Olvass!

KönyvesBlog

70 éves Stephen King, Walt Disney gonosz ikertestvére

2017. szeptember 21. .konyvesblog.

Stephen King 1995-ben (kép forrása)

Stephen Kinget kellemes meglepetésként érte a 70. születésnapján, hogy a nemrég bemutatott Az című film, amely az azonos című regényét adaptálta nagyvászonra, a maga 179 millió dollárjával minden idők legerősebb nyitóhétvégéjét produkálta a horrorfilmek között (az Index is szerette). Úgy tűnik, hogy az amerikai író munkáit még mindig szűnni nem akaró érdeklődés övezi, és láthatólag még mindig kiapadhatatlan alkotókedvvel írja újabb és újabb regényeit. Ilyen tetemes életmű esetén már csak a nagy számok törvénye alapján is akad egy-egy kevésbé jól sikerült darab, ám a kortárs írók közül mégis King rendelkezik az egyik legállhatatosabb rajongótáborral. Ő magát Walt Disney gonosz ikertestvérének tartja, míg mások a kortársai által kevésbé elismert Dickensszel hozzák párhuzamba, mindenesetre olyan író, aki egymaga kitesz egy Marvel franchise-hoz hasonló brandet. King emellett kulturális ikon is, akinek minden szaván csüng a média, és aki amúgy is előszeretettel hangoztatja a véleményét a legkülönbözőbb kérdésekben. Mi is bemutattuk már őt portrécikkünkben, kiválasztottuk tőle a kedvenc regényeinket és filmjeinket is, most pedig ismét alámerültünk az írót övező legendáriumba és kihalásztunk 5 olyan dolgot, amiről Kingnek nagyon határozott véleménye van.

1. Pénz

Stephen King sohasem titkolta, hogy számára fontos, hogy mennyit kereshet egy-egy művével. Első honoráriumát már hatévesen megkapta, Trükkös Nyuszi úr meséjéért, ami után a mamájától negyed dollárt zsebelhetett be. Ettől kezdve a pénzkeresés ilyen módja végigkísérte alkotói pályáját. Tinédzserként egy dollárért árulta az iskolában a maga nyomtatta horrortörténeteit, majd később, fiatal házasként a magazinokban megjelent novelláival keresett pénz hozott némi átmeneti könnyebbséget a lakókocsiban élő, számlákkal birkózó fiatal házasok életébe. Az áttörést első regénye az 1974-ben megjelent Carrie hozta el, amelynek első kiadásáért 200 ezer dollárt kapott, ami több mint huszonötszöröse volt az akkor tanárként dolgozó King éves fizetésének. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás és későbbi regényei is tetemes pénzt fialtak.

Forrás: Stephen King Facebook-oldala

Bár hiába az egyik leggazdagabb író (vagyonát több mint 450 millió dollárra becsülik), King nem él hivalkodó életet. Családjával már évtizedek óta a Maine állambeli Bangorban lakik, a puccos éttermekkel szemben előnyben részesíti a Waffle House kínálatát, és utazásai során szívesen száll meg út menti motelekben. Véleménye szerint a pénzben az a legjobb, hogy kedvére vásárolhat könyveket és online, reklámok nélkül nézheti meg kedvenc sorozatait. Évente több millió dollárt adományoz saját alapítványának, és egyszer hosszú cikkben állt ki a gazdagokra kivetett luxusadó mellett, ami alól ő maga sem bújna ki. A könyvei után megkeresett pénzről így vallott Neil Gaimannek egy interjúban:

„Abszurd pénzeket fizetnek nekem… Ráadásul olyasmiért, amit ingyen is megcsinálnék.”

2. Termékenység

Bár King szívesen ír ihlethiányban szenvedő írókról (lásd Ragyogás, Tortúra, Titkos ​ablak, titkos kert), könyvei számából úgy tűnik mi sem áll távolabb tőle. King kivételes termékenységét mutatja, hogy mindezidáig több, mint hatvan regénye jelent meg, sőt, volt olyan év, amikor négy új könyvvel jelentkezett, A menekülő ember című könyvet pedig egy hét alatt írta meg. Ráadásul úgy tűnik, hogy kifogyhatatlan a tervekből. Elmondása szerint az ötletektől zsibongó agya néha olyan, mint egy zsúfolásig telt moziterem, amiben valaki elkiáltja magát, hogy tűz van, mire mindenki elkezd rohanni a kijárat felé. Ő pedig azért ír ilyen észveszejtő tempóban, hogy így csapolja meg és csillapítsa ezt a migrént okozó ötletáradatot. King amúgy nem készít jegyzeteket az ötleteiből, mert úgy véli ezáltal a rossz elképzelések idővel maguktól kirostálódnak. Kritikusai azonban úgy vélik, még így is túl sok minden csusszan át azon a rostán, hiszen King válogatás nélkül kiadja bármelyik művét függetlenül annak minőségétől. Tény, Kingnek nem igazán erőssége a művei közötti szelekció, elég csak a korai, a Carrie előtt írt regényei kiadására, vagy számos kevésbé sikerült, esetleg túlírt művére gondolnunk. (Ő maga A rémkoppantókat tartja a legrosszabb regényének, de az Álomcsapdával sem elégedett). King ugyanakkor elismeri, hogy idősebb korára már lelassult az írástempója, de még így is mindig van 2-3 regény a tarsolyában, amit egy esetleges terméketlenebb időszakra tartogat.

3. Franzen

2010-ben a Time magazin Jonathan Franzen íróval a címlapján jelent meg, ahol ráadásul a „Nagy Amerikai Regényíróként” hivatkoztak rá. Akkor jelent meg Franzen új regénye, az egyöntetű kritikai sikert arató Szabadság, amiben egy diszfunkcionális család több évtizedet átölelő történetén keresztül ad bepillantást az amerikai társadalomba. A Time címlap azért is volt nagy szenzáció, mert a magazin ritkán adja ki ezt az előkelő helyet íróknak, amellett irodalmár utoljára pont 10 évvel ezt megelőzően került címlapra, Stephen King személyében. (Hogy Franzen mit gondol a szóban forgó címlapról, arról két évvel ezelőtti interjúnkban mesélt nekünk.)

sk-jf.jpg

A két író a szembeötlő fizikai hasonlóságon túl számos ponton kapcsolódik egymáshoz, noha egészen más irodalmi műfajban alkotnak. King kedvenc kortárs regényei között tartja számon Franzen Erős rengés című munkáját, és többször is hangoztatta mennyire nagyra tartja az írót. Azonban míg King ontja magából a könyveket, addig Franzen általában 8-9 évente jön ki egy-egy új művel, amit a horror mestere a Lehet egy író túl termékeny? című cikkében tett szóvá. Ebben King kifejti, hogy bár értékeli azt az erőfeszítést, amivel Franzen és a hozzá hasonlók igyekeznek minden mondatnak, sőt minden szónak súlyt és mélységet adni, azt pedig saját példájából is tudja, hogy a mennyiség sokszor megy a minőség rovására, de King szerint az élet túlságosan rövid, ennek tükrében pedig egyetlen szerzőt sem lehet elég termékenynek nevezni.

Ugyanakkor Franzen jól szimbolizálja azt a kritikusok általi folytonos ostorozást, ami végigkísérte King pályáját. Különösen 2003-ban lángoltak fel a munkásságát övező viták, amikor megkapta a National Book Foundation kitüntetését az amerikai irodalomhoz való kiemelkedő hozzájárulásáért, amit korábban olyan írók kaptak meg, mint John Updike, Arthur Miller vagy Philip Roth. Kritikusai szóvá tették egyszerű és unalmas nyelvezetét, néha gyerekes, néha szimplán ízléstelen történeteit, és azt, hogy King hajlamos görcsösen ragaszkodni az általa is elkoptatott műfaji klisékhez. Franzent sokan a modern amerikai lét ábrázolásáért dicsérik, de ez az elem mindig is hangsúlyos szerepet kapott King műveiben is, aki ráadásul már évtizedek óta fáradhatatlan krónikása az őt körülvevő miliőnek. King is úgy tekint magára a legszívesebben, mint a szerzőre, akinek írásai visszatükrözik azt az Amerikát, amiben élt.

Forrás: Stephen King Facebook-oldala

King saját bevallása szerint már jó ideje nem foglalkozik a kritikusok véleményével, és nem azért ír, hogy bárkinek a kedvében járjon.

„Nincs bennem erőlködés, hogy meggyőzzem az embereket, hogy szépirodalmi író vagyok, egy Jonathan Franzen a populáris zsánerirodalom kalapjában. Nincs ilyen szándékom. Én csak azt írom, amit írni tudok.”

4. Félelem

Stephen King horrorszerzőként rendkívül ért a félelmek előcsalogatásához, pedig nincs könnyű dolga. A megnövekedett ingerküszöb, a már mindent láttunk érzés, mind a horror hatásmechanizmusa ellen dolgozik. Kinget sokszor megállítják a rajongói, hogy elmondják, gyerekként olvasták valamelyik művét és mennyire megijesztette őket az, amit olvastak. Persze, hiszen gyerekként könnyebben éli át az ember azt, ha egy bohóc tanyázik lent a csatornába, vagy ha az elásott kis kedvencek kimásznak a sírjukból. Azonban King még mindig kész bizonyítani, hogy történetekkel meg lehet rémiszteni a felnőtteket is, egyszerűen csak azzal, hogy olyan karaktereket ír, akiket megszerethetnek az olvasók. Ha kialakul a kötődés, és az olvasó törődik a szereplők sorsával, akkor a regényben már magától ki fog alakulni a kellő feszültség.

Azonban King regényei nem merülnek ki a szimpla ijesztgetésben. Ahogy a National Book Award átadásakor indokolták, King nemcsak különböző pokoli lényekkel riogatja az olvasókat, hanem egyszerre tárja fel az ember legsötétebb belső démonait, és jeleníti meg a társadalomban megtalálható közös félelmeinket is. Magány és szegénység, küzdelem a mindennapokkal, félelem az ismeretlentől, ezek mind ott lappanganak a szerző történeteiben.

Maga King is rengeteg dologtól fél: pókok, repülés, Alzheimer-kór, Trump megválasztása, ihlethiány. Saját bevallása szerint két regény között, ha nem dolgozik, éjszakánként rendszeresen rémálmok gyötrik. Úgy véli, az a fejében lévő gépezet, ami írás közben segít kitalálni dolgokat, a tétlen időszakokban sem nyugszik és emiatt ezek a gondolatok a papír helyett az álmaiban találnak teret maguknak.

„Az emberek gyakran kérdezik tőlem, »Miért választottad azt, hogy ilyen ijesztő dolgokat írsz?«. Erre rendszerint azt válaszolom, »Miből gondolod, hogy volt választásom?«”

Forrás: Stephen King Facebook-oldala

5. Család

King írás iránti szenvedélye ragadós lehet, hiszen a szűkebb családjában majd mindenki írással foglalkozik. King felesége Tabitha nyolckötetes írónő, fiai, Joe és Owen szintén írással keresik a kenyerüket, sőt Owen feleségének, Kelly Braffetnek is több regénye jelent már meg. A családból egyedül King lányának, az unitárius lelkész Naominak nincsenek írói ambíciói.

A King-házban felnőve szinte sorsszerű volt, hogy a gyerekek is írókká váljanak. A családnak közös szórakozása volt, hogy vacsora után egymásnak olvasták fel A hobbitot, vagy a Narnia krónikáit, de az is gyakran megesett, hogy a lefekvés előtti meséket a gyerekek mondták a felnőtteknek, nem pedig fordítva. Nyilván az is sokat nyomot a latban, hogy az apjuk a világ egyik legnépszerűbb szerzője volt, de a King-gyerekek szerint anyjuk munkássága ugyanolyan hatással volt rájuk.

A King-fiúk közül Joe apja nyomdokain haladva a horrorzsánerben alkot, míg Owen inkább könnyedebb, Nick Hornby-szerű történeteket ír. Előbbi felvette a Hill nevet, míg utóbbi saját nevén publikál. Joe saját bevallása szerint nehezen birkózott meg apja árnyékával, ezért döntött úgy, hogy álnéven publikál. Mivel mindkét King-fiú örökölte apjuk jellegzetes arcvonásait, ezért Joe-nak nem ment könnyen, hogy megőrizze inkognitóját. Elmondása szerint az írói pályája első nyolc évében egyszer sem találkozott a saját ügynökével, sőt, amikor már felolvasásokat kellett tartania, komolyan fontolgatta, hogy felbérel egy színészt és őt küldi el maga helyett. Mára már megbékélt a dologgal, amit az is tanúsít, hogy két közös történetet is írt az apjával (A magas fűben - Teljes gázzal). Idén Kingnek a másik fiával, Owennel jelenik meg közös könyve, Sleeping Beauties címmel, ami öt nappal a születésnapját követően már a boltok polcain lesz, azután pedig közös könyvturnéra indulnak. Látható, hogy King továbbra is fáradhatatlanul veti magát a munkába, és bár hiába tanácsolták neki többször is, úgy tűnik, esze ágában sincs nyugdíjaznia magát.

Szerző: Sas Csaba

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3112881232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.