Olvass!

KönyvesBlog

Mengele nem nácinak, hanem tudósnak tartotta magát

2017. szeptember 24. Rostás Eni

hetkonyve_1.jpgNem példátlan, hogy egy magyar szerző a II. világháborút, a náci Németországot és a Harmadik Birodalom bűneit választja alternatív történelmi regénye témájául, gondoljunk csak Galántai Zoltán sci-fijére (A Negyedik Birodalom), amelyben a németek megpróbálják gyarmatosítani a Naprendszert, Moldova alternatív történelmi szatírájára (Hitler Magyarországon/Titkos záradék), amelyben kiolvasztják a Führert a hibernációból, vagy a Mi, I. Adolfra, amelynek szerzője, Gáspár László már 1945-ben (!) elképzelte, hogy mi történik, ha a nácik nyerik a háborút. Német főszereplőt választott debütáló regényéhez Gyurkovics Tamás is – méghozzá Josef Mengelét. Ő azonban csavart egyet a mi lett volna, ha narratíván, és azt is elmesélte, hogy nézett ki az a sokáig ismeretlen és titkos történelem, amelynek alternatíváját debütáló könyvében felkínálta – Mengele dél-amerikai száműzetése. A hét könyve a Mengele bőröndje/Josef M. két halála.

Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje - Josef M. két halála

Kalligram, 2017, 526 oldal, 3990 HUF

 

Auschwitz-Birkenau vezető orvosa 1979 februárjában halt meg a brazíliai Bertiogában. Halálát nem a Moszad, és nem is egy önjelölt nácivadász, nem gyilkos lövés vagy kínvallatás okozta, hanem egyszerű fulladás. Josef Mengele sztrókot kapott úszás közben. Halála idején már évtizedek óta bujkált Dél-Amerikában: a háború után érkezett Argentínába, onnan Paraguayba menekült, majd utolsó éveit Brazíliában töltötte. Élete az „óvatosság, éberség, rejtőzködés” köré szerveződött, ám az üldözöttek szentháromsága paranoiába, és álcázásnak szánt feltűnéskeltésbe csapott át. Mengele a legnagyobb melegben is „mélyen a szemébe húzott kalapban” járt, és ragaszkodott a Burberry ballonkabátjához.

001a98c100000258-0-image-m-30_1472651638204.jpgJosef Mengele

A párosregény első könyve ezen a több évtizedes bujkáláson vezeti végig az olvasót, okosan használva az írói fantáziát, de nem elhallgatva és kikerülve a valóságot. Gyurkovics nemcsak Mengele (a barátainak és családtagjainak csak Beppo) jellemét ábrázolja bravúrosan, de azt a folyamatos identitásválságot is, amelytől narrátora az újabb álnevek, fedősztorik és költözések miatt szenved, hogy aztán a második könyvben szembesítse őt mindazokkal, akik túlélték embertelen emberkísérleteit. A két könyv külön címet kapott, amelyek erős asszociációkat hívnak elő: a Mengele bőröndje Zsolt Béla Kilenc koffer című regényét, amelyben a bőröndök egészen máshogy alakítják a szereplők életét, a Josef M. két halála pedig a kafkai pert, ami Josef K. számára épp olyan koncepciósnak tűnhet, mint amennyire a magát „embermentőnek” tekintő és Jézushoz hasonlító mészáros számára tűnt a jeruzsálemi.

Josef M., az ember

Mengele a regényben egy sértett, egoista „sarlatán”, aki a meg nem érett zseni szerepét magára véve, akaratos óvodásként követeli az őt megillető életkörülményeket, és nem veszi észre, hogy mennyire elment mellette a világ. Dél-Amerikában, és a Dél-Amerikából küldött leveleiben lefoszlik róla minden mítosz, és csapdába esett állatként hajtogatja egyre elkeseredettebben a saját világának igazát. Áldozatként tekint magára, és épp ettől az önként vállalt áldozatszereptől/szereptévesztéstől válik olyan gyarlóvá és emberivé, sőt, néha nevetségessé is. Annak ellenére például, hogy a náci Németország egyenruhájában cselekedett, sosem nácinak, hanem tudósnak tartotta magát, és nehezményezte, ha a Dél-Amerikába szökött nácikülönítmény merő kedvességből és nosztalgiából siegheilezett, vagy faragott horogkeresztet ajándékozott neki.  

Míg Mengele a laboratóriumában folyamatosan dehumanizálta, és próbababának („probandusnak”) tekintette az áldozatait, Gyurkovics a regényben emberré változtatja Mengelét, lefejti az angyalszárnyait, és zseniálisan groteszk jelenetek sorozatában a legszolgáltatottabb helyzetekben ábrázolja narrátorát. A legalantasabb és legállatiasabb testfunkcióira koncentrálva, ürítés és üzekedés közben, (a pszichés tünetnek is tekinthető) székrekedéstől és merevedési zavartól szenvedve, vagy épp egy fazékba székelve valahol a brazil-paraguayi határ közelében, nagybetegként a kórházban vagy emberi roncsként a szélütést követő pillanatokban.

A tömött bajusz még Mengelének is jóságos külsőt kölcsönöz

A Mengele bőröndje - Josef M. két halála című regény két könyvből áll. Az első könyv Josef Mengele közel három évtizedig tartó, dél-amerikai bujdosásának történetét meséli el.Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje - Josef M. két halálaKalligram, 2017, 526 oldal, 3990 HUF A második könyv...

Ez az „emberiesítés” provokációként működik, és komoly koncentrációt igényel az olvasótól, hogy még véletlenül, egy pillanatra se szánja meg a magányos, kiszolgáltatott, családja által is csak koloncnak tekintett öregembert, aki valaha élet és halál korlátlan hatalmú ura volt. Ám Gyurkovics nagyon emberséges provokátor, és időről-időre emlékeztet arra, hogy még mindig Josef Mengelével állunk szemben: Mengele elgázosít egy termeszvárat, nemi vágy ébred benne a szarvasmarhákból rakott máglya láttán („híg halálszagban ünnepeljük az életet.”), cigánynak („cigano”) nevezi el a kutyáit, a szimpatizánsok gyerekeinek faragott hajót meg az ikerkísérletekre emlékezve Gemininek, és metaforáiban, hasonlataiban megidézi a sziléziai tábort:   

Mint egy váratlan fájdalmat átélő csecsemő, úgy visított fel az a dög. (241.o.)

Gyurkovics térben és időben is eltávolítja a koncentrációs tábortól Mengele alakját, jelentse az idő akár a háború óta eltelt éveket, akár a múlt feldolgozására tett kísérlet különböző állomásait, ám ezzel az eltávolítással valójában félelmetesen közel hozza a jelenhez. Mengele egy másik világ, sőt, egy másik idő tartozéka, a háború saját szabályok alapján működő idejéé; egyszerűen nem illik bele a háború utáni évtizedekbe, idegen organizmusként működik bennük. Az időn kívüliségre olyan, a regényidőre folyamatosan emlékeztető momentumok erősítenek rá, mint az 1972-es müncheni olimpia emlegetése, vagy az a jelenet, amelyben a Mengelét bújtató magyar család fiai popzenét hallgatnak.

Josef M., a vádlott

Szeptember elején a Jediót Ahronót online kiadása nyilvánosságra hozta a Melcer-aktákat, amelyekből kiderül, hogy az izraeli titkosszolgálat hogyan próbálta levadászni a Dél-Amerikába bujkáló Mengelét - és az is, hogyan nem. A Moszad ugyanis sokkal nagyobb figyelmet fordított például a palesztin terrorra, mint a múlt démonjainak felkutatására, amikor pedig komolyabban „a zsidók új Hitlerének” nyomába eredtek volna, ő már halott volt. Gyurkovics Mengeléje nem ússza meg a felelősségre vonást és az elszámoltatást, és a második könyvben az Eichmann-per díszletei között találja magát.

1024px-eichman_trial_judges.jpg

Halévi, Landau és Raveh bírók Eichmann tárgyalásán 1961-ben

Ugyanabban a jeruzsálemi színházteremben és üvegkalickában, ugyanazzal az államügyésszel, védővel és három bíróval szemben, akik 1961-ben Eichmann tárgyalássorozatán is jelen voltak.

 (…) az elmúlt évtizedben az életem az elfogástól és a haláltól való félelemről szólt. Ez lett a napjaim legfőbb szervezőelve. (416.o.)

- mondja Mengele, ez a konstans félelem pedig egyhangúvá, és unalmassá tette a mindennapjait. Gyurkovics regénye mégis ennek az egyhangú unalomnak és rettegésnek az ábrázolásában a legerősebb, ami leginkább a második könyvnél szembetűnő: minden adott egy erős tárgyalótermi drámához, ám a szerző az első könyvvel olyan magasra tette a mércét saját maga előtt, hogy ezt a másodiknál már nem tudja megugorni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a második könyv kihagyható. Pedig a Mengele bőröndje/Josef M. két halála akkor is az év egyik legemlékezetesebb (egy jó fordítással akár a nemzetközi piacon is feltűnést keltő) debütálása lett volna, ha az első könyv utolsó mondatánál vége szakad.

Jeruzsálemben az események expliciten előhívják a háborús másik időt, a tanúvallomásokban Mengele visszakerül a természetes élőhelyre, az egyetlen helyre, ahol valódi tekintélye és hatalma volt, a táborba; a zsidórámpára, a krematóriumba, a boncasztal mellé. Gyurkovics valós tanúvallomásokat, visszaemlékezéseket használt fel a pert bemutató fejezetnél, és olyan szereplőket idézett a tanúk padjára, vagy a tárgyalóterembe, mint Dr. Nyiszli Miklós (Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban), Perl Gizella (I was a doctor in Auschwitz) vagy Dina Gottliebova (Lidia Ostałowska: Akvarellek). A tárgyaláson felelevenített tények, és mindaz, amit Mengele Dél-Amerikában hangoztatott a múltjáról, akár a fia, akár a megbízhatatlannak és laikusnak ítélt segítők előtt („Nem öltem meg senkit. Érted? Senkit. Nem azt mondom, hogy nem haltak meg sokan a táborban. Meghaltak, persze. Hol nem haltak meg? Háború volt!”), éles ellentétben áll egymással, de feszült párbeszédbe is lép. 

Gyurkovics legbátrabb döntése kétségtelenül az volt, hogy Mengelét tette meg a regény narrátorának. Ezzel egyrészt megakadályozta, hogy ítélkezni tudjon főszereplője felett, másrészt megmutatta, hogy már kezdő íróként is képes felnőni egy ilyen nagyszabású feladathoz. A két könyv párbeszédéből bátor, emlékezetes és provokatív debütálás kerekedik, amely a címszereplő személyes sorstragédiájára világít rá, és felteszi a kellemetlen kérdést: mi tekinthetett nagyobb tragédiának a Halál Angyala? Azt, hogy évtizedes bujkálással sikerült megúsznia az akasztófát, ám közben jelentéktelen kisemberré öregedett, vagy azt, hogy sosem kapták el, így a nagyvilág nem szerezhetett tudomást a tökéletes faj örökítőanyagának megtalálásáért vívott privát háborújáról?

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1912892984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.