Olvass!

KönyvesBlog

Mindenki máshogyan erdélyi

2017. július 16. Rostás Eni

unnamed_16.jpg

„(…) nagyregényt bármiről lehet írni, de nem az a legfontosabb, hogy én is írjak egyet, és még egyet, bár jó volna egy igazi regényt írni.” (27.o.)

Vida Gábor egy „színes családregényt” jelölt ki magának házi feladatul - paraszti és kispolgári világgal, a rájuk ható magas- és mély történelemmel, és olyan tájjellegű ügyekkel, mint a Magyar Autonóm Tartomány. Próbálta bezsúfolni mindezt egy fiktív kastélyba valahol Nyárádszereda mellett, ám sem ő, sem a szereplői nem érezték magukat otthonosan benne. 2015 márciusában aztán félretette a „fals és erőltetett” szereposztást; „akkor most engem fogunk megírni”, a többes számból kihallani a világot, a történelmet, a tájjellegű ügyeket, a kamaszként körmölni kezdett emlékiratokat, de még a megkönnyebbülést is, amit egy „kényelmetlen szerep” levetése után érez az ember.

Vida Gábor: Egy dadogás története

Magvető, 2017,  375 oldal, 3699 HUF

 

Regény helyett munkacímen futó, Egy dadogás története címmel megjelent önéletrajzi regényével/regényes önéletrajzával fityiszt mutat mindenkinek, aki a nagyregényt tekinti az íróság mértékegységének, és egy rakás írót felsorakoztatva próbálja megindokolni, miért volt már eleve kudarcra ítélve a kísérlet, vagy szemléltetni, hogy mások már mindent megcsináltak előtte világ-, de minimum Európa-csúccsal. Hiszen ki ne félne családregényt írni Esterházy meg Nádas után (hogy ez kishitűség, realitásérzék, netán leegyszerűsítés, azt mindenki döntse el maga), és hogy lehetne iskolásabban beszélni az iskoláról, mint Ottlik. Nehezített körülmény, ha a (család)regény helyszínét meg kell tisztítani az évtizedek homogenizáló porától; nemhogy most nincs „csak-magyar Erdély”, de soha nem is volt, mindenki máshogy erdélyi, más nyelven és más mértékben. A kétely beszél, meg a hiába, az olvasónak kell hozzátennie, hogy pedig.

A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt firtatjuk, mindenki elfelé tart. Száz éve nincs már itt magyar jövő, régebben sem volt talán, csak úgy tűnt, már be sem kell ismerni, ezen is túl vagyunk, bár éppen arról írok, hogy nem akarok ilyen egyszerűen túl lenni rajta. (26.o.)

Adott tehát kiindulópontul a kudarc, ami valójában ihletforrás és felhajtóerő: a soha be nem fejezett emlékirat és a kastélylakók története regényes önéletrajzzá formálódik, melyben az elbeszélő szembesül a családi kalendárium hiányos fejezeteivel, felteszi a kérdéseket, melyeknek az elbeszélt világban nincs helye és kijelöli, megkérdőjelezi saját identitása határait.

Az én idegenségemet nem lehet egyszerűen a rendszer számlájára írni, énnel bonyolultabb, mert az otthon nem egy táj, nem egy település, társadalom, család vagy közeg, nem egy vagy több egymást váltó életforma, amelyek folyamatos vagy éppen drámai átmenetekkel kapcsolódnak egymáshoz, bár ez mind az otthon része, de a legfontosabb mégiscsak az, ahogyan a meglévőre, az adottra gondol az ember, ahogy viszonyul hozzá, belesimul, eggyé válik, vagy éppen elkülönül, természetesnek fogadja el az adottat, vagy kérdésesnek, problémának. (144. o.)

A kisjenői évek alatt például azt, hogy nincs ott semmi: se kultúra, se történelem, se emlékezet.

A Nagy-Erdély-regény helyett a privát Erdélyét írta meg Vida Gábor

Száz éve nincs már Erdélyben magyar jövő, mondja Vida Gábor, aki nem akar túl lenni ezen. Új regénye egy kamaszkor óta íródó emlékiratfolyó, amelyben egymás mellett kanyarog, és több ponton egymásba is mosódik a saját és az erdélyi múlt, földrajz és bizonytalanság, a...

Vidáék egy rém rendes család Barótban és Kisjenőn, elméletben merev, gyakorlatban ingatag szabályrendszerrel, elhallgatással és eufemizmussal. „Egy család, amelyik azt gondolja magáról, hogy nem olyan, mint a többi, pedig éppen”, és benne egy fiú, akinek az egész gyerek- és kamaszkora ráébredésekkel telik, melyeket többnyire a családból való kiszakadások generálnak. A nem olyanság vörös bársonyfüggöny, amely mögé a család elrejti a nemkívánatos ügyeket, az éppen olyanságban pedig benne foglaltatik a mindenkori életrajzi bármik tragédiája, ti. valahol minden élet, ebből következően minden dokumentált élet ugyanolyan, egyenes vonalú egyenletes mozgás, privát csúcspontokkal és ismerős tragédiákkal.

Vida Gábor egy országos tantárgyversenyen fedezte fel, hogy van Erdély

A Nagy Erdély-regényt most sem tudom megírni, mert valami egészen más jár az eszemben, egy vagy több lépcsőfokkal mélyebben. Különben Erdély ma már egy kisregény csupán, zsugorodik, és unja mindenki, elege van belőle, fárasztó, lerágott csont, és miközben a múltra meg a hagyományokra épülő jövőt...

Az első ráébredésre egészen korán sor kerül az elbeszélő életében: az első öt évét Ágyán tölti a nagyszüleinél. Az emlékek homályosak, de az élet annyira tágas, hogy abban még az alkoholista nagyapa elbénázott öngyilkossági kísérleteinek is van helye. Az elbeszélő „szilaj és engedetlen” kisgyerekként tér vissza a hosszú ágyai nyaralásból, aki kezdetben sehogyan sem illik egy kockaházban élő, tisztességes kisjenői család négy fala közé, később nem illik a románul beszélő óvodába, a tanulmányi versenyre, olvasott emberként meg a román seregbe. A többnyelvűség Erdélyben elemi tapasztalat, mondta Vida a kötet margós bemutatóján, és így van ez a könyv terében is. A különböző életszakaszokhoz különböző nyelv rendelődik, a nyers falusi, a tisztelettudó kisvárosi, a csak magyarul megjelenő dadogó, a kötelező román meg a választott francia, melyek menedékül szolgálnak az elidegenítő önismétlés elől, az irodalom nyelve, melyet a gyulai könyvesbolt, az aradi antikvárium és az egyre növekvő kíváncsiság táplál, és az a tapogatózó, kinyilatkoztató, kételyeket megfogalmazó nyelv, amelyből, amellyel a kötet formálódik.

Az Egy dadogás történetében azonban nemcsak erre a többnyelvűségre, az elbeszélő mesélés közben formálódó identitására, és a helyükre kerülő (vagy épp beilleszthetetlen) emlék- és magyarázatfoszlányok vándorlására érdemes figyelni, hanem arra a kissé neurotikus, illúziómentes humorra is, amellyel az elbeszélő saját magához és környezetéhez viszonyul.

Nálunk az első a munka, a család, a tanulás, a békesség, a szeretet, az egyetértés. Ez nálunk mind az első. Nálunk második nincs, nemhogy utolsó, mi olyat nem, ami utolsó lehetne. (45. o.)

Regényírás helyett Vida úgy tesz, mintha elmesélne mindent, „ahogy volt”, illetve ahogy a mesélés közben lett („minden úgy történt immár, ahogy el tudom mesélni”). A természetesből kérdés lesz és probléma, a mesélés hozza létre az „imaginárius földrajzot és személyes kronológiát”, és zárja le a kötelező családi köröket, amelyekből „lehetne regényt írni, nem is egyet, bár én azt szeretném, azt remélem, hogy ebből az anyagból többet nem fogok, ezen továbblépek”.  A mesélés ugyanakkor csak látszólag spontán, „ez is csak olyan lesz, mint minden konstrukció”, a láthatatlan kéz, amely felmutatja a tintaképeket, valójában a szerzőé, az asszociációs kísérletek (a Családra, az Iskolára, A mehetnékre vagy Erdélyre) a regényből kiemelve is működő novellák, a tudatfolyam szabályozott mederben hömpölyög.

Az Egy dadogás története egyszerre metaregény, családállítás és egy levegővel ledarált tájleíró monológ az egymásba olvadó külső és belső erdőről. A dadogás, melynek nincs kezdete és ellenszere, metaforaként húzódik végig a könyvön, felerősítve egyrészt az elbeszélhetőség kudarcát, másrészt a felnövés, a felnőtté, sőt az íróvá válás folyamatának nehézségeit, melyek során az ember keresi a szavakat, és többször is nekifut, hogy a végén épp oda érkezzen, ahová gondoltban jóval a szavak előtt. Ami a társas kapcsolatokban súlyosbító körülmény, írásban narratíva, esetleg stílus. Nemcsak az elbeszélő dadog ugyanis, de a regény is, feszegeti saját regénysége határait, azét a regénységét, amellyel szemben a szerző folyamatos tagadásban van. „Ha regényt írnék, sokat foglalkoznék azzal, hogy”, „de hát nem regény ez”, így marad kifejtetlen, mi a baj az istenes nagyapa vallásosságával, és lesz beavatás helyett csak az első aktus a konzervgyár tetején talált meztelen cigánylány.  Egyetlen apró pillanatra válik zavaróvá a dadogás. Az utolsó mondatnál, ami talán túl sok minden akar lenni egyszerre. Zárlat, nyitány, fricska, bravúr és lázadás a fia pályáját gyanakvással figyelő apa ellen. "DE-vel nem kezdünk mondatot", nyilatkoztatja ki az apa a regény első mondatában, a fiú pedig nemcsak ellenszegül ennek, hanem a legvégén mindent ettől a de-től tesz függővé. 

A fél életművem már a polcon. És ha valaki megkérdezné, hogy ennyi az egész, akkor azt is mondhatnám, igen. De. (373.o.)

„Író vagyok, regényeket baltázok el” – mondja az elbeszélő, és itt jön elő újra a fentebb már emlegetett pedig. Regény helyett remek regényt írt Vida, bár az erdőjáró elbeszélőre gondolva lehet, hogy inkább azzal kéne zárnom: ezt az elbaltázást rendesen elbaltázta.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5512667995

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.