Olvass!

KönyvesBlog

A világosság a sötétségben fénylik

2017. július 10. .konyvesblog.

1983 februárjában, nem sokkal Brezsnyev halála után, Magyarország egyik szegény megyéjében eltűntek a baglyok, és helyüket egy addig nem ismert faj vette át. A szakemberek cellofoidnak nevezték el ezt a csápokkal rendelkező, potrohos, szőrös, kattogó hangot kiadó lényt, ami inkább rettentő óriáspókra emlékeztet, némi lajhárszerű beütéssel, mintsem egy emlősre.

Veres Attila: Odakint sötétebb

Agave Könyvek, 2017, 264 oldal, 2980 HUF

 

Megjelenésük nyomán rémtörténetek kezdtek keringeni az erdőben eltűnt iskolai osztályról, pókokat szülő nőről, saját csecsemőjét megevő apáról és hasonlókról. Az állatok talán telepatikus kapcsolatot létesítenek a szemükbe néző emberekkel, akiket aztán évekig ugyanaz a rémálom gyötör. Mindenesetre sokan lettek öngyilkosok, de más furcsa jelenségek is kísérik a változást. A rendszerváltás előtt kiadott regényekben a szavak összekeverednek és a mondatok értelmetlenné válnak, mintha minden könyv nyomdahibás lenne. Néhány feltört tyúktojásból fekete vérrel borított húsdarab hullik ki, ami kiütéseket okoz, de ha elültetik ezt az ún. fülestojást, kinő belőle egy sajátos alakú és állagú növény, melynek termése vagy virága (ez eldönthetetlen) leginkább az emberi fülre hasonlít. A falu presszójában végtelen kártyajáték folyik, ami a cellofoidák megjelenésének éjszakáján kezdődött, és nem lehet abbahagyni. Valakinek mindig be kell szállni, amikor az egyik játékos kihullik. Az eredeti négyes közül már senki nem él, de a parti ugyanaz.

A megyében fellendül a falusi turizmus. Özönlenek a hazai és külföldi turisták, többek között ezoterikus vonzalmú nemzetközi fiatalok zarándokolnak ide, hogy a cellofoidok energiájától megvilágosodjanak, okkult élményeket szerezzenek, mélyebb igazságot, titkokat ismerjenek meg, de igazából bulizni, füvezni, hippiskedni jönnek az egzotikus ország peremvidékére, ahol egyszer csak elfelejtik az angolt, de még az anyanyelvüket is, és csak magyarul képesek megszólalni.

A cellofoidok húsa nemcsak ehetetlen, de mentális betegségeket is okoz. Ugyanakkor mirigyváladékukról, az ún. kristálytejről úgy tartják, hogy hatékony gyógyszer a rák ellen. Tömeges illegális vadászatuk aztán kiváltja a hazai és nemzetközi közvélemény felháborodását, minek következtében a megmaradt példányokat erre kialakított zárt telepeken őrzik, ahol a gondozók nyers gumicukorral etetik őket. Az egyik ilyen telepre érkezik Gábor, nyomasztó gyerekkori emlékek és egy még nyomasztóbb szerelem nyűgével, és lép annak a gondozónak a helyére, aki felakasztotta magát.

Veres Attila regénye, az Odakint sötétebb elvileg weird fantasy, bár az első kétharmadát inkább nevezném szürrealista szocioregénynek. Amit persze weird fantasynak lehet csak eladni, mivel így más nem látja a valóságot, vagy ha igen, okosan titkolja. A szerző nem képzelődik, hanem máshogyan érzékel. Mint amikor a predátor hőképeket lát, a terminátor folytonos adatsorokat, a halottlátó szellemeket, Neo pedig a mátrix lényegét zöld számsorok képében, vagy még inkább: mint mikor a magányos hős látja egyedül, hogy a testrabló idegenek köztünk vannak. Olyan érzése támad az olvasónak, mintha egy paranormális képességekkel rendelkező csávó a cirkuszhoz szegődne illuzionistának, nem is annyira a megélhetés miatt, hanem mert kellemetlenségei származnának abból, ha képességeit nem kigyakorolt trükként adná elő.

Az Odakint sötétebb tehát azt a Magyarországot mutatja, amiben élünk, mégsem látjuk. A cellofoida és a fülestojás legalább olyan realitás, mint a depressziós vidéki övezet alkalmi munkákból élő alkoholista népe, az égből hulló madáreső ugyanolyan valóságos, mint a telep lepattant szobájában az ágy keretébe bicskával bekarcolt obszcén rajz a felirattal, hogy „joco fazst szopik”, az időnként vérző föld semmivel nem hihetetlenebb, mint Csernobil. A szocialista kor könyveinek sorai valóban jelentésüket vesztették, a kártyaparti sose ér véget a kocsmában, a nihil is spanglizásban, rossz álmokban és öngyilkosságban csapódik ki, ahogyan tényleg mindenki csak magyarul beszél. Felfoghatjuk mindezt persze ironikus parabolaként is.

A rövid fejezeteket sokáig a cellofoidokkal kapcsolatos álsajtószemle vezeti be. Mottóként megjelenő nyilatkozatok, hazai és nemzetközi hírek részletei. Így aztán, míg az olvasó az első szám egyes személyben elbeszélt lidércálomszerű sztorira fókuszál, addig a periferikus tudatát manipulálják a nagyon is valóságosnak ható álhírek. Minélfogva a tudatalatti a tudatos szférába hatol, és fordítva, mígnem elérkezünk a könyv második, rövidebb részéhez, ahol már egy gyilkos sámánutazásban veszünk részt, majd Gábor személyével a mi személyünk is megbomlik és kicserélődik. Ez innentől már nem a lepusztult posztszocialista-újkapitalista Magyarország, hanem iszonytató szakrális terület, nem evilági hatalmakkal és szabályokkal. A regény elolvasása után az érzékenyebbek nem tudnak többé ugyanúgy egy növényre, állatra, vagy akár egy ismerősre nézni, mint korábban.

A rendszerváltással két igen régi gyarmatias szemlélet vált meghatározóvá Magyarországon, ami aztán a közéletből átszivárgott a művészetbe is. Az egyiket nevezhetjük szittya rezervátumnak, amely számára nincs örökérvényű emberi, csak magyarnak szóló magyar mondanivaló, legyen szó történelmi lektűrről, álnépművészetről, nemzeti rockról, avagy délibábos hagyományőrzésről, aminek nemcsak a történeti valósághoz nincs semmi köze, de az ősök szelleméhez se. A másik meg az a téveszme, hogy itt attól lesz valami világszínvonal, ha kritikátlanul átemeljük vagy lekoppintjuk, amit menő nyugati cuccnak vélünk, legyen az brit popzeneutánzat, nyugatról importált forgatókönyvsablonokkal megírt vígjáték, amerikaias sci-fi, vagy kortárs művészet. Pedig ettől sose leszünk menő nyugatiak, csak olyan bennszülöttek, akik divatos kalapnak hiszik a konzerves dobozt a fejükön. Mert a nívó feltétele az eredetiség, a szellemi autonómia, és nem a majmolás.

Aztán akadnak üdítő és reményt keltő kivételek. Olyan szellemi termékek, amelyek úgy egyetemesek, hogy magyarok, és úgy magyarok, hogy egyetemesek. Néha bebizonyosodik, hogy lehet univerzális kérdéseket speciálisan hazai közegben is megfogalmazni, lehet úgy életre kelteni akár a sámánvilágot is, hogy az mostani lesz, ezért élő, nem archaizált romantikus giccs. Nem a szellemi világ romantikus esztétikumát élvezzük, hanem jelenvaló brutális erejét érezzük, a másik szféra jelenlétét, amit a városi ősmagyar legalább annyira nem ismer és nem ért, mint a gyökértelen plázatöltelék. Az Odakint sötétebb részben spirituális irodalom, ami méltán került Philip K. Dick mellé az Agave gondozásában.

Veres Attila nem a magyar Lovecraft, vagy a magyar VanderMeer, hanem Veres Attila. És példáján okulva talán el lehetne felejteni azt a provinciális baromságot, hogy valaki csak egy magyar XY, ahogy a Balaton a magyar tenger.

Szerző: Farkas Attila Márton

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr212652397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.