Olvass!

KönyvesBlog

A föld alatti vasút végállomása sosem a szabadság

2017. október 18. Rostás Eni

Bár Colson Whitehead első magyarul megjelent regényének középpontjában egy fiatal rabszolgalány államokon átívelő menekülése áll, központi témája mégsem a szabadságért folytatott hajsza, hanem a megérkezés lehetetlensége, és a látszólagos „szabadsággal járó csalódások”. A National Book- és Pulitzer-díjas A föld alatti vasút, egy nehezen felejthető, látomásos (idő)utazás Amerika legsötétebb évei, és egyre sötétebb jelene között. „Mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan.”

A kollektív traumákat feldolgozó fikciós alkotásoknak két feladatuk (sőt: küldetésük) van: megvédeni a múltat a felejtéstől, és figyelmeztetni a jelent arra, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövő. Előbbiért a regény első szakasza, a Georgiában játszódó fejezet felel, ami Toni Morrison kultkönyvét, A kedvest, valamint felszabadított rabszolgák, rabszolgaságba taszított szabad feketék visszaemlékezéseit idézi. Whitehead rövid snittekben foglalja össze Cora Afrikából Amerikába hurcolt nagyanyjának életét, hűvös, leíró prózája pedig bemutatja az ültetvényt, amibe a lány beleszületett. A rabszolgák halálát a Randall-ültetvényen „az életerő rutinszerű fluktuálásaként” emlegetik, a legnagyobb büntetés pedig nem a korbácsolás, hanem az alkalmanként engedélyezett szabadosság, „mert fájdalmasan rávilágít a nagyobb szabadság lehetetlenségére”. Whitehead a hétköznapok mellett az ültetvény hierarchiáját is felvázolja, melynek csúcsán mindenkor a fehér ember áll, ám amint ő kikerül a képből, a fekete férfiak fitogtatják csekélyke hatalmukat.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Fordította: Gy. Horváth László, 21. Század, 2017, 3990 HUF

 

Azzal, hogy a saját szexualitására és nőiségére ráébredő fiatal Corát teszi meg főszereplőül, Whitehead megmutatja, milyen a hierarchia legalján állni, ahol a többi rabszolga könnyű prédának, az ültetvénygazda pedig tenyészállatnak tekinti a nőket, akik további gyapotszedőgépeket, vagyis pénzt fialhatnak neki.

Az ültetvény határai közül kimenekülni olyan lett volna, mint a lét alapelvei közül kimenekülni: lehetetlen. (8.o.)

Cora ráadásul duplán hátrányból indul, mert édesanyja szökése után teljesen egyedül marad, társai pedig az ültetvény legnyomorúságosabb vackába, a Hobba száműzik. Miután rabszolgatársa, Ceasar rábeszéli, hogy szökjenek meg, és a föld alatti vasúton utazva hagyják el az államot, Whitehead könyve is maga mögött hagyja Morrison, Solomon Northup (12 Years a Slave) vagy épp Harriet Ann Jacobs (Incident in the Life of a Slave Girl) narratíváját, és egy hasonlóan nagyhatású szerzőt hív elő. Octavia E. Butlert, közelebbről a Kindred című sci-fijét, melyben egy fiatal fekete nő repül vissza a ’70-es évek Kaliforniájából egy 19. századi marylandi ültetvényre.

Whitehead fogott egy nemzeti metaforát, az Underground Railroad (ajánlott olvasmány: Kathryn Schulz 2016-os esszéje a New Yorkerben) történelmi metaforáját, vagy, ahogy Paul Kincaid nevezte, „Amerika rejtett lelkiismeretét”, és materializálta. A rabszolgák szökését segítő abolicionista hálózatból a regényben titkos alagutakban kanyargó vagonok lettek, amelyeket szabad feketék és a rabszolgatartást elítélő fehérek működtetnek. Azt azonban egyikük sem garantálja, hogy a vasút a szabadságba repíti utasát. A föld alatti vasút utasa nem A remény rabjaiban szerepel, hanem a Slidersben. Sejtelme sincs, hogy a következő állomáson milyen állapotok várják, ám ha nem indul tovább, félő, hogy az adott államban ragad. Csak nem évtizedekig, mint a sorozatban, hanem hullaként vagy szolgaként örökre.

Georgiától Dél-Karolináig, onnan Észak-Karolináig, Tennessee-ig majd Indianáig követhetjük Corát, Whitehead pedig nemcsak a tájat változtatja meg hőse mögött, hanem a légkört is. Az utazást a regényen végigvonuló allegóriaként használja, a különböző megállók pedig az amerikai fehérek rabszolgasághoz, feketékhez való hozzáállását modellezik – a „nekem is vannak fekete barátaim” álszentségétől a nyílt rasszista erőszakig.

(…) aki látni akarja az országot, az vonatozzon

- tanácsolja a vasút georgiai állomásfőnöke Ceasarnak és Corának.

Nézzenek ki, ahogy száguld magukkal, és látni fogják Amerika igazi arcát! (74.o.)

Észak-Karolinában Cora fekete Anna Frankként bujkál egy házaspár padlásán, akiknek szerepeltetésével Whitehead a fehér jótevő toposzát figurázza ki. Az aprócska kémlelőnyílásból feltáruló város Shirley Jackson-i rémálom, a lincselés hobbi és kötelesség, minden pénteken nyilvános akasztásokat tartanak a közönség szórakoztatására. A legtanulságosabb mégsem az explicit erőszak bemutatása, hanem az utazás első állomása, Dél-Karolina: a szalonrasszizmus és a virágzó eugenika szép új világa, ahol a feketék látszólag szabadon élhetnek és dolgozhatnak, írni-olvasni tanítják, sőt, ha jól dolgoznak, még elő is léptetik őket.

Cora háztartási alkalmazottból múzeumi dolgozó lesz, ami esetében nem a jegyszedőt vagy a teremőrt, hanem a kiállítási tárgyat jelenti. Whitehead három múzeumi diorámába ülteti be hősét (Jelenetek a Sötét Afrika Mélyéből, Élet a Rabszolgahajón, Tipikus Nap az Ültetvényen), akit így már nem az ültetvényen, hanem a négy fal között tárgyiasítanak. Rabszolgaság light, pénzért. Az egész regény legerősebb jelenete egy kórházban játszódik, ahol a szabad embernek hazudott feketék fizikai állapotát ellenőrzik időről-időre. Egy doktornő arról győzködi Corát, hogy köttesse el magát, a sterilizálást pedig „lehetőségnek” nevezi, hogy a lány „maga irányíthassa a sorsát”.

(…) ha elveszed valakinek a csecsemőjét – megrablod a jövendőjét. Itt, ezen a világon kínzod őket, ahogy csak bírod, aztán elveszed tőlük a reményt, hogy egy nap majd jobb sorsa ébred a népük. (124.o.)

Whiteheadnek nincs szüksége arra, hogy demagóg jelenkori párhuzamokkal zsúfolja tele a regényt, megteszi helyette a történelem. Direkt áthallás ugyanakkor akad, és az olvasó néha nem képes fikcióként kezelni a történetet: a kocsmában elkapott párbeszédről például, amelyből kiderül, hogy „a niggerek valójában egy kísérlet alanyai, amelynek során a látens és a kifejlett szifiliszt tanulmányozzák”, nehéz nem az 1930-as években kezdődött, és negyven évig húzódó Tuskegee-szifiliszkísérletre asszociálnia.

Whitehead nemcsak a fehér felsőbbrendűség különböző fokozatait ábrázolja elemi erővel, de a szereplői jellemét is. A föld alatti utazást portréfejezetekkel töri meg, többek közt Ceasarról vagy a kegyetlen rabszolgavadászról, Ridgewayről, aki elől eddig csak Cora édesanyja tudott megszökni. A sikertelenség megszállottá teszi a nő lánya iránt, és mindig egy lépéssel a nyomában jár, bárhová is repítse a vasút. A tortúrát olyan tarantinói figurák súlyosbítják, mint egy indián nyomkövető, aki emberi fülekből készült nyakláncot hord a fülében, vagy egy fura fekete fiú, aki Ridgeway mellett maradt, miután a férfi felszabadította.

Whitehead hatalmas empátiával ábrázolja a szolgaság érzelmi hullámvasútjának állomásait, a megalázottságot, az önbecsülés hiányát („Cora élvezte a szellőt, aztán elszégyellte magát, amiért élvez valamit”), az állandó gyanakvást, félelmet és bizonytalanságot, amire a regény utolsó oldalaival is rájátszik. A föld alatti vasútnak nincs klasszikus értelemben vett lezárása, nem kínál feloldást, nem ad okot reménykedésre, nem zúdít az olvasó nyakába katarzist, mégsem érdemes ellógni az utazást. Nemcsak Amerika igazi arcát ismerhetjük meg belőle, hanem az emberét is.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9412985362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.