Olvass!

KönyvesBlog

[Balaton] Cserna-Szabó András: A gödörlátogatás

2017. augusztus 09. .konyvesblog.

balaton_1.jpg

77 kilométer hosszú, átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, a legkeskenyebb pontján 1.5, a legszélesebben 12.7 kilométert kell úsznunk, ha át akarunk jutni a túlsó partjára, mégis tengerként emlegetjük. Olyan írók fordultak hozzá ihletért és gyógyulásért, mint Jókai Mór és Csokonai Vitéz Mihály, és olyanok vésték fel a nevét az irodalmi öröktérképre és keresztelték el az egyik sétányát, mint József Attila, és a Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore. A Balatonról mindenkinek van története, ezért megkértük Cserna-Szabó Andrást, Moskát Anitát, Szabó T. Annát, Térey Jánost és Varga Bálintot, hogy mondják el a sajátjukat. Novelláikban kiszárad a tó, áldozatot követel és elfecsegi a Kádár-villa titkait. Elsőként Cserna-Szabó András A gödörlátogatás című novelláját olvashatjátok. 

Kétszemélyes golfkocsiban ültek. Vagy húsz ilyen kisautó követte az idegenvezető járművét, aki hangosbemondó segítségével kalauzolta őket. Rajtuk kívül csupa fiatal pár vett részt a kiránduláson. Ők voltak az egyedüli öregek a csapatban.

János az 50. házassági évfordulójuk alkalmából lepte meg Jolánt a balatoni úttal. Jolán – mikor János közölte vele a meglepetést – elpityeredett.

„De hiszen nincs is már Balaton” – sírdogált Jolán, és János nyakába borult.

„Balaton, az van, szívecském. Víz nincs benne” – vigasztalta János a feleségét.

János romantikus és nosztalgikus programot állított össze háromnapos balatoni tartózkodásuk idejére. Első nap ugyanabban a szemesi csárdában ebédeltek, mint megismerkedésük napján.

„Mennyien voltak itt annak idején!” – tekintett körbe Jolán az üres vendéglőben.

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

„Szörnyű volt, tömegnyomor, ricsaj, olajszag” – emlékezett János. „Fél óráig észre se vett a pincér. Aztán egy óra múlva érkezett meg a rendelés. A sör meleg volt, a halászlé hideg. Ehhez képest most minden pikk-pakk működik.”

A bouillabaisse, a francia hallé forró volt és ízletes, benne tengeri halak, rák, kagyló, sőt még tengeri sün is. Remek spanyol borokat ittak. Két pincér és egy sommelier leste minden kívánságukat.

„Emlékszel még a hekkre, Jancsi? Milyen finom volt…”

„Francokat volt finom. Száraz szar volt, fejetlen száraz szar. Valahonnan Argentínából hozták. Vagy Dél-Afrikából? Már nem emlékszem. Gasztroszemét volt, Jolánkám. A sün, az már valami!”

Jolán elérzékenyült: „Megettük a hekket, aztán elmentünk abba a kis motelbe, a franciaágy alig fért el a szobában. Levetkőztünk, megittunk két üveg Borsodi világost.”

János nevetett: „Ott csináltuk a Norbit. Beleadtunk apait, anyait! Összeszakadt az ágy alattunk!”

Jolán elvörösödött: „Halkabban, Jancsikám, még meghallja valaki!”

„Ugyan, kicsoda, macisajt? Hát nincs itt a kutya se” – legyintett János.

Csodálatos szállodában laktak, az erkélyről pompás kilátás nyílt a tóra. Vagyis a gödörre. A hotelben alig pár szoba volt foglalt. „Több a személyzet, mint a vendég” – állapította meg Jolán.

Elmentek másnap a tihanyi visszhanghoz is. Az se volt a régi, alig lehetett hallani. Megnézték az apátságot, éppen úgy, mint annak idején. Voltak a dínó- és kalandparkban, egy művizes termálfürdőben és badacsonyi pincelátogatáson is. Jolánnak legjobban az edericsi Afrika-múzeum tetszett, bár a kitömött majmokat sajnálta. Mindenhol elöntötték őket az emlékek. Olykor könny szökött az asszony szemébe.

Utolsó napra hagyták a „gödörlátogatást”. Kétüléses golfkocsikkal haladtak a balatoni gödörben Almádi és Világos között. Az idegenvezető egy szakállas siófoki fiú volt, állva vezette a golfkocsit. Egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal a hangosbemondó készüléket. Alaposan felkészült az egykori tó történetéből.

„A Balaton, vagy ahogy sokan nevezték: a magyar tenger vagy Balcsi, már a római korban is létezett, latinul Lacus Pelsónak hívták. Ez volt Közép-Európa legnagyobb tava. Nem szikes tó volt, mint a Fertő tó vagy a Velencei-tó, hanem tektonikus eredetű, sekély vizű ároktó. Hossza 77 km, legkisebb szélessége Tihanynál 1,5 km, legnagyobb szélessége 12,7 km, most éppen ezen a legnagyobb szélességen haladunk.”

A gödör alján mindenféle régi szemét volt, „régészeti leleteknek” hívta őket az idegenvezető. Kóláspalack, használt óvszer, hekkcsontváz, bikinifelső, sörösdoboz, fesztiválkarszalag, mobiltelefon és még ezernyi más „régiség”. A fiatalok megdöbbenve hallgatták a régészeti leletek történetét, amit a szakállas fiú nagy átéléssel mondott el. Az ifjú házasok (főleg nászutasok voltak a csoportban) alig hitték, hogy régen egy kis gumizacskót húztak a fiúk közösülés előtt a péniszük végére, hogy a nem kívánt gyermeknemzést megakadályozzák.

„A parton általában lángost vagy hekket ettek a strandolók, lógatták a vízbe a lábukat és kortyolták a kólát.”

„Mi az a kóla?” – kérdezte egy fiatal feleség.

„A kóla egy barna, szénsavas ital volt, fél liter folyadék összesen 20 kockacukornyi cukrot tartalmazott” – mesélte az idegenvezető, és a turisták csak hitetlenül ingatták fejüket. Sokféle furcsaságot hallottak már a múltról, de ez túlment minden határon.

„De bizony így volt” – mondta mérgesen János, felháborodva az ifjú nemzedék értetlenségén. „Vedeltük a kólát meg a sört, és kotont húztunk a faszunkra, már amikor húztunk.”

De nála nem volt hangosbemondó, a többiek egy szót sem hallottak a szavaiból. Egyedül Jolán hallotta János kifakadását. Megpróbálta csitítani.

„Jancsikám, felkavartak a régi emlékek, próbáld megőrizni a nyugalmadat” – mondta.

János ezután némán hallgatta a bikinifelső, a hekkcsontváz, a cigarettacsikk, a sörösdoboz, a fesztiválkarszalag, a mobiltelefon, a vízibicikli, az úszógumi és a többi elfeledett régiség történetét. Még akkor sem szólalt meg, amikor a siófoki fiú azt állította, hogy a hekk nevű hal a Balatonban élt, és fő érdekessége – a régészek szerint ­– az volt, hogy nem rendelkezett fejjel.

Amikor a Tigris tankokhoz értek, a fiú elmesélte, hogy a második világháború végén még a Balaton jegén is folytak harcok. „Elpusztult a híres balatonfüredi fürdőház is.”

„Ezek a Tiger harckocsik a beszakadt jégen át zuhanhattak annak idején a tóba” – mondta, majd közölte a csoporttal, nyugodtan ki lehet szállni a golfkocsikból, és meg lehet tekinteni a tankokat.

János és Jolán is megtapogatták az egyik tankot. János elégedetten bólogatott. „Látod, Jolán, érdemes volt eljönni, még nekünk is tudnak újat mutatni. Ki gondolta volna, amikor annak idején itt úszkáltunk, hogy alattunk néhány német tank pihen?”

Később mindenki visszaszállt a golfkocsijába. Mentek tovább. A délután fénypontja a három repülő volt. Egy amerikai B24 Liberator, egy Junkers-88 német bombázó és egy szovjet Il-2-es csatarepülő. Az idegenvezető részletesen elmesélte a Balaton felett zajlott légiháború történetét. A segítője, egy szőke, karcsú, gyönyörű hostesslány frissítőt szolgált fel a csoportnak. Az italok jéghidegek voltak, hála a tökéletesen működő hűtőládának.

Végül az idegenvezető megengedte, hogy a csoport tagjai felmásszanak a repülőkre. Leakasztott a golfikocsija hátuljáról három létrát, ezeken lehetett felmenni a pilótafülkébe.

„Ne féljenek, a pilóták csontvázait már régen eltávolították onnan, a fehérvári múzeumban megtekinthetők” – mondta az idegenvezető.

János és Jolán is felmászott az amerikai gép pilótafülkéjébe. Az ablakra egy kis tábla volt ragasztva a technikai adatokkal: „Legénység: 12 fő. Fegyverzet: 10 db 12,7 mm-es Browning géppuska, max. 5800 kg bomba. Súly: 17 500 kg (üresen); 26 000 kg (harckészen). Fesztávolság: 33,55 m. Motor: 4 db Pratt & Whitney R-1830-65, 1200 LE. Csúcsmagasság: 9750 m. Hossz: 21,16 m. Sebesség: 408 km/h (9150 m-en). Hatótávolság: 3360 km. Magasság: 5,49 m.”

Először Jolán ült a pilóta ülésébe. Szórakozottan játszott a botkormánnyal.

„Kár, hogy a Norbika meghalt. Szerette a repülőgépeket” – mondta János.

„Kár” – mondta Jolán.

Helyet cseréltek. János, akár egy kisgyermek, megbűvölve rángatta a botkormányt. Szájával búgó hangot adott, mintha a motor bőgne fel.

„Kár, hogy többé nem estem teherbe” – mondta Jolán.

„Kiszáradtam, mint a Balaton. Talán a globális felmelegedés” – röhögött kínjában János.

Az amerikai repülő lassan elindult előre. Egyre gyorsabban gurult, végül János felemelte a gépet a gödör fölé. Jolán büszkén és vidáman integetett a lentieknek. Innen azonban az álom teljesen irracionálissá vált. A siófoki idegenvezető hirtelen egy fekete, kövér, szőrös, szarvas-patás szörnnyé változott. Beugrott a német bombázó pilótafülkéjébe, felszállt, és üldözni kezdte a szökevényeket. Közben azt ordította: „Azonnal jöjjenek vissza, kettőre már a Hársfa vendéglőben kell lennünk ebédre, és addig még van egy programpont.”

„Micsoda?” – kiabálta Jolán reszketve, mert a szörny már lőtte a gépüket.

„Aligán nemrég nyílt meg a gödör fenekén talált ékszerekből egy páratlanul érdekes kiállítás” – ordította az idegenvezető-szörny.

Már a turistacsoport is lőtte Jolánékat lentről, a Tigris tankokból. János megsebesült, véres feje a műszerfalra bukott. A repülő füstölve, nyílegyenesen zuhant a gödör felé.

Jolán izzadtan ébredt a motelszobában. Felült. Még világos volt. Az ágy alig fért el a kicsi szobában. Ráadásul jócskán lejtett: az egyik lába kitört. A padlón két üres sörösüveg. János horkolva, meztelenül aludt az ágy másik oldalán. Jolán csendben felöltözött, és kisurrant az ajtón. Már a vonaton ült, amikor azon morfondírozott, miért hívta álmában Jánosnak a férfit. Hiszen nem tudja a nevét. Annyira gyorsan pörögtek az események, hogy elfelejtkeztek bemutatkozni. 

A novella eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8812683509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.