Olvass!

KönyvesBlog

Zilahi Anna a legmorbidabb pillanatokban is értékeli az iróniát

2017. augusztus 30. Rostás Eni

olvasojegy_3.jpgTegye fel a kezét, aki vett már meg egy könyvet csak azért, mert egy számára fontos író ajánlotta interjúban, könyvbemutatón. Az összes kezünk a levegőben, ezért arra gondoltunk, hogy új rovatot indítunk, amelyben  írók, költők ajánlják a legemlékezetesebb (viszonylag friss) olvasmányukat. Totth BenedekKemény Zsófi és Moskát Anita után Zilahi Anna választott könyvet.  

Tóth Kinga: Holvilágképűek

Magvető, 2017, 128 oldal, 2499 HUF

 

A 2017-es könyvhétre jelent meg a Holdvilágképűek, Tóth Kinga intermediális prózakötete, amely kísérletet tesz a beteg test kognitív és fizikai tapasztalatának nyelvi színrevitelére. Egy olyan korban, ahol a test csak mint reprezentáció és erőforrás jelenik meg, ám ebben a kontextusban viszont folyamatosan és túlcsorduló, minden mást elfedő módon; és ahol minden más szempont és értelmezés tabu: mit lehet kezdeni a hajlatokból kilógó csövekkel, zacskókkal, kanülökkel? Hogy kerülnek ezek az objektumok belénk, és miként feldolgozható, ha a testi működésünk idejére már visszafordíthatatlanul velünk is maradnak? Milyen következményekkel jár, ha ez a test ráadásul női test, amelyet egyébként is előszeretettel tárgyiasít a társadalom?

A Holdvilágképűek prózanyelven folytatja, amit a 2014-es All Machine című verseskötetből már ismerhetünk. Korábban a test mint gép tételeződött Tóth Kinga költészetében, amit ebben a könyvben a test gépies szabályszerűségének megbomlásába fordít át. Az eredmény egy beteg, aki végignézi, végighallgatja a rajta elvégzett operációt a műtőasztalon, tehát egy külső nézőpont, valamint egy, a testében tökéletesen jelenlévő beszélő, aki minden testi mozzanatot érezni, érteni, magyarázni akar. Ebből a kettősségből áll össze a saját diszfunkcióinak, és ezáltal az orvosi tekintet számára is kiszolgáltatott beszélő. A szövegek olvasása azonnal berántja a saját kiszolgáltatottság-tapasztalatainkat. Ami összefüggéstelen információhalmozásnak tűnhet, eléri, előhívja azt az érzést, amit az egészségügyben eltöltött órákban élünk át: a hozzánk intézett félinformációhegyek ellenében az információhiányt, valamint az ebből fakadó reménytelenséget és infantilizálódást. Gyógyszernevek, adagolás, kanülök, géz, csepeg lefele, és az olvasó gyomra már rég összeszorult. „Hatóanyagot kell váltani”!

A téma súlyossága ellenére a kötet egyik nagy erénye a legmorbidabb pillanatokban is felbukkanó humor, a részletekben megbújó (ön)irónia. Ezt erősíti a vizuális vonal is, az emberi szervek és növényi szövetek egymást követő, egymásra végtelenül hasonlító áradatában igen nehéz rábökni a tényleges testrészekre. Ez az ironikus bizonytalanság nyitottság is egyben: elhisszük, hogy a növényi vagy akár fiktív rajzok is emberiek, és vice versa. Elhisszük, hogy a protézisekkel, beültetésekkel, gyógyszerekkel felboostolt testtapasztalat is átveheti az egészség korábbi, klausztrofób normáinak helyét. Kulcsszavakban tehát: danse macabre á la Medrol-rock’n’roll. (Zilahi Anna)

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4312790058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.