Olvass!

KönyvesBlog

Kemény Zsófi: Bármikor lehetne egy pont, amin átlendülve kitörhetne a forradalom

2017. szeptember 11. Kiss Orsi

kemenyzsofi-7731.jpgFotó: Valuska Gábor

Kemény Zsófi nem tudta és nem is tudhatta, hogy mire 2017 tavaszán megjelenik első, felnőtteknek szóló regénye, Budapesten egymást érik majd a Közép-európai Egyetem (CEU) és a civilek ellehetetlenítésére hozott törvények miatti tüntetések. Ritka, amikor ennyire összeérnek a valós és a regénybeli mindennapok, és amikor a fikció – még ha részben is – megelevenedni látszik a fővárosi tereken. A Rabok tovább kiindulópontja egy Facebookon szerveződő kormányellenes tüntetés, melyet a sztori szerint Mátyás király újratemetésének napjára időzít egy aktivistacsoport. Szinte véletlenszerűen sodródik a csoporthoz az egyetemista Bora, aki ugyancsak akaratán kívül kerül az egyre erőszakosabb események középpontjába. Az erőszak több síkon jelentkezik, hiszen míg a fennálló rend ellen lázadók és a lázadást letörni igyekvő kormányerők viszonylag gyorsan rommá lövik Budapestet, a bujkáló lány egy érzelmileg erősen egyoldalú, egy idő után pedig kimondottan mérgező kapcsolat foglya lesz. Kemény Zsófival a hőssé válásról, az imázsőrző Petőfiről, a forradalmi átkattanásról és a regényborítón is szereplő tigrisről beszélgettünk.

Ha megkérnénk valakit, hogy nevezzen meg egy fontos magyar forradalmat, akkor nagy eséllyel a ‘48-ast vagy az ‘56-ost említené. Ha megkérnénk ugyanezt az embert, hogy néhány szóval jellemezze az eseményeket, valószínűleg elhangoznának a hősies és a dicső jelzők. A te könyved képzeletbeli forradalma ugyanakkor se nem dicső, se nem hősies. Milyen akkor ez a forradalom? Hol vannak a gyökerei, mi táplálja?

Ez a forradalom is kicsit véletlenszerű, ahogy szerintem minden forradalomnál eljön egy szinte véletlenszerű pont, amin átlendül, és megcsinálja saját magát. Ebben a forradalomban nincsenek erős vezetők és elképzelések, minden ad hoc módon szerveződik a budapesti underground életből. Némileg szerepzavaros aktivisták mozgatják, és túl sok ember hiszi azt magáról, hogy ő viszi a hátán a dolgokat, pedig igazából nem is. Annak a sejtnek, ami köré a regény szereplői tömörülnek, az „arca” egy rapper. Az én forradalmam egy szánalmas, kicsi forradalom, hiszen nincs igazán kitalálva, hogy mit akar, és azt hogyan kívánja elérni. Azzal hízelgek magamnak, hogy nagyjából képben vagyok, mi folyik az országban. De azt biztosan tudom, mi az, amit az arcomba tolnak nap mint nap, és ami egyre idegesítőbben, egyre fenyegetőbben van jelen. Ezen a tavaszon elég nyilvánvaló, hogy bármikor itt lehetne egy átkattanós pont, melyen átlendülve kitörhetne egy forradalom. Szóval, elég jól összeért a valóság a könyv megjelenésével.

Kemény Zsófi: Rabok tovább

Jelenkor Kiadó, 2017, 279 oldal, 3299 HUF

 

Viszont amikor a könyvet írtad, a tavaszi – tehát a CEU és a civilek melletti – tüntetések még sehol sem voltak.

A regény alapszövegét 2015 nyarán írtam, akkor már túl voltunk a HaHán és a netadós tüntetéseken, és igazából nem értettem, hogy miért nem vagyunk folyamatosan az utcán. Hát kitaláltam egy világot, ahol igen. Ahol megtörténik az átkattanás. Ahol eljön az a pont, amikor az emberek nem viselik el tovább, hogy napról napra egyre elképesztőbb botrányokat kapnak az arcukba. Ahol a lassú hozzászoktatás ellenére valami végre mégiscsak eléri az ingerküszöböt.

A női főszereplőd szinte belesodródik az események sűrűjébe, és akaratán kívül lesz a mozgalom hőse. Min múlik szerinted, hogy kiből lesz egy-egy megmozdulás emblematikus alakja?

Hőssé válni lehet véletlenül is, amikor valaki rosszkor volt rossz helyen, vagy éppen jókor jó helyen. De ahhoz, hogy vezetővé váljon, nyilván elengedhetetlen a karizma, az, hogy átlássa az eseményeket, és főleg, hogy elhiggye magáról, hogy vezetőalkat. Van ilyen karakter a könyvben, aki elég rendesen el is bukik. Ezzel szemben a főszereplőmnek csak a saját privát lázadása a fontos. Az, hogy valami végre nála is megpiszkálja az ingerküszöböt: újra érez valamit. A forradalmam résztvevőinek ez az aktivizmusból induló forradalmárság leginkább csak időtöltelék. Unaloműző. Ezek az emberek mindent kicsit projektszerűen fognak fel, ahogy mostanában a munka is működik: amikor valaki nem egy irodában ül reggeltől estig, hanem csoportokban projekteken dolgozik. Ez a forradalom is egy ilyen projekt tulajdonképpen.

Könyves Magazin 2017/3.

LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 79 oldal, 5 pont + 199 Ft

 

A CEU melletti tüntetés és korábban a netadós tüntetés is azt mutatta, hogy az Y és a Z generáció közel sem annyira passzív és apolitikus, ahogy az esetleg korábban élt a fejekben. Mit tapasztalsz, mi az, amivel ezt a generációt mozgósítani lehet, vagy ami mindenképpen túlmegy a tűrésküszöbükön? Mi lehet a töréspont, ami miatt az utcára vonulnak és változtatni akarnak?

Rengeteget gondolkodtam ezen, már csak a könyv miatt is. És nem jutottam semmire, nyilván azért, mert egyelőre úgy nézem, hogy nincs is ilyen mozgósító erő, hiába képzelem el néhány dologról, hogy majd épp az lesz az. Szerintem a tavaszi megmozdulásokban a fesztiváljelleg volt ilyen. Kellett a bulifaktor, hogy megérje kimenni az utcára, hogy jó zenéket, jó beszédeket hallgassunk, és közben persze mindig kell egy botrányos ügy, ami kiváltja a tiltakozást. Sokat gondolkodtam, hogy miért pont a CEU ellehetetlenítése volt ez az ügy, de nem jutottam eredményre. Csak. Véletlenül épp ez, és nem valami más. Lett volna bőven, amit zászlóra lehetett volna tűzni. Ahogy szerintem az is elég elkeserítő, hogy épp a netadó volt az eddigi legnagyobb mozgósító erő. Annak az ürügye az volt, hogy kell-e majd havi párezer forintot fizetni az internetért. Állati ciki, hogy éppen ez vitt ki minket ekkora tömegben az utcára. A CEU-ért kiállni legalább nem kínos.

Ha már az internet szóba jött: feltűnő, hogy a könyvben a közösségi médiának csak a forradalom előkészítésében jut szerep.

A regénybeli forradalom alatt a kormányerők korlátozzák az internetet – megpróbálják elvágni, jórészt sikerrel, láttunk már ilyet. Az viszont nagyon fontos, hogy egy közösség alakuljon ki a tüntetőkből. És mivel ez a regényem elképzelt világában internet és mobilhálózat nélkül kénytelen működni, ezért úgy működik, ahogy a világ a technika vívmányai előtt: a csoportos együttlétből lesz (vagy nem lesz) közösség.

kemeny_zsofi-7726_1.jpg

A közélet iránti érdeklődés nálad a családból jön, vagy inkább a slam volt az, amely ebbe az irányba terelt?

Mi azért otthon mindig beszéltünk politikáról. A szüleim mindketten történelemszakosok voltak, sokat meséltek a történelemről, és arról is, amit például ők megéltek a Kádár-rendszerben és a rendszerváltás idején. Akkor még annyira nem érdekelt az aktuálpolitika, aztán ahogy idősebb lettem, egyre inkább nem tudtam magam kivonni alóla. Ugyanúgy működött nálam is a dolog, mint a mai tizenéveseknél. Bár azt látom, hogy a slamközösségbe egyre fiatalabbak érkeznek, és ők egyre fiatalabban kezdenek el a közéletről gondolkodni. Először persze azt írják meg, amit hallanak az idősebbektől, de közben elkezd dolgozni bennük a politikai érdeklődés. Elkezdik joguknak érezni a politikáról való gondolkodást, meg a közéletről való véleményformálást. És ha egy véleményről elhiszed, hogy a tiéd is, és számít, amit mondasz, akkor onnantól kezdve már sokkal könnyebb megcsinálni egy forradalmat.

A te korosztályod a rendszerváltás idején vagy az azt követő években született, éppen ezért nincs igazán lázadási előképe.

Abszolút nincs. Mi azt gondoltuk, hogy akkor most béke van és lesz. Emlékszem, már iskolás voltam, amikor például rájöttem arra, hogy a háború nagyon is létező, nem pedig egy múltbeli kuriózum. Akkor egy olyan kép élt bennem, hogy minden egyre jobb lesz, hiszen csak jobb lehet! Aztán egyszer csak elkezdett romlani.

A regényben a város nagyon hamar romhalmaz lesz – a forradalmaknak szerinted mennyire elengedhetetlen velejárója az erőszak? Szükségszerű, hogy az efféle változás kikényszerítése mindig erőszakkal járjon?

Nem tudom. A magyar rendszerváltás például elég nagy (pozitív) kataklizma volt, mégsem folyt vér. Még annyi erőszak sem volt benne, hogy az előző rendszer haszonélvezőit és kiszolgálóit bíróság elé állítsák. Én viszont egy regényt írtam, amelyben dramaturgiailag fontos, hogy legyen tétje, hogy legyen élet-halál kérdés. Az én elképzelt forradalmam tehát valamennyire erőszakos. Másfelől az is kérdés, hogy hol van az erőszak határa. Hiszen az is erőszak, amikor a kopaszok beállnak a választási irodához. Erőszakos események történnek a mindennapokban, talán nem is tudjuk, milyen sok területen, és bármi kimozdíthatja a történéseket a véres erőszak irányba is. De a regényben szerintem annyira nem durvítottam el az erőszak részét, mint amennyire durva lenne a valóságban, ha kitörne egy forradalom. Jó, mondjuk, a Ferdinánd hidat tényleg lebombázzák benne, és felrobbantják a WestEndet is, pedig gyerekkorom fontos színhelye, odajártam moziba, ebédelni, vásárolni…

Az interjú még nyár elején, a regény megjelenésekor készült, azóta a Magyar Narancs és az ÉS is több cikkben foglalkozott a könyvvel, helyenként erős kritikai megállapításokat téve. Megkérdeztük most Kemény Zsófit, hogyan élte meg ezeket a kritikákat, volt-e olyan, amit jogosnak érzett, olyan, ami szíven ütötte, vagy esetleg olyan, ami különösen megragadt benne ezekből az írásokból:

"A videóimra annyi rettenetes kommentet kaptam már (amik néha konkrét fenyegetéseket és válogatás nélküli ocsmányságokat is tartalmaznak), hogy azt hittem, már nem hat rám egy-egy negatív kritika. De ez nem igaz. A Magyar Narancs-beli írás szíven ütött, valahogy azt hittem, hogy ennyi primer rosszindulattal nem lehet a könyvemről írni. Totálisan értetlenül állok azzal a totális értetlenséggel szemben, amivel a kritikus hozzáállt a könyvemhez, sőt, igazság szerint az egész generációmhoz. És azóta sem tudom, hogy kell-e ezzel kezdenem valamit. Mármint azon kívül, hogy bosszankodom, mert nyilván nagyon sokat ártott nekem és a könyvnek az az írás: jónéhány ember, aki egyébként elolvasta volna, emiatt nem fogja megtenni, vagy ha igen, szégyellni fogja, ha véletlenül tetszik neki. Károlyi Csaba Élet és Irodalom-beli kritikájából sokat tanultam, ha véletlenül lenne a Rabok továbbnak második kiadása, az ő észrevételei alapján jónéhány dolgot átírnék az új megjelenés előtt. Bárány Tibor írásában meg lubickoltam, és azt éreztem, hogy nála a teljes igazság, aminek a lényege az, hogy a regényem nem tartozik egyetlen műfaji kategóriába sem, még abba a young adult-ba sem, amibe pedig témájánál és szemléleténél fogva olyan könnyen belecsúsztatható lenne. Az angolszász kritikában egyébként ez a kategorizálás nem hordoz értékítéletet, a magyarban azonban azt hiszem, hogy igen. És itt Károlyi Csaba véleményét tartom magamra vonatkoztathatónak: attól, hogy huszonkét éves vagyok, nem játszom más pályán, mint Orwell, Garaczi vagy Grecsó, ami egyben azzal is jár, hogy a korom sajnos nem szolgálhat mentségül a gyengeségeimre. Amúgy én az ifjúsági regénynek bélyegzett Én még sosemet sem azzal a szándékkal írtam, hogy ifjúsági regény legyen, hanem beleöntöttem minden addigi tudásomat a világról. Szerencsémre ezt annak a recepciója észre is vette, és jónéhányan nem is úgy kezelték. Remélem, hogy a Rabok továbbnál is csak múlékony fogódzót jelent, ha az ifjúságitól való eltávolodást megemlítik egy-egy kritikában.

A kedvenc mondatom pedig, amit a szívemben őrzök, természetesen Bárány Tibortól való, így hangzik: „Egy biztos: irodalmi értelemben kevés izgalmasabb dolog történhet velünk, mint hogy együtt öregszünk Kemény Zsófival.”"

A könyv szerint a forradalom vidékre is átterjed, de a cselekmény nagy része mégiscsak Budapesten játszódik. Nem lehet nem észrevenni, mennyire kötődsz ehhez a városhoz, és aki közelebbről ismer, biztosan egy csomó apróságot visszafejtett, visszavezetett a te életed meghatározó mozzanataira. Mik voltak azok az emblematikus helyek, amelyek mindenképpen szerepeltetni akartál a regényben?

Konkrétan a központi Szabó Ervin Könyvtár, a Gellért Szálló, az ELTE bölcsészkarának campusa , az Andrássy út, a Podmaniczky utca, a Kondorkert utca, a Falk Miksa utcai galériák, a Király utca. Ha nagyon őszinte akarok lenni, Budapest-regényt akartam írni. Itt élek, és arról szeretek írni, amit látok és ismerek. Van annyi helyzeti előnyöm, hogy mivel szinte naponta járok más-más helyre fellépni, rengeteg helyet megismertem már: iskolákat, művelődési házakat, közösségi tereket, szórakozóhelyeket, kocsmákat, galériákat. Rengeteg potenciális regényhelyszín.

kemenyzsofi-7740.jpg

A könyv kulcsfigurája egy fiatal pár, beteljesedés helyett ugyanakkor egy villámgyors kapcsolati eróziónak lehetünk tanúi, melynek része a verbális erőszak, az érzelmi függés fenntartása, a passzív agresszió. A forradalmak szerelmes párjai általában mindig olyan férfiak és nők, akiket az eszmén túl az egymás iránti heves érzelmek is összekötnek,ám ez erre a párra nem jellemző. Egy kimondottan mérgező kapcsolat az övék, mi tartja mégis össze őket?

Ugyanúgy, mint a forradalom, ez is a véletlennek köszönhető, egészen pontosan a véletlen összesodródásnak. Két nagyon különböző módon traumatizált emberről beszélünk, akik közül az egyiknek szüksége van a másikra, a másik pedig elfogadja ezt, hiszen neki meg valami olyasmire van szüksége, ami kirángatja a korábbi helyzetéből. Kicsit kényszerkapcsolat az övék, de semmiképpen nem nevezném szerelemnek.

Egyikőjük esetében a trauma közvetlenül a családhoz kötődik. A Rabok tovább sok szempontból egy szülő-gyerek regény, még úgy is, hogy a szülők vagy a hiányukkal tüntetnek, vagy éppen teljesen alkalmatlanok a szülői feladatuk ellátására. Törvényszerű szerinted, hogy a szülő és a gyerek az élet egy adott pontján elveszítse a közös nyelvet és az egymás iránti bizalmat?

Pszichológiaszakra jártam, elég sok példát láttam a klinikai nárcizmusra, és valahogy ezt próbáltam meg a könyvben ábrázolni. Ez olyasvalami, ami például a szülő-gyerek kapcsolatban alakul ki, és főleg a nem odafigyelésben, a nem ottlétben, a gyerek leszarásában mutatkozik meg. Amúgy normális szülő-gyerek viszonyban nem törvényszerű, sőt.

A forradalom egy olyan éles konfliktushelyzet, amelyben nagyon hamar megmutatkozik a résztvevők valódi arca. Senki nem tudja túl sokáig megjátszani magát, és leolvad a máz. A te forradalmáraid nem hősi figurák, hanem gyávák, meg opportunisták meg unatkozók.

Igen. Valószínűleg ez is a pszichológiaszak eredménye a gondolkodásomban. Például Zimbardo börtönkísérletéé. Az ember ilyen, tehát (társadalmilag) az a feladatunk, hogy vigyázzunk, ne teremtődjenek olyan feltételek, amelyek között ki tud törni belőlünk a valódi természetünk.

A forradalmakhoz ugyanakkor mindig kapcsolódik egy hőskultusz, ami természetesen mindig egy utólagos narratíva.

Nekem viszont koncepcióm volt, hogy igazi hősök ne legyenek a regényben. Az igazi hősiességet vagy utólag aggatják rád, vagy ahhoz valami nagyon jót kell tenni és feláldozni magad (az esetek nagy részében azért, mert éppen nem tudsz már ügyesen kibújni a helyzetből).

A cím kapcsán nem lehet nem Petőfire gondolni. A ‘48-as forradalomnak éppen ő az emblematikus hőse, akiről olyan imázs alakult ki, amely mögött nagyon nehéz megtalálni a valódi embert, nehéz visszafejteni, milyen is lehetett valójában.

Az én Petőfi-képem szerint Petőfi zseniális költő volt, de nem hiszem, hogy hős lett volna a hétköznapokban. És azt sem hiszem, hogy célja volt elesni Segesvárnál. Ha elképzelem, hogy valamelyik kortárs költőnk egy ilyen helyzetben megírja a Nemzeti dalt, majd kiáll és elszavalja, akkor egyrészt kiröhögöm, másrészt viszont, ha ezek után elég hamar meghalna, utólag ugyanolyan könnyen lehetne belőle hőst csinálni. Egy forradalomnak nyilván kell egy jelkép. Petőfi ráadásul fiatalon meghalt, tehát nem volt kénytelen csip-csup hétköznapi élettel lerombolni az imidzsét, a forradalom pedig egy olyan pillanat volt az életében, melyben hőssé avanzsált. Ugyanakkor az irodalom súlyát is mutatja, hogy a forradalmaknak kell egy költőfigura, és kell egy verbális indulat, amely buzdít és meggyőzi az embereket, hogy kövessék, és aztán ez utóbbi tud átfordulni tettlegességbe. Ehhez volt fontos, hogy Petőfi cselekedjen.

A regény egyik emlékezetes jelenete a borítón is szereplő tigrishez kapcsolódik, amelyet hiába szabadítanak ki, nem él a felkínált szabadsággal. Ez a motívum miből táplálkozik?

Talán abból, hogy nem is hisszük el, hogy ez az egész megtörténhet velünk. Ahhoz, hogy Magyarországon bármi olyasmi történjen, ami hasonlít a könyvbeli eseményekhez, baromira el kellene hinnünk, hogy meg tudjuk csinálni. Viszont most belesüppedtünk abba, hogy ez a helyzet egyre rosszabb lesz, de mindig van még lejjebb, még nem értünk el a gödör aljára. Hát, nem tudom, hogy igazunk van-e.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3112803646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.