerinte poroszos iskolából egy alternatív suliba, majd akarata ellenére leköltözteti egy ökufaluba, hogy végre együtt éljék át a vidéki idillt. Amikor pedig kamaszodik, az első szerelem említésére azonnal elrángatja a nőgyógyászához, hogy felírjon neki valamit. („Egyáltalán, ezek a mai gyerekek már nem csinálnak olyan nagy ügyet a szexualitásból, mint mi annak idején, ami szerintem nagyon egészséges dolog...”) Ami azonban Zsani szerint a szabadság, és ezáltal a lehetőségek és az önmegvalósítás határainak végtelen kiterjesztése, az Céliának egy olyan légüres tér, amelyben nem talál fogódzót. A korlátnélküliség, a szabályok hiánya rá ugyanis nem felszabadítólag hat, hanem éppen ellenkezőleg:

„… teljesen kifordult magából, és folyton csak azt ismételgeti, hogy miért nem bírtam én őt egy normális családba szülni... ez a normalitás, ez a rögeszméje...”

A kamasz Céliát teljesen megbénítja, hogy nincs mibe kapaszkodnia, így aztán az első adandó alkalommal lelép, hogy egy szigorú szabályok szerint működő, autoriter közösség tagja legyen.

A Célia ugyanakkor nem csak kettőjük kapcsolatáról ad izgalmas nemzedéki látleletet. A lány kortársa Niki, akit Ádám legszívesebben a saját ágyában látna viszont: ennek a lánynak nincs stabil családi háttere, és a boldogulás egyedüli útjának azt látja, ha bekerülhetne végre egy valóságshow-ba. Niki azonban nem buta, abban az értelemben semmiképp, hogy nagyon is tisztában van a saját korlátaival („Az a baj, hogy nem vagyok egy nagy cucc... nincs bennem semmi különös.”), legfeljebb üres, aki éppen ezt az ürességet igyekszik valamilyen (bármilyen) módon kitölteni.

Kettejük között nagy különbség, hogy míg Célia szabadulna a vákuumból, és egyetlen mozdulattal lesöpri az anyja által felkínált lehetőségeket, addig Niki alapvetően nem lázad, csak mindent egyetlen lapra tesz fel. Ebben hasonlít Ádámra, aki komoly publikációk nélkül is íróként tekint magára, és abban hisz, hogy ha befejezi végre a kéziratát, akkor egy csapásra megoldódik az élete. Az ürességet ő főleg fantáziálással és vizuális ingerekkel tölti ki (nature sound és vetkőzős házi videókat tölt le rendszeresen), mindennapjaiba pedig gyakran betolakodnak a reklámok és buta tévéműsorok villanásai; a háttérben gyakran a képernyő „kísértet-kékje ráng” (Otthon, in: Fortepan, 2015).

A regényben ugyanez a líraiság keveredik a valóságshow-hősök odavetett mondatkezdeményeivel, Zsani visszafojtottan hisztérikus megnyilvánulásaival, Ádám rezignált kijelentéseivel, a Célia így több szólamban szembesít bennünket mindazokkal a hibákkal, melyeket szülőként és gyerekként elkövethetünk. És amelyeket néha-néha már csak mással, egy másik lakásban, egy másik életben, másnak a gyerekével vagy a szülőjével szemben tudunk jóvátenni.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4912617343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.