Olvass!

KönyvesBlog

[Balaton] Térey János: Szűz Mária Monoszlón

2017. augusztus 12. .konyvesblog.

balaton_1.jpg

77 kilométer hosszú, átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, a legkeskenyebb pontján 1.5, a legszélesebben 12.7 kilométert kell úsznunk, ha át akarunk jutni a túlsó partjára, mégis tengerként emlegetjük. Olyan írók fordultak hozzá ihletért és gyógyulásért, mint Jókai Mór és Csokonai Vitéz Mihály, és olyanok vésték fel a nevét az irodalmi öröktérképre és keresztelték el az egyik sétányát, mint József Attila, és a Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore. A Balatonról mindenkinek van története, ezért megkértük Cserna-Szabó Andrást, Moskát Anitát, Szabó T. Annát, Térey Jánost és Varga Bálintot, hogy mondják el a sajátjukat. Novelláikban kiszárad a tó, áldozatot követel és elfecsegi a Kádár-villa titkait. (Az előző részek tartalmából: A gödörlátogatás, Hattyú, Bőr, erdő, vér)

Bármilyen hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal.

Már csak egyetlen hét van hátra a forgatásból, de az annál sűrűbbnek ígérkezik. A múlt hetet egy az egyben elvitte a fölújító próba Pesten, de a mostani vasárnap végre szabad. Mivel végre jóleső hűvös van, Lívia meg én úgy döntünk, hogy kimozdulunk a házból, levezetni a sorozatkészítés feszültségét.

        „Nem igaz, hogy neki ez a pár nap is sok”, sóhajtja Lívia, telefonnal a kézben.

        „Mi újság Zsomborral?”

        „Most hívott Abbáziából, edzésre megy.”

        „Bekerült a keretbe?”

        Lívia kihúzza magát.

        „Persze.”

        Eszembe jut valami.

        „Amúgy vitorlázni is szoktatok?”, hunyorítok.

        Lívia nem zavartatja magát:

        „Hát én szeretnék, ha tudnék. A menetszél... Meg ahogy fröcsköl rám a víz. De mikor van nekem arra időm? Zsombort egyáltalán nem köti le.”

Könyves magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

          „Egy pólós félisten nem érhet rá mindenre. Jól vagytok?”

        „Jól. – Aztán: – Fiatal hozzám.”

        „Tudom. Nem baj az.”

        „Ő húsz, én meg huszonhét.”

        „Á, manapság semmi az.”

        Lívia a panzió hátsó kertjében, egy virágágyás mészkőperemén ül. Én az árnyékos sarokból bámulom az élfényt a csupasz combján, és miután pózt vált, a márványtiszta, de rövid lábszárán is. Időnként meglibbenti a szél a tarka szoknyáját. Élvezi, hogy világosban lehet, mert a szerepe szerint az augusztus ellenére is feketében jár, mivel az apját gyászolja. Akit kivégeztek a köveskáli élőholtak. De az ilyesmit egy ilyen ragyogó vasárnap délelőtt egyikünk sem veszi komolyan.

        „Neked is ez a tüllfüggönyös, csipketerítős, réz állólámpás hangulat uralkodik a szobádban?”, kérdezi.

        Ami a szállást illeti, a körülményeink komfortosabbak nem is lehetnének, mégis állandó zavarban vagyok tőlük. Látom, ő is.

        „Naná, állítólag ez a káli stílus, ónémet almáriummal és tulipános ládával spékelve. És teneked is faragott ágytámlád van, mi?”

        „Hogyne volna faragott.”

        „Népi barokk, mi?”

        „Én egy két hálószobás lakosztályt kaptam, mert már nem volt más – csücsörít Lívia. – Még nem is jártál nálam? Beugrasz?”        

Egy percre benézek, de semmi kísértés. Kollegiálisan viselkedünk, majdnem barátokként bánunk egymással. Úgy látom, Lívia lakosztálya egyszerre akar kastélyterem lenni a robusztus franciaággyal és a sarokba helyezett állókáddal, meg persze kuckó egy levendulaillatú udvarházban, és érintőlegesen parasztszoba is. Igen, engem is idegesít, hogyne idegesítene ez a Provence-ot mímelve önmagát mórikáló vendéglátós társadalom.

        „Kimegyünk a piacra? Végül is vasárnap van”, dobom föl az ötletet.

        „Jézusom, a Liliomkert? Ott lebzsel egész Pest.”

        „Még azt gondolnák, hogy újra együtt vagyunk”, vigyorgok.

        „Az az ő bajuk.”

        „Kell nekünk bármi a piacról? Dehogyis kell, arra ott a stáb. Csapjunk le talán egy csikósbemutatóra?”

        „Mint a marcangolók a múltkori epizódban? Megvolt.”

        „Bivalyrezervátum?”

        „Uncsi.”

        „Igazi kirándulóidő – susogom. – Bár teneked fényérzékeny a bőröd, nem? Akinek ennyire fehér...”

        „Pár órát kibírok a napon”, mondja, és belebújik a magas szárú, piros tornacipőjébe.

        „Hegymászás belefér?”

        „Naná. És mondd csak, mióta tombol ez a kultusz?”, kérdezi, amikor átvágva a tarlón elindulunk a szomszéd falu felé, és feltűnik előttünk a Hegyestű kontúrja.

        „Kultusz?”

        „A káli kultusz.”

        Tépek a ligeterdő szélén egy óriási lapulevelet, azzal legyezem az arcát.

        „Körülbelül a hatvanas évek óta. Kezdetben volt Jancsó, aki idehozta a csapatát. Így jöttem, Égi bárány, Életünket és vérünket… Divatot csinált, aztán a szocialista máz alatt fölbuzgott a nemzeti érzés. Jancsó után szabadon a városi értelmiség falura járt a gyökereit keresni. Már aki hazafias érzelmű volt. Főleg ide, mert itt a táj sem akármilyen. Bögréket, cseréptálakat, fazekakat, szuszékokat gyűjtöttek. Még az én nagyapámhoz is bekopogtattak.”

        „Minek kellett ennyi köcsög a pestieknek?”

        „Hogy kapaszkodhassanak valamibe. Önkéntes száműzetés, mondták. Ami egy vicc. Mert valójában mit hoztak ide magukkal? Szerinted?”

        „Magukat.”

        „Magukat, így van. De mégis, mit még? Hát a nagykörúti zsúfoltságot, a benzinszagot meg az ízléstelenséget.”

        Egy kastélynyi méretű pincészet szőlői mentén haladunk. Két medencéje van, napágyakkal. A mezőn szénabálák gurigái.

        „Kár. A falusiakkal szoktál beszélgetni, Alex?”

        „Aha, például a kocsmában.”

        „Van még itt egyáltalán hagyományos kocsma?”

        „A legutolsóból éppen most lett bejelentkezős csúcsétterem. A lerongyolódott helyi erők a cukrászdába szorultak.”

        „Sütizni?”

        „Valójában már az a kocsma.”

        „Szerinted milyen a hangulat?”

        „Én úgy tapasztalom, az emberek lassan elfogadják, hogy a falujukban forog a sorozat.”

        „Emlékszel, nyár elején mekkora volt a berzenkedés? Úúú… Szerinted azt is be fogják venni, hogy januártól, amikor a második évadot forgatjuk, négy és fél méter magas, fémlemezekből összerakott kerítés mögött lesznek kénytelenek élni?”

        „Tudják, hogy cserébe a közbiztonság kiemelkedő lesz, mivel éjjel-nappal őrizni fogják mind a négy bejáratot, és minden házat a faluszélen”, mondom mosolyogva.

        „És te hogy bírod?”, kérdezi váratlanul.

        „A forgatást?”

        „Ja.”

        „Lassan már a lelkem is olyan kéne legyen, mint egy hullakamra – vigyorgok. – Én most fordultam át. Jó, eljátszom, amit kérnek tőlem, de már nem és nem bírom komolyan venni őket.”

        „Fura. Én fordítva. Mostanára szoktam meg.”

        „Ráálltál?”

        „Rá.”  

        Hidacska következik, átlépünk egy kiszáradt Sédet, majd az aszfaltcsíkot is. Be a tölgyek közé az ösvényen.

        „Tényleg sohasem másztad még meg a Hegyestűt, Lívia?”

        „Az összes környékbeli nagy hegyet megmásztam, a Badacsonyt, a Szent-György-hegyet, a Csobáncot…”

        „Egyedül?”

        „Dehogy. Tudod, én semmit sem csinálok egyedül”, nyalja meg a szája szélét.

        „Szóval ezt a kicsit még nem.”

        „Soha. A kurva életbe, megcsípett a csalán…”

        „A kislányom is jobban viselné.”

        „Édes, szívatsz? – Aztán, megenyhülve: – Renátának hívják, ugye?”

        „Hogy tudod.”

        „Mutatsz róla egy képet?”

        „Persze.”

        Azt mutatom, amelyiken az anyjával vidámkodnak a budvai strandon.

        „Éééédes…  Mikor láttad utoljára?”

        „Majdnem négy hete. Amióta forgatunk, azóta nem.”

        Pörgeti tovább a galériát a telefonomban.

        „Á, az Eszter? Most is ragyogóan néz ki. És micsoda alakja van még mindig.”

        „Még mindig? Huszonnyolc éves, hát legyen is neki. Minden reggel tornázik. Arra nincs mindegyik kismamának ideje. Meg ereje.”

        „És, nem bánta meg, hogy ott hagyta a színpadot?”

        „Nem.”

        „Engem valamiért sosem bírt.”

        „Még szép. Te voltál az első barátnőm az egyetemen. Őelőtte.”

        Egy bódénál belépőt kell fizetni, halkan káromkodom. Mögötte nyílik a bányaudvar, falán a bazalt függőleges és ferde oszlopaival. Így szoktak megdermedni a lávaszökőkutak.

        „Fölmegyünk rá? Fölfelére, ahogy öregapám mondaná.”

        „Hajrá”, vesz erőt magán Lívia.

        Majdnem a tetőről odamutatok, ahol az erdő takarásában Monoszló bújik meg.

        „Na, hát ebben a faluban lakott a nagyapám. Tudod, olyan Rémusz bácsi-szerű ember volt. Barna arcú. És sötét humorú. Nagy nőcsábász. Amúgy kicsit körülményes. Volt egy fekete eperfája a pajtája előtt, hát az minden nyáron úgy összekoszolta a kövezetet, mint a fene. Kértem, hogy vágja ki, de ő nem és nem. Kisfiam, kell az árnyék.”

        „Él még?”

        „Dehogy, tízéves koromban halt meg. Itt fekszik a temetőben. Apám eladta a házát, mert nem tudtuk még, mi a jó. Ez a hegy a szájhagyományban igazi energia-csomópontnak számít. Aki fölkeresi, elemi és mélységes mély nyugalmat tapasztal.”

        Közben fölértünk a vasráccsal határolt panorámához. Föltünedeznek a medencét övező kúpok, előtérben az erdők zöldje. Átfogom Lívia vállát, de csak mintegy nosztalgikusan és barátilag.

        „A szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek fölfogni minden szenttel együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység – idézem Pál levelét az efezusiaknak, a Káli holtak nyomán. – És így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet átfogó szeretetét… Szóval, szerinted mi is volna az a káli élmény?”

        „Ha-ha-ha. Na, hagyjál már békén.”

        „Jó, de érzed?”

        „Próbálom átérezni”, suttogja vigyorogva Lívia.

        „A beszámolók szerint a Hegyestű különleges hatást gyakorol a testre. Mintha a növényekből és a mohával sűrűn borított lávakövekből áradó természetes energia hatására nyugalom áradna szét a vándor testében. A hegy hangjai, a madárcsivitelés, a flóra színei és illatai pillanatok alatt magukkal ragadják. Úgy érezheti, maga is részévé vált az anyatermészetnek.”

        Ahogy itt állunk a kettémetszett vulkán csúcsán, nincs az a bizsergés, ami ennek a nőnek a társaságában évekig átjárt. És máig átjárhatna. Összeszokott partnerek lettünk. Például amikor megcsókolt a Kornyi-tónál, kamera előtt, fölizgatott, mintha vissza akarna varázsolni az aranykorba, és mégsem lett folytatása.

        „A belseje félig hiányzik. Ha ennyire szent, akkor miért hagyták így kibelezni?”

        „Még nem volt ennyire szent. És kellett az utcakő.”

        „A proletároknak, mi?”

        „Meg a vasúti töltésre gondolj, bébi.”

        Lenézünk az egykori bánya fűvel fölvert udvarára. Bámulunk a katlanba, nézzük a bazaltorgonák oldalára tapadó bokrokat, meg a meredély derekánál, az övszerűen körbefutó ösvényen összetorlódott bazaltőrleményt. Aztán egy vihogva szétszéledő, kisiskolás korú, vakációs csoportot, és meglepően jól érezzük magunkat együtt.

        Érintés nincs. Hirtelen arra gondolok, hogy bár túl vagyunk mindenen, de ezt a nőt egyszer azért még szeretném úgy összekoszolni, mint a fekete eperfa öregapám téglapadlóját. Aztán arra, hogy nem, már nem, soha többé.

        „Készülsz már a Haramiákra?”, kérdezem egy fűszálat morzsolgatva.

        „Egyszer végigolvastam a régi fordítást. Nincs türelmem ahhoz a stílushoz. Szentimentális fölfakadások, csupa ah! és oh! az egész.”

        „Napokon belül kész az új. És mondd, te hogyan boldogulsz Gróffal?”

        „Mióta megtanultam, hogy vannak férfi rendezők, akikre mindenben hallgatni kell, azóta jól. Még ha elsőre nem is dőlök be nekik.”

        „Nade tényleg mindenben?”

        „Á, dehogy. Hogy mi az, amiben száz százalékig hallgatok rá, és mi az, amit csak úgy csinálok, mintha ő akarta volna, közben meg egyáltalán nem, az egy másik kérdés. Változó, mi az arány.”

        „Viszont övé a vétó.”

        „Hát ja, ha már ő is tartja a hátát az egészért, nem csinálok olyat, ami direkt rossz neki. Utálok ártani. És egyet ne felejts el, Alex: ő is győzni akar, meg én is. Ami csak úgy megy, ha összefogunk.”

        „Segít, ugye?”

        „Nekem lelkiekben nagyon sokat segít. Ha fél hatkor valami nagyon másból jövök, és nem szeretném megosztani a színpadon.”

        „Például?”

        „Például ha beteg vagyok. Vagy ha rossz kedvem van. Vagy éppen menstruálok, bébi. Csak azért nem tudom magam beleerőszakolni egy másik tudatállapotba, mert jelenésem van. Csak muszájból nem megy. Ahhoz más indíttatás is kell.”

        „Az övé.”

        „Ja.”

        „Téged is föl szokott hívni éjfél után?”

        „Már nem.”

        „Szia, Alex – köszön rám egy kislány, amikor lefelé indulunk. – Adnál egy autogramot? Jézusom, Lívia… te is?”

        Nem úsztuk meg ma sem, a baseballsapka, a puritán póló meg a méretes napszemüveg ellenére sem.

        Lefelé egy nagy, magányos csertölgy alatt állunk meg.

        „Öleld csak át ezt a fát”, súgom Líviának.

        „Minek?”

        „Hogy élvezd, ahogy az energia átáramlik a testeden.”

        „Semmi. Nem érzek semmit, Alex.”

        „Zsibbad a kezed, és lüktet a lábad. Zsibbad a kezed, és lüktet a lábad!”

        „Semmi, basszus, de tényleg semmi.”

        Egy recés bazaltdarabra mutatok.

        „Aki megpihen ezen a kövön, hamarosan minden betegségéből fölgyógyul.”

        „Persze, hülyítsél csak.”

        Rendületlenül folytatom.

        „Kezdetben csak a helyiek jártak ide. Mindennap egy-egy órát üldögéltek az itteni mitikus köveken. A legenda szerint Jézus halála után Mária bánatában világgá indult. Amikor Monoszlóra ért, elfáradt, és megpihent egy kövön, amelyik megpuhult alatta, és megőrizte az alteste nyomát. Ezért tartják a helybéliek gyógyító erejűnek a követ és a környéket.”

        Lívia gátlástalanul nevetgél rajtam.

        „Ez az a kő?”, rúg a szikladarabba.

        „Talán – mondom csalódottan. – Nekem így mesélte öregapám.”

        „Ezt adta be neked.”

        „Amúgy szerintem már nincs meg az a kő, szétülték a zarándokok.”

        „Te hiszel ebben az egészben?”

        „Szeretnék.”

        „Hát ez az. Ez a szeretnék.”

        „Tudod, ami bekerül az életmódmagazinokba, annak lőttek.”

        A henger alakú szénabáláknál Líviának csörög a telefonja. Hosszú telefonáló, aki már az elején bejelenti, bejelenti, hogy „Bocs, most egy barátommal vagyok”, de negyedórán belül mégsem teszi le: „Aha? Téééényleg? És kikkel is kéne?... Csókollak sokszor.”

        Közben nézem, ahogy átsüt egy diófa levelein a nap.

        „Na, mi van?”, mondom, amikor végre leteszi.

        „Ócsai fölkért a Szent Johannára – közli. – Jövőre a Józsefvárosiba.”

        „És mész?”

        „Megy a fene. Ócsaihoz? De egyelőre nem kosaraztam ki.”

        Még mindig csak dél van. Javában a mezőn ballagunk, amikor öt perc leforgása alatt besötétedik. Aztán olyan égzengés támad, hogy azt hisszük, itt a világvége. Amikor elered, behúzom Líviát egy nádtetős porta eresze alá. Verni kezdi a tájat a vízszintes jégeső. A vihar a szemünk láttára tépi le és röpíti messze egy akol fedelét. Az erdő szélén hullik darabokra. Egy villanyoszlop megdől a közelünkben, de nem borul az úttestre. Fenyegető dőlt zárójel. Lívia átölel, de érzem a félcsupasz, hűvös bőrén, hogy ez nem a nő ragaszkodása, hanem a védtelen teremtmény félelme a viharban. Metsző szél. Fázunk. Voltunk eleget cinkosok. És leszünk még színpadi szerelmespár, például ősszel is, mint Károly és Amália a Haramiákban. Privát izgalmak nélkül? Szeretném azt hinni. Együtt ázunk bőrig. És vége. Huszonöt perc volt az egész, lepofozva a por.

A novella eredetileg a Könyves magazin 2017/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1712683531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.